9. Fejezet

9.

Valami apró szikra csapott meg. Mint egy jelentéktelen áramütés. Nem is figyeltem rá. Épp boldog voltam, bármit is jelentsen az ebben az állapotban.

-Köszönöm. –súgtam a fülébe, könnyek nélküli, sírós hangon.

-Az unokatesómért bármit. –most először hívott így és jobban esett mint gondolná. Elengedtem Edward-ot, de mosoly helyett, valami egészen furcsa kifejezés ült ki az arcára. Összehúzta a szemöldökét és egy pontot bámult.

-Valami baj van Edward? –kérdeztem a tekintetét keresve.

-Nem hallok…nem hallok semmit. –Edwardnál ezt úgy kellett érteni, hogy nem hall gondolatokat, ha jól sejtem.

-Egyáltalán? –kétkedett Calrisle.

-Egyáltalán semmit.

-Én viszont igen. –meredtem magam elé és hallgattam a Cullenek gondolatait. Hangos volt és nehezen kibogozható, hisz mindenki egyszerre beszélt, vagyis gondolkodott.

-Ohó, akasztják a hóhért! –hahotázott Emmett.

-Te voltál? –fordult felém Edward, én meg szinte megijedtem.

-Én? Én nem csináltam semmit. –tettem fel a kezem, védekezésképpen.

-De igen! Megöleltél. –mondta Edward, kissé kérdés formában. Mintha nem lenne biztos a gondolataiban.  –Érezted azt a kis áramütés szerű valamit?

-Igen, de nem gondoltam, hogy fontos.

-Különleges képesség? –szólalt meg Carlisle.

-Tényleg? –húztam mosolyra a számat. Ez lenne az én vámpír képességem? El tudom venni más vámpírok képességeit? –Wow. –emésztettem még mindig a hallottakat és a tapasztaltakat. –De én azért vissza szeretném adni. Csak nem tudom hogy kell. Talán érintésre működik? –találgattam, majd kezem Edward arcához érintettem.

-Még mindig semmi. –jelentette ki Edward.

-Próbálj meg koncentrálni! –adott tanácsot Carlisle. Még egyszer megpróbáltam. Arra összpontosítottam, hogy Edward visszakapja a képességét. Mikor ismét éreztem, ahogy átáramlik az energia, tudtam, hogy sikerült.

-Na?

-Hallok! –mosolygott Edward.

-De én is. –teljesen összezavarodtam. Még mindig hallom a családom gondolatait.

-Ez haláli. –nevetett Emmett öblös hangján. –A kicsi lány nagyon tud. Amilyen apró olyan nagy képességei vannak. Vigyázz Edward, mert fenékbe rúg még. –alig bírta visszafojtani a nevetést.

-Emmett, hozzád képest mindenki apró. –világosítottam fel.

-Akkor ez azt jelenti, hogy nem csak elvenni, de lemásolni is tudod egy másik vámpír képességét. Felettébb érdekes. Ki kell tapasztalnunk az erődet. Mennyi ideig működik, mikor kapja vissza az áldozat a képességeit. És hogy mindenkinél működik e. –Carlisle-t felizgatta az újdonság és az ismeretszerzés.

-Szegény lány, mindent egyszerre a nyakába zúdítotok. –csóválta a fejét Esme. Igaza volt abban, hogy ez rengeteg információ volt pár perc alatt. De új vámpíragyam mindent egyszerűen feldolgozott. Az, hogy kívántam az előbb kóstolt donorvért, természetesnek tűnt. Az, hogy erősebbnek éreztem magam mint valaha, meg sem lepett. Minden, amit emberi szemmel és elmével felfoghatatlannak éreztem volna, most magától értetődik. Már nyoma sem volt a szenvedésnek. Elfelejtettem, hogy valaha is létezett. Egyszerű, emberi emlék volt. Újabbak, élesebbek vették át a helyüket.

-Kíváncsi vagy? –fordult felém Jasper. A többiek zavarodottan néztek rá, de én pontosan tudtam miért mondja. Érezte rajtam. Izgatott vagyok, bár félek az ismeretlentől, de az energiám eltelített. Kíváncsi voltam az erőmre. Vajon én is olyan villámgyors és szupererős vagyok mint Cullenék. Annak ellenére, hogy nincs minden rendben velem, azért még kapok ilyesféle kunsztokat? Vajon hol ér véget a tűrőképességem? Szóba állhatok még hús-vér –és itt a hangsúly a véren van – emberekkel? Meddig kell gyakorolnom az önuralmat? De most csak azt szeretném tudni, hogyan szüntethetem meg ezt a gondolatolvasós izét, ami rám ragadt Edward-tól.

-Nem tudom. –válaszolt Edward. –Talán egyszer csak elmúlik.

-Picit hangosak vagytok, így együtt. –kuncogtam. Nagyon furcsa volt a kimondatlan gondolataikat hallgatni.

Ami meglepett a Rosalie-é volt. Megkönnyebbült. Majdnem, hogy örült annak, hogy megúsztam és nem szenvedek tovább. Egy csöpp méreg sem volt benne. Megértette, hogy nem volt más választásom. Elismerte, hogy túl rövid életem volt, ahhoz, hogy 17 évesen meghaljak. Ezt azért ő se kívánta volna nekem. Így hát megfagyva, örökké ilyen állapotban maradva élek majd tovább.

Jasper-t is meghallgattam. Sok helyen jártak a gondolatai. Ő is, mint mindenki meglepődött volt, furcsa képességeim miatt. De közben azon is agyalt, hogy miért nem vagyok vérszomjas újszülött. Miért nem indulok el a városba, hogy lemészároljak egy pár embert, mint ahogy ő tette. Láttam a gondolataiban a normális újszülötteket. Szomjúságtól izzó szemmel vadászták le áldozataikat. Csöppet sem volt megnyerő látvány. Soha nem akartam ilyen lenni. Megrémültem. Mi a garancia arra, hogy ha emberek közelébe kerülök, nem válok én is ilyenné? Hisz szeretem a donorvért? Mi lesz, ha egy lüktető érrel rendelkező emberi lény, elsétál mellettem és én nem tudok ellenállni neki? Lehet, hogy bennem szunnyad a gyilkos?

-Ne is gondolj ilyesmire. –súgta nekem halkan Edward. –Különleges vagy. Láthatod magad is. Máshogyan lettél vámpír mint mi. Nem a hagyományos módon. –el kellett ismernem, ebben lehet valami. Bár végső soron én csak vámpír vagyok, de az átváltozásom máshogyan zajlott.

-Igen, ami azt illeti, sokkal rövidebb idő alatt változtál át, mint mi. Elég volt úgy 20 óra. Nekünk 2 napig is eltartott. Meglehet, hogy több emberi maradt benned mint bennünk. –Carlisle minket hallgatott, feszült figyelemmel, bár nagyon halkan beszéltünk. Minden szavunkat végiggondolta. Néha bólogatott.

Egy pillanatra kellemes nyugalom öntött el, mikor belehallgattam Esme gondolataiba. Az ő elméje volt a legtisztább, legőszintébb mindenki közül. Egyszerű anyai szeretet. Most már nem csak Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper és Bella iránt, hanem irántam is. Rögtön eszembe jutott édesanyám, akit soha sem ismertem. Elvesztettem őt, mielőtt szerethettem volna. Esme-ben őt láttam. Úgy képzeltem, valahogy így érezhetett irántam a saját anyám is. Ilyenkor úgy éreztem, mintha jól ismertem volna anyut. Mintha éveken át nevelt volna, mert most éreztem a szeretetét, ami Esme-ben testesült meg.

Csörgött a telefon. Pontosabban Edward telefonja. Nem is kellett hallanom, tudtam, hogy Bella az. Próbáltam nem belehallgatni a beszélgetésükbe, de új vámpírhallásom túlságosan is éles volt. Egy mondatot kaptam el:

-Ne félts te engem, biztos vagyok benne, hogy nem fog bántani!

-Valami baj van? –kérdeztem Edward-ot miután letette a telefont.

-Bella mindenáron kísérleti nyúl akar lenni.

-Miattam? –lepődtem meg.

-Igen. Azt mondja inkább rajta teszteld le, hogy kívánod e az emberi vért. Ő szívesen vállalja. Linn tudod, hogy bízom benned, de én…

-Félted Bellát, megértem. És igazad van. Nem tehetjük ki veszélynek. –tudtam Edward mennyire szereti és védelmezi Bellát. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy tesztalanynak használjam.

-Edward! Talán mégsem kellene rögtön nemet mondj Bellának! –ellenkezett Jasper. –Hallgass végig! Egyelőre nem lenne szerencsés Linnea-t a városba engedni. Ott még túl sok az ember. Az lenne a legjobb megoldás ha idejönni egy, csak egy. De ki mást hívhatnánk mint Bellát? Talán szóljunk Charlie-nak, hogy ugorjon be vacsinak? Bella tudja mi a helyzet és óvatos lenne. És itt lennénk mi is, mindannyian. Megvédjük ha kell.

-Ebben van valami. –értett egyet Emmett.

-Ennyi erővel tőlem is félthetnéd Bellát. –szólalt meg Rose.

Edward égnek emelte a szemét és sóhajtott egyet.

-Úgy látom, nem lehet veletek egyezkedni. Mindenki olyan makacs.

-Nem fogom bántani! –tettem a vállára a kezem. –Ígérem!

-Elhiszem.

-Már nem kell sokat várjunk! Bella döntött és épp most indult el! –Edward, Alice és én együtt néztük meg a látomást, miszerint Bella beül a furgonjába és elindul a Cullen ház felé. Bátor, ha azt nézzük hogy alig pár 2 órája vagyok vámpír. Bármennyire is koncentráltam arra, hogy jó-vámpír legyek, feltűnt, hogy hirtelen csönd lett. Eltűntek a fejemből a hangok.

-Már nem hallasz? –kérdezte Edward.

-Nem, senkit. –ráztam a fejemet.

-Körülbelül 2 órán át hatott a képességed. Ez elsőre csodás. De szerintem tudod majd fejleszteni, ha kicsit beletanulsz. Hasznos képesség, bár ha nem ér minket támadás, nem hiszem, hogy bárki ellen kellene használnod, hacsak nem kedvtelésből.

-Nekem már az is elég. –vigyorogtam annak tudatában, hogy különleges vagyok. Van valamim, ami másoknak nincs. Egy képesség, ami hasznos lehet a családomnak.

Kezdtem a vámpírságom pozitív oldalait is felfedezni. Mind újdonság volt egytől egyig. Kicsit úgy éreztem magam mint egy nyolcéves aki bezsong ha új Barbie-babát kap. De most talán megengedhettem magamnak, hogy boldog legyek. Hisz megmenekültem a haláltól. Lehet, sokan nem vélik áldásnak a vámpírságot, de nekem megmentette az életem, ami nem kis dolog. Inkább élek vérszívóként, mint halok meg tiniként.

Autót hallottam. Nem a szokásos –most már szokásos –autópálya-zajt, hanem egy recsegő motor hangját, amint a Cullen ház felé kanyarodik. Kétségem se volt felőle, hogy ez Bella lesz. A kocsija hangosan pöfögött, emberi vagy túlvilági hallással is lehetett tudni, hogy az utolsókat rúgja az a rozsdás tragacs. De Bella láthatóan szerette. Egyszer hallottam, hogy Edward új autót akart neki venni, de ő hevesen tiltakozott. Lehet, hogy nagyravágyó vagyok, de én igen mondtam volna a helyében. Szegénységem ellenére mindig lenyűgöztek az autók. Nem tudom honnan jött a kocsi-szeretetem, de egész kicsi korom óta kívülről fújtam a márkákat.

Bella egyre közeledett, már csak pár száz méter választotta el a háztól. Hallottam ahogy a kerekek átküzdik magukat a földúton. Majd leállt a motor és egy ajtócsapódás kíséretében Bella kiszállt a furgonból. Edward már az ajtónál is volt, hogy kinyissa neki. Bennem ekkor tudatosult, mire is készülök. Találkozni egy hús-vér emberrel. Kockáztatom az életét, azzal, hogy a közelembe engedem, vagyis inkább magamat a közelébe engedem. Féltem, bármit is jelentsen ez a vámpír-szótárban. Nem tudom mit tegyek, csak próbálom visszafogni magam.

-Először ne vegyél levegőt, aztán csak apránként. –tanácsolta Alice. Közben Emmett és Jasper is közelebb jött hozzám. Szinte körbefogtak, hogyha megvadulnék, el tudjanak kapni. Hálás voltam érte, hogy vigyáznak rám, vagyis inkább Bellára. Nem szeretnék benne kárt tenni.

A másik szobában Edward beszélt épp. Elmagyarázott Bellának mindent és kérte, hogy legyen óvatos. Majd pár másodperc múlva Bella besétált az ajtón. Mozgása bátor volt, de a tekintetében láttam az óvatosságot.

-Szia Linn! –köszönt bátortalanul, bár mosolygott. Ránéztem Emmettre és Jazzre, hogy biztosan ott vannak e, majd apró levegőt vettem. Tisztát éreztem Bella illatát. A vére lüktetett a testében, a szíve hangosan dobogott. Az illata bejárta a szobát. De én mindezt csak megállapítottam, de nem vette kezdetét az égető szomjúság. Nem tudtam volna bántani Bellát azért, hogy csillapítsam az éhségemet. Hasonló íze lehet, mint a donorvérnek, vagy még jobb is, de semmi pénzért nem támadtam volna meg. Látta, éreztem, talán egy csöppet kívántam is, de biztos voltam magamban. Jasper-re néztem. Ha ő nyugodt, akkor valószínűleg nem érez bennem vadulást. Még mindig befeszített izmokkal állt mellettem a két fiú, de Jasper-en nem láttam, hogy bármi rosszat is érezne. Még egyszer levegőt vettem.

-Szia Bella! –most Edward-ra néztem, aki szorosan Bella mellett állt. Kicsit értetlenül álltam most. Mivel semmi bajom nem volt, így kezdett kínos lenni ez a feszült csönd és a támadóállás.

-Jól vagyok! –biztosítottam mindenkit.

-Én sem hallok semmi rosszat! –támasztotta alá Edward.

-Nálam sincs semmi. –szólt kissé szomorkásan Jasper, mint aki mégiscsak azt remélte, hogy támadok.

-Megspóroltunk pár évtizednyi gyakorlást. –kacarászott Emmett. –Gratulálok!

-Örülök, hogy jól vagy Linn. –jött közelebb Bella, de Edward már nem követte. Már nem féltette tőlem a szerelmét. Ez megnyugtatott. –Bocsi, megnézhetem? A szemed, olyan…más.

-Igen, tudom. Nem változott.

-Hú, te tényleg különleges újszülött vagy. Nem tudom miért féltetek. Már a szemén látszik, hogy nem egy tipikus vámpír. –erre Bella megölelt. Meglepett, de kedves volt tőle.

-Köszönöm! Azt is, hogy nem rémültél halálra tőlem és vállaltad a kísérleti nyúl szerepét. Kockázatos volt, mert még én sem ismerem magamat. De most már legalább mindenki bízik bennem, még én magam is. Megnyugodtam, hogy nem vagyok gyilkos.

-Akkor tiszta a rekordod. –szólalt meg Edward.

-Micsodám?

-Hogy ki hány embert ölt meg. Neked úgy látszik tiszta marad a rekordod. Fej-fej mellett Carlisle-lal, az első helyen.

-Tényleg? Hú, akkor meg szeretném tartani ezt a rekordot. –tetszett ez a helyezés.

-Akkor az sem lesz gond, hogy még visszamenj Emmához összepakolni a holmidat. –eszembe se jutott eddig, amíg Carlisle nem mondta, hogy végleg ide költözöm. Ez lesz az otthonom. És örökbefogadnak.

-A papírokat pedig majd intézem. –mosolygott újdonsült apám.

-Üdv a családban hugi! –vigyorgott Emmett és jó volt belegondolni, hogy ő lesz a nagy és erős bátyám, akire mindig is vágytam. Persze Edward-ot vagy Jasper-t se nevezném éppen kicsinek. Egyből három bátyót is kaptam illetve két nővért. Sose volt nagy családom, de én már most élvezem. Az egyedüllétből egy kisebb tömegbe csöppentem. 

8. Fejezet

8.

Rosalie aggódva mért végig, amikor leváltották egymást Alice-szel. Szánakozó pillantásában mintha tükröződni láttam volna elgyengült, szenvedő arcomat. Az utóbbi pár percben már nem tettem erőfeszítést arra, hogy huzamosabb ideig nyitva tartsam a szememet. Már az is fájt. Alice ötpercenként hordta a jeges borogatást, de nem sokat segített. Ő is közel ült hozzám, hogy hűtsön.

Elméláztam. Gondolataim valahol máshol jártak. Valahol 17 évvel ezelőtt. Elképzeltem azt a végzetes vámpírtámadást. Belemerültem a kínzó részletekbe. Annyira, hogy elnyomott az álom. Tovább álmodtam a gondolataimat. De a végkimenetele az volt, hogy mindannyian meghaltunk. Úgy tűnik ez a haldoklás nagyon pesszimistán hat az álmaimra. Felriadtam, amint édesanyám torkát átharapta egy őrült kinézetű vérszívó. Kegyetlensége tükröződött külsején. Hosszú, kócos, fekete haja volt, szakadt ruhák és pszichopata tekintet. Vér után sóvárgott és pont édesanyám volt hozzá a legközelebb.

Könnyes szemmel ültem fel a kanapén. Alice még mindig mellettem volt és aggódva méregetett.

-Huh. Végre. –sóhajtott fel Alice, de nem értettem miért

-Végre? –nyöszörögtem vissza.

-Azt hittem már sose kelsz fel. 20 órát aludtál egyhuzamban. Féltem, hogy valami baj történt.

-20 órát? –képedtem el.

-És hogy vagy?

-Pocsékul. –mondtam őszintén. Már nem volt kedvem ködösíteni.

-Nemrég telefonált Edward. Kaptak egy címet és most oda tartanak. Egészen Írországig mentek. –kikerekedett szemmel bámultam Alice-t. Edward-nak miattam kell most távol lennie az otthonától. De jólesett, hogy tudtam, hogy számítok neki. Hogy számítok valakinek, hogy mindent megtesz azért, hogy túléljem.

Visszatettem a fejem a hatalmas párnára. Furcsán remegett a kezem és nem tudtam ellene tenni. A lázam még feljebb ment, már ha ez lehetséges. 42 fokot mutatott a hőmérő. A legtöbb esetben ez közel halálos érték. Próbáltam nagy levegőt venni, de mintha a torkomat elzárta volna valami. Alig jutott levegő a tüdőmbe. A lélegzésem hörgésnek hangzott. Alice is megrémült, de intettem neki, hogy túlélem. Lehet, hogy elhamarkodtam ezt a kijelentést mert égni kezdett a szemem és köhögtem. A testem a remegett, a szívem hirtelen meglódult. Alice felpattant és kereste a megfelelő orvosi műszereket és rám kötötte az összeset. A szívem nem a rendes ritmusban dobogott. Nem is volt ritmusa. Kinyitottam a szemem, de semmi nem történt. Csak feketeséget láttam, mint mikor csukva volt. Most én is megijedtem. Megvakultam! Kapkodni kezdtem a kezemmel, kerestem valamit, akármit.

-Mi a baj? –hallottam Alice kétségbeesett hangját.

-Nem látok, nem látok.

-Nyugi! Nyugodj meg! –kezét a homlokomra tette. –Tűzforró vagy.

Nem láttam, de valami mégis derengeni kezdett. Az ajtó. Pont mint az álmomban. Egyre élesebben rajzolódott ki előttem. A vég felé vezető ajtó, ami mögött a halál vár. Nem volt több időm. Elfelejtettem mindent amiért itt voltam. Szinte teljes transzban sétáltam az ajtó felé. A nevemen szólított egy mély, hátborzongató hang. Nem fordulhattam meg, egy láthatatlan erő húzott az elkerülhetetlen felé. A kezem már a kilincsen volt, de mielőtt lenyomhattam volna, az kinyílt. Semmi nem változott az álmom óta. Ugyanolyan sötét és félelmetes volt. De most nem várta senki, hogy egyszerűen besétáljak. Egy kar nyúlt ki és hirtelen berántott. Nem ellenkezhettem. Vasmarka erősebben szorított mint egy acéllánc. Az övé voltam, teljesen és megmásíthatatlanul. A szívem egy utolsó hangos dobbanással fejezte be a pályafutását. Kerestem őt, vissza akartam kapni a szívemet, de az eltűnt, a halál kezére került és nem adta vissza soha többé. Az emlékeim eltűntek. Az életem semmivé vált. Nem tudtam ki vagyok vagy hogy hová tartok. Csak egy jelentéktelen esőcsepp voltam a viharban.

Leszegtem a fejem, belenyugodva hogy végem van, most már teljesen. De ekkor az ajtó újra kinyílt. Az erős fény elvakított. Becsuktam a szemem, mert így se úgy se láttam semmit. Csak egy hűvös kart éreztem magamon. A halál és az idegen erő küzdött egymással. Mind a kettő a magáénak akart. Vágytam a fény után. Bárki is az idegen, vele akartam menni. Bárhová csak el innen. Rángattak, néha a világosság, néha a sötétség felé. De egy utolsó rántással győzött az én idegenem. Becsapódott az ajtó és 6 lakatra zárult, hogy soha többé ne vihessen vissza. A nyakába borultam volna a megmentőmnek, hálát rebegve, de az felém hajolt és megharapott. Ekkor szörnyű, kegyetlen fájdalom járta át a testem. Mintha máglyán égnék. A bensőmet tűz égette. A megmentőm lett a gyilkosom. Miért? Miért segítettél elszökni a haláltól, ha utána megkínzol? Most vágytam vissza a sötétségbe, ahol semmi voltam. Nem voltam boldog, de nem is égetett kínzó fájdalom. A halál tűnt most a békésebb megoldásnak. Kiabáltam, üvöltöttem, csak vigyenek el innen. Rángatóztam, próbáltam a tüzet kikaparni a testemből, de egy erős kéz lefogott. Oltsátok el, kérlek! A szívem össze-vissza vert, de nagyon hangosan. Hadakoztam a lángokkal, de mindig elmerültem bennük. Ez már a pokol? Lehet, hogy a halál lett volna a kedvezőbb, mert most a pokolba küldtek és itt ezerszer rosszabb. Miért érdemeltem? Ártottam valakinek valaha, amiért most elevenen égek el?

Akárhol is voltam, akármennyit is szenvedtem, ha ez a pokol volt, akkor velem jött a Cullen család is, mert hallottam a hangjukat. Tisztán érzékeltem a saját üvöltésemen keresztül is. Ők miért jutottak ide? Ők mégúgy nem tettek semmit mint én. De hol máshol lehettem mint az alvilágban? Hol máshol fájhat ennyire a létezés? Halandó ezt nem bírná ki. De én mégis itt vagyok még, ha nehezen is, de bírom. Lehet, hogy nem vagyok halandó többé? Egy átkozott szellem lettem vagy gyötrődő energia? Bármi is legyek most éppen, éreztem, hogy valami van a közelemben ami ideköt. Valami szoros kapocs, egy családi kötelék. A szeretet tartott a tűzben és nem engedte, hogy meneküljek. A szeretet miatt állom a fájdalmat. A szeretet ami fogja a kezem, akkor is ha csak a tűzbe taszít. Bármennyire is szenvedtem, tudat alatt valahol éreztem, hogy maradnom kell. Túl kell éljem a lángokat, kár, hogy nem emlékeztem miért.

Hallottam szinte a ropogó tüzet, figyeltem minden egyes lobbanását, de valami más is belevegyül ebbe a hangba. Valami oda nem illő. Autók zaja. A fejem furcsán tisztábban kezdett látni. Kétfelé osztottam a figyelmem. Miért akarják hogy még jobban tudatában legyek a kínjaimnak? Koncentráltam. Hátha eltereli valami a figyelmem. Mire elkülönítettem a különböző hangokat, egészen különös érzés támadt fel bennem. Újra élőnek éreztem magam, bár másképp mint régen. Az ujjaim hegyéből visszahúzódott a tűz, helyét kellemes hűvös vette át. Bizakodni kezdtem. Talán túl lehetek rajta, talán véget ér nemsokára. Az efelett érzett örömöm tovább csillapította az égető fájdalmat. Miközben egyre több végtagom szabadult fel, úgy dobbant egyre kevesebbet a szívem. Számoltam a másodperceket és meglepődtem, hogy már erre is tudok koncentrálni. Valami egészen furcsa érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy nem vagyok a régi. Valamiért nem. Habár az emlékeim kezdtek visszatérni. Emlékeztem milyen kötelék tartott itt. Kikért maradtam itt. A családomért.

A szívem hirtelen vágtázni kezdett, de ezzel együtt megint nőtt a fájdalom. De már nem kiabáltam, csak egy apró nyögés hagyta el a torkomat. Egy másodperc alatt vagy 6-ot dobbant majd a leghangosabb ütés volt az utolsó is. A szívem elnémult.

*

Kinyitottam a szemem. A fájdalom már csak ködös emlék volt, pedig alig 3 másodperce ért véget. Mintha egyből elfelejtettem volna az elmúlt életemet, vagy legalábbis homályos emlékként élt tovább.

Ugyan kinyitottam a szemem, de egy teljesen más világot láttam. Ismerős volt mégis különös. Minden olyan éles és világos. Mintha kiszínezték volna a világot. Minden aprólékos volt, részletes. Olyat is láttam amit eddig nem. Megszámolhattam a porszemeket a levegőben. De most mégis fontosabb dolgom volt. Nem tudtam pontosan mi az, de meg kellett tennem. Éreztem hogy öten is mellém rohannak, szinte éreztem a tekintetüket. Felültem a kanapén, ami sokkal puhább volt, mint eddig. Először Edward arca tűnt fel nekem. Rémült volt és kíváncsi, sőt kissé gyanakvó. Én is megijedtem. Mindenki fölém tornyosult és síri csendben vártak valamire. Értetlenül körbenéztem, mire meglepődött pillantásokat kaptam. Mondhatnám hogy elállt a lélegzetük, ha a vámpírok tudnának lélegezni. Lélegzés. Ráeszméltem, hogy már vagy 2 perce nem vettem levegőt. Elkezdtem beszívni az oxigént de semlegesen hatott a tüdőmre. Nem volt rá szükségem, legalábbis a testem nem adta jelét. Ettől viszont én ijedtem meg.

-Linnea?! –Edward törte meg a csendet. A hangja teljesen más volt mint amire emlékeztem. Sokkal dallamosabb, egyszerűen varázslatos. Valamiért Edward kérdésére ez jutott eszembe: „Igen, én vagyok”. Most először éreztem, hogy én, én vagyok. Egyértelműen átalakult valami, de a lényeg nem változott. Még mindig Linnea voltam, csak épp már nem Masen, hanem Cullen. Rájöttem. Nem csak a nevem volt ugyanaz, mint ennek a vámpír klánnak. Én is ugyanolyan voltam mint ők. A légzés, a látás, a hallás. Vámpír lettem. Bár nyilvánvaló, csak most jutott el a tudatomig. Éreztem ahogyan a vér megállt az ereimben, hogy a szívem nem ver, az élet nem jár már át.

Edward arca nyugodtabb lett, míg a többiek feszültek maradtak. Tudtam miért. Edward olvasott a gondolataimban.

Felálltam a kanapéról, erre minden Cullen izma megfeszült és támadó pozícióba álltak. Hátrébb rántottam a fejem a meglepettségtől. Mi történt? Miért akarnak rám támadni? Edward jelentőségteljes pillantást vetett a testvéreire, mire lazítottak a tartásukon. Leesett! Hisz én újszülött vagyok. A Cullenek arra vártak hogy megvadulok vagy ilyesmi. Eszembe jutottak Carlisle szavai, miszerint kissé vérszomjas leszek. De nem éreztem magam vadnak. Mint már mondtam, én csak én voltam.

-A szeme! –szólalt meg Jasper.

-Mi az? –kérdeztem vissza ijedezve. A hangom engem is meglepett. Magasabb volt, szebb, élénkebb. Már majdnem tetszett. –Jasper! –szólítottam fel.

-A szemed…nem…nem vörös. Annak kéne lennie, hisz újszülött vámpír vagy!

-Miért, milyen? –tudakoltam.

-Nem változott semmit. –válaszolt Edward teljes nyugalommal. Végignéztem a Culleneken. Mindnek káprázatos aranyszín szeme volt. Én miért nem kapom meg? Csalódott voltam. Én nem kapok földöntúli szépséget? Úgy látszik nekem nem jár.

Edward kuncogni kezdett, mire mindenki rá szegezte a tekintetét.

-Mi az Edward? –kérdezte elsőnek Carlisle.

-Itt valami nincs rendjén. Mármint, jó értelemben nincs rendjén. A szeme nem változott és a gondolatai, közel sem egyeznek meg egy újszülöttével. Még egyszer sem jutott eszébe a szomjúság vagy bármi hasonló. Az előbb épp azon duzzogott, hogy nincs arany szeme. –nevetgélt tovább.

-Nem duzzogtam. –védtem meg magam.

-Látjátok? Még ezen is jobban fent akad, mint azon, hogy szomjas.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem. Mert nagyon úgy hangzott, hogy nem vagyok normális.

-Carlisle? –fordult hozzá Edward. Ha elméleteket kell kifejteni vagy problémát megoldani abban Carlisle a legjobb.

-Linnea esete nagyon különleges. Számíthattunk rá, hogy nem megy minden a megszokott irányban. Talán ő kicsit másféle vámpír mint mi a táplálkozást illetően. Linn mit érzel? Szomjas vagy?

-Nem tudom. Bár tudnám az milyen.

-Alice, megkérhetlek hogy hozz egy kis donorvért? –bár nagyon halkan mondta, így is tisztán halottam. Ez a képesség nagyon tetszik.

És közben Alice már el is repült, hogy pár másodperc múlva vissza is térjen. A kezében egy pohár, amiben vöröslött a vér. Felém nyújtotta én pedig bizonytalanul elvettem. Jasper-re néztem aki feszülten figyelte minden mozdulatomat. Magamhoz emeltem a poharat, hogy belekortyoljak. Az íze finom volt. Bizarr, hogy ízlik a vér.

-Finom. Jó az íze. –jelentettem ki. –Jól tudnék vele lakni.

-És? Valami égető fájdalom vagy valami? –kérdezősködött Jasper.

-Semmi.

-Le kéne tesztelnünk, de kockázatos.

-Egy igazi emberen? –lepődtem meg. Én sem voltam még biztos magamban. Nem ismertem a vámpírok tulajdonságait, így kiszámíthatatlan voltam még saját magamnak is. Természetesen én is féltem, hogy valami bajt csinálok. Nem akartam bántani senkit.

-És ha vigyázunk rá? Ott leszünk mellette és lefogjuk ha kell. –gyártott elméleteket Jasper.

-Nem ismerjük még a viselkedését. Nem tudom vállalhatjuk e. –kissé zavart, hogy úgy beszéltek rólam mint egy tárgyról. Erre Edward bocsánatkérő pillantást küldött felém.

-Majd később tesztelgetjük Linneát. Egyelőre nagyon pozitívnak látszik az embervér iránti viselkedése. Elégedjünk meg ezzel most. Hadd szokja meg. –állt ki mellettem az én unokatestvérem.

-Igaza van Edward-nak. Ne ekkora dózisban adjuk neki. Csak szépen apránként. Előtte áll még az örökkévalóság. –értett egyet Esme.

-Köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. Megmentettetek. Persze amikor megharaptál az nem volt kellemes, de túl kellett lennem rajta. Tényleg, hogy sikerült megoldást találni? –ez a kérdés túl nyilvánvaló és fontos volt ahhoz, hogy eddig eszembe jusson. De nagyon érdekelt.

-Kaptunk egy kis információt arról, hogy Írországban talán tudnak segíteni.  Adtak egy címet, ahol egy 300 éves vámpír Sorcha lakott egy fiatalabb társával Eavan-nal. Egyébként Siobhan barátunk adta meg a címüket. Szóval elmentünk hozzájuk. Sorcha látott már ehhez hasonlót. Ő mondta el, hogy nem mindegy mikor harapunk meg. A mérgünk a régi méreggel szemben egy ideig hatástalan. A régi semlegesíti az újat. Ezért nem hatott először. Kínzás tudom, de az utolsó pillanatig kellett várni. Mert akkor a kiskorodban kapott méreg már kezd veszíteni a hatásából, vagyis majdnem elvégezte a dolgát. Ami ugye a halál lett volna. Ekkor még a halál előtt, de a méreg tombolása után kellett megharapnunk. Percre pontosan ki kell számolni, bár ez lehetetlen, főleg, hogy ennyire nincs benne tapasztalatunk. Bíztam Edward-ban, hogy a családi kötelék által talán jobban megérzi a megfelelő időt. És igazam lett. Edward tökéletesen eltalálta. –felé fordultam. Ha tudtam volna sírni –rájöttem időközben, hogy a vámpírok nem tudnak – megtettem volna. De csak enyhe csípést éreztem a szememben. Kétségtelenül meghatódtam. Önkéntelenül is megöleltem Edward-ot. Az én megmentő unokatesómat.  

7. Fejezet

7.

Most hogy így Carlisle autójában zötykölődve hajtottam a végzet felé, annyi nagy és mély értelmű gondolatnak kellett volna az eszembe jusson. Mégsem így történt. Csupa hétköznapi aggodalom járta át a fejemet. Nem pergett le előttem életem filmje. Ha lepergett volna sem kapott volna Oscar-t.

Féltem a haláltól, féltem az ismeretlentől és féltem a félelemtől. Megijedtem attól, hogy ennyi aggodalmam van. Soha nem volt még dolgom ekkora változással. Persze az életem maga egy változás volt, mégsem ekkora mértékű. Az apró események nem annyira feltűnőek mint az amikor gyökerestől készül kifordulni minden. Ettől tartottam én. Most nem tudtam bátorságot színlelni. Tiszta, színtiszta rettegés. És egyfajta morbid kíváncsiság mindaz után, ami várt rám.

-Megérkeztünk. –szakította félbe Carlisle a gondolatmenetemet. Ami nem baj, mert csak még jobban megrémítettem saját magamat.

Nagy levegőt vettem és Carlisle máris kinyitotta a kocsiajtót és kiemelt. Könnyen, túl könnyen.

-Nem vagyok nehéz? –tudakoltam. Tudom, buta kérdés egy ilyen helyzetben. Carlisle halkan felnevetett.

-Nem, nem vagy. Pehelykönnyű.

-Vámpírképesség? –találgattam. Valószínű, hogy emberfeletti ereje van. Erre előbb is gondolhattam volna. Bár ebben a pillanatban nem a gondolkodás az erősségem.

Elindultunk a ház felé. De mire ráeszméltem, hogy elindultunk már bent is voltunk. Azt se vettem észre, hogy kinyitotta az ajtót. De hiszen végig két kézzel fogott. Ámulatba ejtett ez a hihetetlen gyorsaság. Ez is vámpír kunszt? Lehet, hogy nem vagyok normális, de kezd tetszeni. Valószínű, hogy a betegségem az agyamat is megtámadta.

-Nem hiszem, hogy baj lenne a fejeddel. –lépett elő Edward a szomszéd szobából. Ködösen láttam, de próbáltam felé tekinteni.

-Honnan tudod? Pont erre gondoltam.

-Gondolatolvasó vagyok. –ledöbbentem. Nem tudtam mit szólni hozzá. Gondolatolvasás? Újabb vámpír képesség? Ilyen mindenkinek van?

-Nem, csak nekem. –válaszolta meg Edward a gondolataimat. Edward az unokatestvérem. Belegondoltam. Mi tényleg rokonok lennénk?

Edward csak mosolygott, ezzel is válaszolva kusza gondolataimra. Carlisle letett egy puha kanapéra. Már oda volt készítve egy takaró, amivel gondosan betakartak, mert épp nagyon rázott a hideg. Az egész testem remegett mintha áram rázna. Ha úgy nézek ki mint ahogy érzem magam, akkor ijesztő látványt nyújthattam.

-Szia Linn! –lépett mellém Alice. A hangja szomorú volt.

-Szia Alice! –köhögtem rekedten.

-Hoztam neked egy lázmérőt. Sajnálom, hogy ilyen rosszul vagy! –a lázmérőt óvatosan betette a hónom alá.

-Tud ez a lázmérő annyit mérni, mint ahogy fokos lázam van? –próbáltam nevetni, de csak köhécselni tudtam.

-Nyugi! Ne erőltesd meg magad! Ha meleged van, csak szólj! Elég hidegek vagyunk ahhoz, hogy lehűtsünk.

-Köszönöm Alice!

-Te most csak tarts ki!

-Mennyi ideig kell még kitartanom? –tudakoltam, félve a választól.

-Nem sokáig. –tudtam, éreztem, hogy nem sok van hátra. Furcsa mennyire pontosan érzékelem, hogy mennyire csökken az időm.

Edward lépett be az ajtón.

-Hogy van? –kérdezte Alice-t, aki közben kivette a lázmérőt.

-Nem túl jól. –erre mintha a testem bizonyítani akarná Alice kijelentését, elkezdtem köhögni, de most nem úgy mint eddig. Vért köhögtem. Alice egy törölközőt tartott a szám elé. Vér-vér, jézusom! De hát ők vámpírok! Ijedten felnéztem Alice-re és Edward-ra, arra várva, hogy valami baj történik.

-Semmi baj! –nyugtatott Edward –Kibírjuk. Ez már meg sem kottyan nekünk.

Csak bólogatni tudtam, de Edward képe összemosódott a szemem előtt. A fejem a párnára zuhant. A kezemet ökölbe szorítottam a fájdalomtól, ami hirtelen belém hasított, mire egy reccsenést hallottam.

-Azt hiszem, azt hiszem eltört az ujjam. –lihegtem a fájdalomtól kábultan.

-Elgyengültek a csontjai. –állapította meg Edward. –Csak legyen már vége. Nem akarom szenvedni látni. –jól estek Edward szavai.

Eközben hallgattam a szívem dobogását, ami néha felerősödött, néha elhalkult. Most ki-ki hagyott egy-egy ütemet.

-Ideje lenne beadni. –lépett be Carlisle.

-Mit? –nyögtem erőtlenül.

-A mérget. –bár az agyam lassabban forgott mint általában, de azért leesett, hogy a vámpírméregről van szó. Itt a vége, most át kell változnom, nincs választás, nincs meghátrálás.

-Hát jó. –sóhajtottam. Carlisle egy pillanatra eltűnt, de amilyen gyorsan elrohant vissza is jött.

-Itt van. –kezében egy fecskendőt tartott, benne fura fémszínű folyadékkal. Óvatosan közelebb lépett.

-Ha így nem elég, meg is kell harapjalak, de reménykedünk.

-Rendben. –a tű felém közeledett, de mikor megszúrt semmit sem éreztem. Túlságosan fájt mindenem, hogy egy ilyen aprócska szúrást megérezzen. Mire odanéztem a tű már kint is volt.

-És most várnunk kell. –szólalt meg Carlisle. Felkészültem, hogy most át fogok változni.

-Fájdalmas lesz az átváltozás, sajnálom. –megfeszítettem az izmaimat, már amennyire tudtam. Vártam, felkészültem, hadd jöjjön. Gondolatban már szenvedtem a méregtől, de a valóságban semmi sem történt. Felnéztem Carlisle-ra és Edward-ra kérdően.

-Nem érzel semmit?

-Nem. –csóváltam a fejem.

-Miért nem hat? –kérdezte Edward.

-Ne, Carlisle, ne harapd meg! –szólalt meg Alice –Hatástalan lesz. Láttam.

-Mi a bajom? –estem kétségbe. Szaporává vált a lélegzetem is. És nem értem miért mondta Alice, hogy látta.

-Nyugodj meg Linn! Kitaláljuk mi legyen, amilyen gyorsan csak lehet.

-Alice látja a jövőt. –súgta meg Edward.

-Elutaztok. –Alice a semmibe meredt. Pont mint akkor az autóban. Mikor attól féltem nekimegyünk valaminek. Hát akkor is ez volt? Víziókat látott?

Edward bólintott. Még mindig szokatlan volt, hogy hallja a gondolataimat és kissé zavarba ejtő is.

-Ne félj, nem fogom mindig a gondolatodat olvasni. Nem furakszok a fejedbe. –próbáltam bólintani, egy újabb fájdalomhullám közepette.  –Carlisle sietnünk kell! –fordult meg.

-Tudom. Északra kell mennünk. Tanya azt mondta kideríti amit kell. Remélem jutott valamire. Gyorsan megjárjuk. Azonnal indulunk. –erre eltűntek a szobából. Csak én és Alice maradtunk.

-Segíteni fognak. –mondta Alice, de a hangja nagyon bizonytalan volt.

-Látod?

-Még nem, de bízom bennük.

-Akkor jó. –becsuktam a szemem, mert nem tudtam nyitva tartani. Nem voltam álmos, de a szemhéjam nehéz volt, mintha triplán hatna rá a gravitáció.

-Pihenj csak. –hallottam Alice suttogását. Majd egy ajtócsapódást. Valószínűleg Carlisle és Edward elindultak. Mondani akartam, szólni akartam, hogy miattam nem kell fáradjanak, de nem nyílt szóra az ajkam. A közeledő halál tett rá lakatot. Közben a szívem össze-vissza dobogott. Az érzéseim folyton váltották egymást, nem maradtak meg egy helyen. Percek múltán hirtelen minden a helyére került. Megnyugodtam, a fejem nem volt tele zűrös gondolatokkal. Kinyitottam a szemem, bár homályosan láttam. A kanapé mellett Jasper alakját véltem felfedezni.

-Hoztam egy kis segítséget. –duruzsolta Alice halkan, mintha egy hangos szótól rögtön elszállna belőlem az élet. –Jasper befolyásolja az érzéseket. Gondoltam jólesne egy picit megnyugodni. –újra csak meglepődtem azon, mikre nem képesek a Cullen fivérek. Egész kis csodabogarak.

-Köszönöm. –a hangom olyan volt, mint egy 90 éves öregemberé. Megköszörültem a torkom, de szörnyű köhögő roham jött rám. A torkom elszorult és nem kaptam levegőt. Fél másodpercen belül már egy légzőmaszkot találtam magamon. Gondolom Alice hozta ide. Oldalra néztem, de mégsem a kis fekete hajú törpikét láttam ott, hanem Rosalie-t. Épp a csöveket igazgatta a helyükre. Meglepődtem rajta. Rose sosem mutatta különösebb jelét annak, hogy a barátjának tekintene. Bár lehet, hogy most is csak részvétet érez. Mindig csendben ült az asztalnál az ebédlőben. Nem beszélgetett velem, maximum a testvéreihez szólt. És most pont ő ült a kanapé mellett törökülésben.

-Majd én vigyázok rá, menj csak! –hallottam Rose hangját. Talán Alice-hez beszélt.

-Rosalie? –emeltem fel a fejem.

-Óvatosan! –a hangja vigyázó volt és kedves. Meglepően az. Levette rólam a maszkot. –Jobban vagy?

-Igen. Elmúlt a fulladás. Köszi a gyors segítséget.

-Még jó, hogy Carlisle tart itthon orvosi dolgokat.

-Alice? –kérdeztem, bár féltem, hogy félreérti és arra gondol, hogy nem örülök neki, hogy ő van most itt.

-Elment vadászni. Nagyon szomjas volt már, és félt, hogy nem tudna a közeledben maradni. De nagyon siet.

-Oh. –vérivásra gondol? –Nem azért kérdeztem, mert neked nem örülök, csak érdekelt.

-Nem lepődnék meg, ha így gondolnád. Nem voltam veled valami túl kedves. Csak tudod nem értettem mit akarnak tőled Edwardék. Te csak egy ember vagy. Bocsánat a szóért, csak nem tudom jobban elmondani. Nekünk titokban kell tartanunk azt, hogy vámpírok vagyunk és ha egy ember ilyen közel kerül hozzánk az veszélyes. De valamiért Edward bizonygatta, hogy ártalmatlan vagy. Szerintem ő sem értette miért is kötődik hozzád annyira. Aztán Carlisle is bíztatott minket, hogy legyünk csak veled. Annyira nem értettem miért. Persze addig amíg ki nem derült, hogy Edward rokona vagy. Akkor rájött ő is és mi is, hogy miért ragaszkodott hozzád annyira. Gondolom tudat alatt felfedezte a vérrokonságot kettőtök között. Ahogy Bellához szerelemmel kötődik, úgy hozzád mint valami bátyó vagy nem is tudom. Aztán láttam én is, hogy senkinek nem beszélsz rólunk. Ja, és köszönöm, hogy megvédtél.

-Mi? –hirtelen nem emlékeztem miről is beszél.

-Hallottam. Amikor egyszer az ebédlőben az a Lauren olyan rosszakat mondott rólam, és te megvédtél. Most én szeretném megköszönni. Nem szolgáltam rá, hogy mellém állj, de te mégis megtetted. –így már eszembe jutott. Amikor sorba álltam az ebédemért valamelyik nap. Alice-ék intettek nekem, mint mindig, hogy üljek melléjük, Erre Lauren megszólalt hogy: „Én amellé a Rosalie mellé biztos nem ülnék le”  Erre mondtam, hogy: „Szerintem kedves lány”

-Semmiség. Én csak nem szeretem ha igazságtalanul utálkoznak az emberek. –Rosalie, amióta ismerem először mosolygott.

-Azért örülök, hogy nem utálsz. –bukott ki belőlem.

-Sosem utáltalak, csak egyes döntéseket nem értettem. Bellával is lassan megbékélek. Úgy se tudok mit tenni. Lehet, hogy Edward-nak néha igaza van.

-Miben? –szerettem volna hallani Rosalie-t végre, hisz alig ismertem.

-Hogy felszínes vagyok. Lehet, hogy igaza van. Egész életemben a felszín volt a fontos. Én hogyan nézek ki és az hogy mindez másoknak tessen. Tulajdonképpen más dolgom nem is volt csak szépnek lenni. Ezt sikerült annyira bekoncentrálnom, hogy mai napig nem tudok elszakadni tőle. Néha, nem vagyok hajlandó látni egy ember lelkét. Vicces nem? Hogy ezt így el tudom mondani, mégsem tudom betartani. Lehet, hogy soha nem fogok megváltozni. Ahogy a vámpír teste, úgy a gondolkodása sem változik. Ki tudja? Nem szeretnék mentegetőzni, csak szeretném ha megértenéd miért vagyok veled vagy Bellával ilyen. Nem tudom felfogni, mi vonzhatja őt a vámpírlétben. Semmi szórakoztató nincs benne. Persze nálad más a helyzet, hisz nem önszántadból leszel az. De azért sajnálom, hogy neked sincs választási lehetőséged. Azért remélem megbirkózol ezzel az egésszel. Kicsit jobban mint én. –nevetett fel keserűen, majd elhallgatott. Egészen lenyűgöző volt végighallgatni Rosalie-t. Egyszerűen nem tudtam róla semmit. Jól esett, hogy mégis kiöntötte a lelkét. Így már a legkevésbé sem tűnt ridegnek. Csak kicsit meg kellett ismerni és kiderült mennyi érzése van. Főleg mikor hosszú szünet után tovább folytatta.

-Sosem voltam „jó” vámpír. Utálom, hogy ennek kell lennem. Sajnos ezt mindenki látja is rajtam. Könnyebb így azért, hogy itt van nekem Emmett és a Cullen család. Bár lenne egy kisbabám, és akkor tökéletes lenne a családi idill. De nekem már nem lehet. A halálom napján ért el a vágy egy gyermek után. Az utolsó és legnagyobb kívánság, ami sosem teljesülhetett. Hiába bosszultam meg a gyilkosaimon és erőszaktevőimen, attól még nem változtam meg. Ugyanaz a zsémbes vámpír maradtam. –soha, de soha nem gondoltam volna, hogy Rose egy kisbaba miatt bánkódik ennyire. Az anyai ösztön rendkívül erős volt benne, amit csodáltam. –Nem akarom, hogy más is erre a sorsra jusson. Inkább éltem volna le egy rövid de boldog életet, mint egy örökké tartó de szánalmasan egyhangút és változatlant. Már nincs célom az életben, már ha ezt annak lehet nevezni. Minden amire vágyom, lehetetlen. És ez a szörnyű. Semmit nem tehetek, csak nézem, ahogy mások boldogok. Nem tudom mi ez, büntetés, a felszínes és önző életemért, vagy jutalom… -elgondolkodott egy pillanatra – Áh, ez semmiképpen sem jutalom. Bár lehet, hogy az emberi szemnek az. Halhatatlanság, gyorsaság, erő. Minden amire egy halandó vágyik. Amiért meghalna, akár. De senki nem látja, mennyi lemondással jár. Nem vagyunk szuperhősök. Éppen szupergonosznak sem mondanám magunkat, de nem vagyunk megmentők szupererővel. Mi csak létezünk. Némelyikünk feltűnőbben, némelyikünk csendben. Nincs rá ellenszer. Tudom-tudom, ennyi idő után meg kéne már békélnem vele, de nagyon nehéz.  –sóhajtott egyet, és tudtam ez volt a végszó. Kissé felemelt fejemet visszaejtettem a párnára. Annyira lekötött Rose, hogy egy pillanatra elfelejtettem a testemen átáramló, egyre erősödő fájdalmat. Ahogy leejtettem a fejem, bele is nyilallt. Becsuktam a szemem és vártam h elmúljon. Meg is szabadultam tőle, de hőhullámokat kaptam a helyébe és iszonyú gyomorfájást, mintha valami sav marná a bensőmet. Soha nem éreztem még ilyet. Vajon ez a méreg hatása?

6. fejezet

6.

Hál’ égnek Rachel a nappaliban tévézett a többiekkel. Szóltam hogy felmegyek ledőlni, ezzel garantáltan senki nem fog zavarni. Kicsi hiányzott hogy magamra ne csapjam az ajtót mérgemben. Egy pillanatra a düh azt is elfelejtette velem, hogy beteg vagyok. De csak egy pillanatra. Aztán visszatért a fájdalom. A különbség csak az volt, hogy most nagyobb gondom is volt a láznál. Cullen doki szavai jártak a fejemben. És akárhányszor végigjátszottam annál biztosabban tudtam, hogy megőrült és utálom őt. Egyetlen dolog volt szent nekem a világon: a szüleim emléke. Nem érdekel, ha engem bánt meg, ha megaláz, de a szüleimet hagyja ki ebből. Nincs joga felborítani mindent, ami megalapozta az életem. Soha de soha nem kellett volna idejönnöm. Hogy is hihettem azt, hogy ez egy rendes és nyugodt környék? Miért gondoltam, hogy a bűnözők után jobb helyre kerülök? Ott legalább békén hagytak, nem úgy mint itt. Csendes magányban éltem túl a napokat. De itt, itt turkálnak az életemben és próbálnak őrültnek beállítani. De ez nem fog sikerülni. Amíg én tudom, hogy nem bolondultam meg, addig nincs baj. Nem lehet baj.

Bár egy percre csak el tudnám felejteni azokat a szörnyű szavakat. De kísértenek állandóan. Hiába telnek az órák, az emlékek nem halványodnak csak üvöltenek a fejemben. Legszívesebben egy mozdulattal kisöpörtem volna őket. Hagyjatok békén! Kérlek!

Az éjjel szinte csak szenvedéssel telt. A lázam a negyvenet ütötte, minden végtagom fájt. Csak forgolódtam és folyt rólam a víz. Lüktetett a fejem miközben rázott a hideg. A gyomrom korgott, de semmi étvágyam nem volt. Messzire elkerültem az étel minden formáját. Szédültem. Amint megpróbáltam felkelni, visszazuhantam az ágyra. Egyszer sikerült hangtalanul kimásznom a mosdóba. Büszke voltam magamra, hogy senkit nem ébresztettem fel.

Valamikor éjjel 2 körül, úgy döntött az álmosság, hogy erőt vesz rajtam és kicsit legyűri a betegséget. Végre aludtam, de sajnos nem álomtalanul. Pont úgy –ha nem még jobban – mint a valóságban, álmomban is szenvedtem. Rángatóztam és segítségért kiabáltam, de hiába, mert nem jött senki. Egyedül voltam a semmi közepén. Csak egy ajtó jelent meg előttem. Nem mertem bekopogni, mert tudtam, hogy úgyis kinyitják. Csak ott álltam, a fájdalomtól szédülten és az ajtó résnyire kinyílt. Tömény sötétség áramlott ki, semmi fény. Hívtak és nem ellenkezhettem. Ki ellenkezne a halállal? Az lehetetlen. Így önkívületben, akaratlanul is besétáltam, és az ajtó hangos csapódással zárult be mögöttem, hogy többé senki se tudja kinyitni. A halál pedig diadalmas vigyorral konstatálta, hogy immáron az övé vagyok. Én pedig síri nyugalommal adtam magam a halál kezére. Senki nem jött értem, hogy megmentsen. A magányom üldözött az elmúlásba.

Zihálva, lihegve ébredtem. Még mindig beteg voltam, de legalább még éltem. Az álmom annyira valóságos volt. Túl valóságos. Ki akartam verni a fejemből. De ez is, mint a Carlisle Cullennel való beszélgetés, a memóriámba égett. Az agyam körülötte forgott. Értelmezte minden részletét, mígnem összeállt a kép. Az álmom, nem rémálom volt. Csak egy hatalmas fenékberúgás. A téveszméimet eltörölte teljesen. Ráébresztett az igazságra. Hinni kezdtem, hinni annak a megátalkodott, hazug doktornak, aki már nem is tűnt annyira hazugnak. Másképp láttam mindent, teljes pálfordulással tekintettem vissza a tegnapra.

Szinte éreztem ahogy a szüleim mellettem állnak és biztatnak: Higgy neki!

Most már akartam hinni. Szörnyű lelkiismeret furdalás közepette ismertem el Cullen doki igazát. Bármennyire is rémmesébe illő a sztori, igaznak kell legyen. Érzem hogy az. Haldoklom. Ez ébresztett rá, hogy mi lehet a valóság. Nem az amit eddig gondoltam. Közeledett a végem és én hadakozni akartam ellene, ami csak úgy lehetséges, ha elfogadom az igazat, hogy a horror sztorik és a tündérmesék valósak. Körülöttem létezik, de bezárt szemmel és bezárt szívvel nehéz meglátni.

Csodás és egyben bizarr, hogy a halál közeledte mikre rá nem veszi az embert. Miket meg nem tesz. Képes voltam elfogadni végre.

Remegő kézzel a telefonomért nyúltam. Edward számát kerestem, majd tárcsáztam. Alig csöngött egyet és máris felvette.

-Edward segítened kell! –nyögdécseltem a telefonba.

-Segítek! –mondta egyszerűen és letette a telefont. Tudtam, hogy nem hagynak meghalni, bármily erősen is közeledett felém. De még ki kellett tartanom.

Reggel 7-et ütött az óra, amikor csöngettek. Csak Emma ébredt fel rá és álmos szemmel nyitott ajtót Dr. Carlisle Cullennek. Azonnal felrohantak a szobámba. Mikor a doktor belépett, földöntúli nyugalom árasztotta el a szobát. Mintha a megmentőm érkezett volna meg. Világosszőke haja, mint egy angyalé.

Emmához beszélt közben:

-Megvizsgáltam újra Linnea leleteit és rájöttem, hogy sokkal súlyosabb a baj, mint hittem. Sajnálom.

-De mi ez? Vírus?

-Igen, egy nagyon veszélyes vírus, ami errefelé csak ritkán fordul elő. De azonnal kezelni kell. –hazudott Cullen doki – Sajnos a megfelelő gyógyszerek nincsenek meg a kórházban. A személyes raktáramban tartom őket. Ha megengedi, elvinném magamhoz Linneát.

-Bármit, ami a segíthet rajta. –Emma arca kétségbeesett volt. Szemei könnyesek.

-Köszönöm. Akkor most rögtön indulhatunk is.

-Összepakolok neked!

-Nem szükséges, nálunk minden van. Ruha, tisztálkodó szerek, minden ami kell.

-Köszönöm Dr. Cullen. Örök hálám, amiért ilyen sokat segít. –ekkor Emma felém fordult –Linn, gyógyulj meg, kérlek. Szörnyű így látni téged drágám. Esküszöm imádkozok érted.

-Köszönöm Emma. Kedves tőled. De ne aggódj, jól leszek. –bizonygattam nem csak neki, hanem magamnak is.

Dr. Cullen közelebb lépett hozzám, hogy segítsen kimászni az ágyból és levinni a lépcsőn.

-Köszönöm Dr. Cullen.

-Szólíts csak Carlisle-nak. –meglepett az udvariassága, miután úgy lehordtam. Amint egyedül leszünk bocsánatot kérek tőle. Szörnyen viselkedtem vele és a családjával.

-Rendben. –egy apró mosolyra még volt erőm. Carlisle a kezét a könyökömhöz tette és kissé megemelt így segített lemenni a földszintre, majd az autójáig. Befektetett a hátsó ülésre. Nem sok mindent érzékeltem a külvilágból, csak annyit, hogy Emma egy könnyes puszival búcsúzik el tőlem. Ő még nem tudja, de talán örökre.

Carlisle még váltott egy-két szót Emmával majd siettünk a Cullen ház felé. Mindig is kíváncsi voltam hol élnek, de nem ilyen körülmények között akartam őket meglátogatni.

-Carlisle!

-Igen.

-Sajnálom. Bocsánatot szeretnék kérni, mindazért amit mondtam.

-Igazán nem kell ezért elnézést kérj. Megértem, hogy mély sebet szakítottam fel.

-Nagyon rendes v…. –tétováztam

-Tegezz csak!

-Nagyon rendes vagy velem. Meg sem érdemlem.

-Megérdemli az életet a családunk tagja.

-Micsoda? –emeltem fel kissé a fejem.

-Lehet, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy elmondjam, de amíg kutattam utánad, felfedeztem valamit a családfádban. Ha jobban leszel elmesélem az egészet. Most csak annyit mondok, hogy nem véletlenül vagy te is és Edward is Masen.

-Edward is Masen?

-Ember korában igen, ez volt a neve. Az édesanyja után. És ami a fontos, hogy bár időben távoli, de unokatestvérek vagytok. –hallottam a hangján, hogy mosolyog. Erősen koncentráltam, hogy figyelni tudjak rá és ne ájuljak el a rosszulléttől, ami egyre fokozódott.

-Hogy mi unokatestvérek? –nyöszörögtem élettelenül, de nagyon boldog voltam. Egy rokonom él. Ennél szebbet nem is mondhatott volna.

-Igen, azok vagytok.

-Köszönöm Carlisle. Ha ez lesz életem utolsó jóhíre, már megérte élni.

-Ne mondj ilyet! Túl leszel rajta! Segítünk!

-Nagyon hálás vagyok érte! És tudjátok már mi a megoldás?

-Talán. De a forrás itt nem biztos.

-Mondd el!

-Emberként sajnos nem élheted túl ezt…

-De vámpírként igen. –fejeztem be a mondatot ezzel magamat is rádöbbentve a tényekre, miszerint egy misztikus lénnyé fogok változni. Nincs menekvés vagy más megoldás. Ez a végzetem, vagy a halál. Barátságosabbnak tűnt az átváltozás, mint a sötét elmúlás.

-Hát legyen! Változtassatok át, ha ez kell! –döntöttem és magam is meglepődtem milyem biztos vagyok benne.

-Azt fogjuk tenni! De el kell mondanom pár dolgot, amit tudnod kell az újszülött vámpírokról.

-Hallgatlak! Már amennyire hallok még! –a morbid humor erőt vett rajtam.

-Az első évben, években csak a kegyetlen szomjúság fog hajtani. Nem akarlak megrémiszteni, de fel kell készülj rá. Meg kell tanulnod kezelni ezt és leküzdeni, amennyire lehet.

-De hogy járok majd így suliba?

-Betegségre fogjuk. Súlyos betegségre. Örök életed lesz. Be tudod fejezni majd a sulit. Többször is. –örök élet. Ezen a szón megakadtam. Mint egy tündérmese. Megkaphatom azt ami mindenkinek az álma? Kell lennie valami csalafintaságnak. Az élet nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy megkapod. Szenvednem kell érte. Leküzdeni az őrült szomjúságot és gyilkolási vágyat.

De külső szemmel láthatom, ahogy változik a világ, mindenben részem lehet, ha kordában tudom magam tartani. Ez, azt hiszem megfelelő ár, amit meg tudok fizetni.

-Lesznek még apró dolgok, amikkel most nem traktállak. És ne félj! Mi mindenben segítünk! A haditervet is kitaláljuk, hogy mit mondunk Emmának. –Emma, és a többiek. Alig ismertem meg őket már is el kell búcsúznom. Ilyen gyorsan még sehonnan se kellett távoznom.

-Először is nekem kell megbeszélnem vele az örökbefogadást.

-A micsodát? –meglepetésemben felültem az ülésen, de annyira gyenge voltam, hogy visszazuhantam rögtön.

-Természetesen a családunk tagja leszel, már ha te is beleegyezel. Szeretnél hozzánk tartozni, a Cullen család tagja lenni? Mi szeretettel fogadunk!

-Ez komoly? –a szemem könnybe lábadt a meghatottságtól. Minden amit életemben elvesztettem. Az egyetlen veszteség ami miatt egy intézetes lány életét kellett élnem, most úgy látszik visszakapom. Amit az ég 17 évvel ezelőtt elvett tőlem most visszaadja. Nem tudok elég hálás lenni a családomért.

-Teljesen komoly.

-Ez őrületes. Úgy értem, köszönöm Carlisle. Nem is tudja mit ad ezzel nekem. Többet mint amennyit megérdemlek. Sokkal többet. Köszönöm. Kétségtelen, hogy egy angyal vagy.

-Üdvözöllek a Cullen családban, Linnea Masen Cullen. –mondta büszkén a nevem, mint amikor egy apa beszél a lányáról. Így képzeltem el a vérszerinti édesapámat is. Álmodoztam róla, milyen lehet, amikor mosollyal az arcomon viszem haza a kitűnő bizonyítványt és apám büszkén mondja: Ő az én lányom. Megsimogatja a hajam és egy puszit nyom a fejem búbjára. A képem a pénztárcájában, a születésemről, az óvodai képem és a kisiskolás. És azon vitatkoznak édesanyámmal, kire hasonlítok jobban. Majd megegyeznek, hogy egálban vannak.

Bár nem csak álmodtam volna mindezt. Sose gondoltam igazán bele, hogy mennyire szükségem lett volna a szüleimre. Éldegéltem az intézetben, különösebb gondok nélkül. De most amikor megkaphatom a családom, jövök rá mennyire hiányzott. Fél életet éltem nélkülük. Valami azt súgta én oda tartozom. A Cullen ház az igazi otthonom, bár még sosem jártam ott. Carlisle-ban, a sosem látott apámat véltem felfedezni. Talán elviseltem annyi mindent az élettől, hogy most kaphatok egy kis jutalmat érte. De erre rá kellett szolgálnom. Mint mondtam, ingyen semmi sem jár.

5. Fejezet

5.

A levegő kicsit fagyos volt. Nem tudom, hogy miattam, vagy más dolog miatt, de inkább nem fecsegtem tovább.

-Merre is laksz? –kérdezte Edward.

-A templom mögötti utcában.

-Tudom hol van. –majd beletaposott a gázba, és őrült sebességgel száguldottunk ott, ahol biztos kevesebbel kellett volna menni.

Így pár perc alatt könnyedén hazaértünk. Az eső közben még jobban eleredt. Az ablaktörlő ide-oda lengett minden egyes másodprecben.

Bella percenként vizslatta Edward-ot aggódó arccal, de a fiú meg sem rezzent. Teljesen nyugodt volt, sőt néha mosolygott is.

Alig beszélgettünk az úton, ami nem tartott sokáig. Edward lefékezett a házunk előtt.

-Köszönöm a fuvart.

-Nincs mit, máskor is.

-Holnap találkozunk Linn. –vigyorgott rám Alice, de volt valami a tekintetében. Valamin jót mulatott, amit másnak nem mondott el.

Kint álltam az esőben amíg eltávolodott az autó. Mintha odafagytam volna a betonhoz. Megráztam a fejem, hátha kicsit magamhoz térek. Beszaladtam a házba, mert egy kissé eláztam. A nappaliban Adam és Rachel várt.

-Szia Linn!

-Sziasztok!

-Hát te meg, honnan szereztél Volvo-t? –szegezte nekem a kérdést Adam.

-Cullenék hoztak haza.

-Komolyan? –képedt el Rachel. –Mióta vagy jóban velük?

-Ma óta.

-Ha én egy ilyen autóban ülhetnék. –ábrándozott Adam a fejéhez kapva. –Láttam miféle autóik vannak ezeknek. Egyszer az egyik egy Jeep-et vezetett. Mit meg nem adnék, ha csak 1 napra megkaphatnám.

-Karácsony? Csak figyelj, a fa alatt egy Jeep kulcs lesz. –viccelődtem.

-Azt megnézem. –nevetett Adam

-Na, felcuccolok a szobába. Azt hiszem tanulnom kéne egy kicsit. –jelentettem be.

-Oké.

Felvánszorogtam a lépcsőn, majd ledobtam a táskámat a földre. Kibányásztam a szükséges könyveket és kelletlenül leültem az íróasztalhoz. A tollam végét rágcsálva fogtam bele a matekfeladatokba.

-Jó reggelt! –nyitott be Emma a szobánkba. Válaszul mind a ketten a fejünkre húztuk a takarót. –Na, lányok, 5 percetek van!

-Megyünk már. –nyöszörögte Rachel, majd a másik oldalára fordult.

Elnevettem magam és feltápászkodtam. Lentről rántotta illata szállt fel az emeletre.

-Jó reggelt Mindenkinek! –üdvözöltem Emmát és a többi lakót.

-Gyere, fincsi a rántotta. –szólt George. Lehuppantam mellé, majd mohón belettem az adagomba. Reggelente falánk vagyok.

-Óvatosan Linn, még forró. –figyelmeztetett Emma. Teli szájjal elhümmögtem egy „oké”-t.

Lassan mindenki végzett, én pedig felmentem átöltözni. Odakint hideg volt, így egy fekete pulcsi és egy világoskék farmer mellett döntöttem.

Siettem fogat mosni, hogy még Rachel előtt beérjek és utána még neki is legyen ideje. Gyorsan végeztem. Én lettem kész elsőnek a csapatból, ezért még visszamentem a szobába megágyazni. Míg pakolgattam, odalent már mocorogtak néhányan indulásra készen.

-Ez meg mi? –hallottam Adam hangját. –Linn! –kiáltott fel.

-Mi az? Megyek! –futottam le a lépcsőn. Adam az ablakban állt tátott szájjal.

-Mondd, hogy nem rád vár az a Porsche 911 Turbo? –szemét le nem vette az autócsodáról, ami a ház előtt állt. Egy kanárisárga sportkocsi, benne a kicsi Alice. Nekem is elállt a lélegzetem. Egy percig mozdulatlanul álltam és vizslattam kifelé, majd mikor észhez tértem, kiszaladtam az utcára. Alice lehúzta az ablakot, amikor látta, hogy kifelé jövök.

-Jó reggelt Alice! Hát te meg?

-Jó reggelt Linn! Itt a meglepi fuvar!

-Meglepi micsoda? Ezt komolyan gondolod?

-Természetesen. Hozd a táskád és pattanj be!

-Na…ne…már. –nyögdécseltem, újra végignézve a kocsin.

-De már! –vigyorgott Alice elégedetten.

-Meg kell kérdeznem Emmát.

-Menj csak! –visszaszaladtam a házba. Emma a konyhában volt.

-Emma!

-Igen?

-Alice Cullen eljött értem, hogy bevigyen autóval a suliba? Megengeded?

-Alice Cullen? Ez kedves tőle. Persze, hogy mehetsz, de vigyázz magadra!

-Meglesz és köszi! –mondtam az ajtóból visszanézve. A táskámmal a hátamon siettem kifelé, majd beültem Alice mellé, a kétszemélyes Porscheba. Életemben nem ültem még ilyenben.

-Nagyon köszönöm Alice. Megtudhatom milyen indíttatásból jöttél értem?

-Gondoltam örülnél neki. –húzta ki magát.

-Ez tény igen, örülök neki. Csak épp nem értem.

-Ajándék lónak ne nézd a fogát. –ráncolta a homlokát Alice.

-Eszembe se jutott kifogásolni. –nevetgéltem felemelt kézzel.

-Akkor indulás. –Alice egy mozdulattal bepöccintette a kocsit és már repültünk is. Jobb szó nincs arra, amit ez a járgány művelt az utakon. Egyszerűen repült.

-Alice, biztos vagy benne, hogy városban megengedett a 90 km/h sebesség?

-Most meg van engedve. –kacagott a logikáján, bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg.

-Hát jó. –húztam össze magam a bőrülésen.

-Ne félj! Senki nem fog elkapni! –jelentette ki teljesen biztosan és megingathatatlanul.

És igaza lett. Büntetés nélkül jutottunk el az iskoláig. A parkolóba kanyarodva egyből megláttam egy másik ismerős autót és belőle kiszálló két ismerős arcot. Az ezüst Volvoból szállt ki Bella és Edward. A közelében pedig egy emlegetett kocsit pillantottam meg. A Jeep, amiről Adam beszélt. Egy hatalmas monstrum, ami jobban illett volna egy mocsári túrához, mint egy iskola parkolójába.

Meg sem lepődtem hogy Emmett, Rosalie és Jasper állnak mellette. Az ilyesféle elvetemült autóválasztás csakis Cullenékre jellemző, ahogy láttam. Bár aki megteheti…

Kiszálltunk Alice-szel. Ő bezárta a Porsce-t egyetlen gombnyomással, majd elindultunk a többiek felé.

-Csak tán nem nyert a lottón hölgyem? –ugratott Emmett.

-Nem, én nem, de ha jól látom Ti igen. –vágtam vissza.

-Csak szerencsések voltunk.

-Efféle szerencse nekem is jól jönne. –nevettem.

Ránéztem az órámra. 2 percünk volt.

-Alice, ha én most nem indulok el, elkésem. Ha nem haragszotok.

-Menj csak!

-Oké, akkor sziasztok!

-Szia. –köszöntek el, tökéletes szinkronban.

Siettem befelé. Még épp a tanár előtt beértem. Mikor elmentem Belláék mellett, odaszóltak:

-Ilyen későn?

-A testvéreid feltartottak –kuncogtam, majd a helyemre pattantam.

A magyar órán nem volt semmi érdekes. Nem zuhant rá egy meteor a sulira és az ufok sem támadtak meg minket.

A következő órámra Bellával és Edwarddal mentem. Csevegtünk közben. Ahogy egyre jobban megismertem őket, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ők a legrendesebb emberek a suliban és csak reménykedtem, hogy jó barátok leszünk. Nem kellett felületes témákat érintenünk, egészen komolyan beszélgetésekbe is belefolyhattunk, közben mégis kellemesen elbeszélgettünk. Messze az ellentétei voltak a suli legtöbb diákjának, de én mégis velük jöttem ki a legjobban. Gyakorta fordul elő, hogy tudat alatt, inkább azoknak az embereknek a társaságát keresem akikkel egy hullámhosszon vagyunk. Vagyis őket találom meg.

Így hát a menzán is sikerült Cullenék mellé keveredni. Mivel Edwardék álltak előttem a sorban, odafordultak hozzám, hogy meghívjanak az asztalukhoz. Már nem is udvariaskodtam, vagy hezitáltam csak egyszerűen igent mondtam. Cullenék már úgy üdvözöltek mint egy régi jó barátot. Nem mondom, tényleg jól esett.

Megint beszélgettünk. Mindannyian meséltünk valamit, amivel el is telt az idő. Mennünk kellett vissza órára.

Az legutolsó óra után kiballagtam a parkolóba. Gőzöm se volt, hogy Alice hazavisz e, vagy esetleg valami más dolga van. Sokáig nem kellett tanakodnom, mert Alice jelent meg mellettem.

-Akkor mehetünk?

-Persze, köszi.

Alice már vagy 6 méterről kinyitotta a kocsit.  Beültünk majd kifelé kanyarodtunk. Még odaintegettem Belláéknek a kocsi ablakából. Bella tekintete zavart volt, miközben Edward mesélt neki valamit, ha jól láttam.

Alice hirtelen furcsa lett. A szeme nem az úton volt, még csak nem is a valóságban. Valahová messze elrévedt. Féltem, valaminek mindjárt nekimegyünk.

-Alice, Alice! Valami baj van? –ijedeztem. Alice nem válaszolt, csak meredt tovább. –Alice! –megrázta a fejét és végre válaszolt.

-Jól vagyok. Csak…csak elbambultam. –vezetés közben? Hüledeztem magamban. Hangosan kifújtam a levegőt, de megnyugodtam, hogy Alice-t ismét a valóságban tudhatom.

Lefékeztünk a házunk előtt. Alice kicsit furcsa volt. Olyan komoly, magához képest. Elköszöntünk, majd Alice, a szokásos mosolyt nélkülözve, csikorgó kerekekkel száguldott el. Most már komolyan megijedtem, hogy valami nagy baj van.

Kicsit zombiként kullogtam be a házba. Még senki nem volt otthon. Mondjuk nem csodálom, hogy egy Porschéval én értem haza a leghamarabb.

Furcsa volt az üres házban egyedül lenni. Mindig nyüzsög, most meg épp a suliból tartanak haza.

Tennivaló híján felmentem a szobámba ledőlni egy kicsit. Azt hiszem el is szundítottam, mert mire felkeltem már mindenki javában otthon volt.

-Bocsi felébresztettelek? –kérdezte félve Rachel.

-Nem dehogy. Magamtól keltem fel, csak elszundítottam egy kicsit. –felültem az ágyon és hirtelen lila foltokat kezdtem látni. Megráztam a fejem hogy elmúljon, de iszonyúan hasogatott. Betegség? Jajj, ne!

Annyi szerencsém volt, hogy hétvége jött, így nem kellett a házira koncentrálnom.

Lementem inni a konyhába, pontosabban inkább letámolyogtam. Kis pöttyök táncoltak a szemem előtt és az egyensúlyom mindig jobbra húzott. A végtagjaim fájtak és azt hiszem lázam is volt. Szuper. Már csak ez hiányzott.

Kutakodtam a szekrényben fájdalom- vagy lázcsillapító után. Az egyik kispolcon találtam is egy dobozzal. Egy pohár víz kíséretében le is nyeltem egy bogyót. Remélem hamar hatni fog.

Vissza is slisszoltam a szobánkba és leheveredtem ismét. Rachel még nem vette észre, hogy rosszul vagyok. Szerencsére a számítógépre figyelt.

Bebújtam a takaró alá és lehunytam a szemem. Gyógyulj! Gyógyulj! Mantráztam magamban, mintha az segítene. Megint elaludtam. De csak 1 órát.

Mikor felébredtem az óra 5-öt mutatott. Odalent már készült a vacsora, az illatokból ítélve. Bár semmi étvágyam nem volt, így az illatból szag lett. Kimásztam az ágyból, de meglehetősen szédültem így kicsit vissza is estem. Nem hatott az a gyógyszer? A lázam szerintem feljebb ment, mert folyt rólam a víz, de közben rázott a hideg is. Elvánszorogtam a fürdőig. A tükörben szörnyű látvány fogadott. Mint egy zombi, akit elütött a vonat. A szemem véres volt, a hajam tincsekben tapadt a nyakamra, az arcom kipirult mégis mögötte holt sápadt voltam. Utáltam beismerni, de ide orvos kell. Lementem Emmához, amint megfordult, kiült az arcára a rémület.

-Mi történt Linn? Beteg vagy? –rohant oda hozzám. Kezét a homlokomra tette.

-Azt hiszem igen.

-Jézusom, forró vagy. Azonnal menjünk orvoshoz. Ügyelet biztos van. –nem tiltakoztam. Most csak egy doki segíthet. Körülöttem a többiek is idegesek lettek, sajnálkozva néztek rám. Kinézetem ellenére bizonygattam, hogy nem vagyok olyan nagyon rosszul.

Beültünk a kocsiba és Emma megint felvette azt az arckifejezést amikor az ujjamal vitt a kórházba. Az a nyugtalan arc és kapkodó beszéd. Alig vagyok itt pár napja és máris kétszer láttam ezt az arcát. Rekord, rossz értelemben.

A portás a kórházban azt mondta Dr. Cullen az ügyeletes. Megnyugodtam. Jó kezekben vagyok.

Emma szinte berontott a rendelőbe.

-Jó estét Dr. Cullen!

-Jó estét! Linnea! Nem nézel ki valami jól. Nem örülök, hogy így találkozunk újra. Gyere, megvizsgállak. –mondta a doktor, de olyan rutinmondatoknak tűntek. Semmi meglepettség nem volt bennük. Az arca neki is aggódó volt. Biztos nem az én kis lázam miatt. A kis láz, ami Carlise szerint 39,3 fok. Emmát a szívbaj kerülgette. Annyira sajnáltam. Meg akartam nyugtatni, hogy nincs baj, majd elmúlik, de Dr. Cullen kiküldte.

-Emma, megtenné, hogy egy pillanatra kifárad. Alaposabban megvizsgálom Linnea-t.

-Rendben. –Emma azt se tudta hol áll a feje.

Egyedül maradtunk a dokival. És az arca teljesen megváltozott. Komoly lett és a tekintete  olyan erős volt, mint aki a lelkembe lát. Közelebb lépett és rákészült, mint aki valami nagy dolgot akar mondani.

-Linnea! Beszélhetünk egy kicsit? –a hangja viszont kedves volt és nyugtató.

-Persze. –bólogattam.

-Amit most hallani fogsz, elsőre hihetetlen lesz, de kérlek gondold át és ne borulj ki. –a szavai megrémítettek.

-Egy picit utánanéztem az életednek. –micsoda? Kutatott utánam? –Jól láttam, hogy a szüleid autóbalesetben hunytak el?

-Igen, abban.

-Ezt kitől tudod?

-Mindig ezt mondták.

-Láttál róla valaha hivatalos papírt?

-Nem. –ismertem be.

-Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nem ez történt.

-Akkor?

-Megölték őket. –a doki hangja együttérző volt, engem mégse nyugtatott le. Honnan veszi? Miért higgyem el?

-De kicsoda?

-Ez a hihetetlen része a dolognak. Nem ember volt.

-Akkor, medve? Micsoda?

-Vámpírok. –a szám tátva maradt ettől a kijelentéstől.

-Az nem lehet. –tiltakoztam hevesen – Honnan szedi ezt?

-Biztosak a forrásaim. Van egy barátom, aki ismerte azt, aki megmentette a szüleidet és téged.

-Engem? Megmentett?

-Illetve igen, csak téged. A szüleidet már nem tudta.

-Magyarázza el! Mert ez eddig zavaros és érthetetlen! –rivalltam rá. Nem érdekelt az udvariasság, amikor a szüleim emlékét gyalázzák éppen.

-Rendben. Édesanyád épp a kórházba ment, megszülni téged. De a sötét utcán elkapta őt és édesapádat két vámpír. Az apádat egyből megölték. –ezt a szót nehezen mondta ki –De édesanyádnak sem volt sok ideje hátra. Az egyik vámpír megharapta, de a közelben járt egy másik vámpír, aki megmentette, vagyis megpróbálta megmenteni. Az egyik ellenséges vámpírral végzett is, de a másik elmenekült. Édesanyád eközben haldoklott, rengeteg vérét kiszívták, csak percei voltak hátra. Az utolsó mondata az idegen megmentőhöz az volt, hogy mentsen meg Téged. Az idegen neve Agustin volt. Világra segített téged, de édesanyád belehalt a szülésbe. Eztán bevitt téged a kórházba, ahol már biztonságban voltál. A többit pedig már tudod.

-Az…nem…lehet. –a szemem könnybe lábadt és maga elé meredtem ahogy elképzeltem ezt a bizarr és horrorisztikus jelenetet amit elém vázolt. De nem, vámpírok nem léteznek! Nem egy mesevilágban élünk!

-És nem múlt el nyomtalanul a támadás. –folytatta – Te „örökölted”, hogy úgy mondjam. Mivel még édesanyád hasában voltál, amikor megharapták, a méreg téged is elért, hacsak kis mértékben is. De elraktározódott a szervezetedben. És a mai napig hatástalan is volt. - itt elhallgatott, mintha csak arra várna hogy megemésszem, hogy mondjak valamit. D ez lehetetlen volt. Ezt NEM lehet felfogni emberi ésszel. Hogy minden amit eddig tudtál semmivé válik. Az életed nem is volt a tiéd, csak valaki így alakította. Hogy a szüleim elvesztése valami rémmesén alapul. Hát megérthetem én ezt? Nem, nem értem. És nem is akarom. Felnőttem, fel kellett nőnöm, és már nem hiszek a horror sztorikban.

-Nem, NEM. –kiáltottam. –Maga megőrült?

-Linn, kérlek nyugodj meg. Mondtam, hogy furcsa lesz amit mondok, de kérlek hidd el nekem. Tudom, én egy idegen vagyok, de jót akarok. Meg akarlak menteni.

-Mégis mitől? –kiabáltam rá, tiszta dühből.

-Ettől. –mutatott rám. –Rosszul vagy! Ez nem egyszerű járvány. A méreg úgy döntött nem vár tovább. Aktiválódott a szervezetedben.

-Honnan tud maga ilyesmit? Ez nem létezhet, őrültség!

-Nagyon ritka a te eseted, de azért egy-kettő mégis akad a világban. Egy Írországban például, ahol kutakodtam.

-Kutakodott? Maga kémkedett utánam! –nem kérdésnek, kijelentésnek szántam. Sőt, inkább szemrehányásnak.

-Sajnálom. Én tényleg csak segíteni akartam.

-Mi késztette hogy kémkedjen? –vetettem oda neki.

-Furcsa volt, mert olyan ismerős illatod volt.

-Ismerős illatom? Jézusom! –képedtem el.

-Edward-nak volt ilyen illata, még ember korában.

-Ember…mi?? Maguk is ilyen izék? –azt hittem nem lehet fokozni a mérgemet és a hitetlenségemet.

-Vámpírok vagyunk. De kérlek, erről ne beszélj senkinek!

-Őrizzem meg az őrültek titkát, hogy engem ne nézzenek annak? Könnyű lesz. –gúnyolódtam. Dr. Cullen-t többé nem tiszteltem. Szívből utáltam. Mert kémkedett utánam, mert hazudott nekem és dajkamesékkel akar beetetni.

-Doktor úr! Vámpírok csak a mesékben léteznek! Egy szót sem hiszek el. Hagyjon engem békén! Meggyalázza a szüleim emlékét és most azt mondja hogy nem tudom mi lesz…

-Haldokolsz.

-Ez már mindennek a teteje. Azt mondja meg is fogok halni? Hát nagyszerű. Azt hittem én is spéci vámpír leszek. Szívás. Hát köszönöm nem kérek a képzelgéseiből! -sarkon fordultam és kirohantam, annak ellenére hogy semmi egyensúlyom nem volt. Odakint Emmába ütköztem. Nagyon feldúlt voltam, de miatta normális képet próbáltam magamra erőltetni.

-Mi az Linn? Mit mondott az orvos?

-Semmi, valami járvány. Sokat kell aludnom és innom, ennyi.

-Gyógyszert írt fel?

-Lázcsillapító.

-Az van otthon. Akkor nincs nagy baj?

-Nincs. –nem volt kedvem társalogni. Az agyamban vörös köd volt, semmi más.

Beültünk az autóba, és teljes csöndben mentünk haza. Emma nem érezte szükségét, hogy beszéltessen. Ennek örültem.

Amint lehetett kipattantam a kocsiból és berohantam a házba. Minél előbb egyedül akartam lenni. Távol ettől az őrülettől. Ettől a kicsavart fantáziavilágtól.