5.
A levegő kicsit fagyos volt. Nem tudom, hogy miattam, vagy más dolog miatt, de inkább nem fecsegtem tovább.
-Merre is laksz? –kérdezte Edward.
-A templom mögötti utcában.
-Tudom hol van. –majd beletaposott a gázba, és őrült sebességgel száguldottunk ott, ahol biztos kevesebbel kellett volna menni.
Így pár perc alatt könnyedén hazaértünk. Az eső közben még jobban eleredt. Az ablaktörlő ide-oda lengett minden egyes másodprecben.
Bella percenként vizslatta Edward-ot aggódó arccal, de a fiú meg sem rezzent. Teljesen nyugodt volt, sőt néha mosolygott is.
Alig beszélgettünk az úton, ami nem tartott sokáig. Edward lefékezett a házunk előtt.
-Köszönöm a fuvart.
-Nincs mit, máskor is.
-Holnap találkozunk Linn. –vigyorgott rám Alice, de volt valami a tekintetében. Valamin jót mulatott, amit másnak nem mondott el.
Kint álltam az esőben amíg eltávolodott az autó. Mintha odafagytam volna a betonhoz. Megráztam a fejem, hátha kicsit magamhoz térek. Beszaladtam a házba, mert egy kissé eláztam. A nappaliban Adam és Rachel várt.
-Szia Linn!
-Sziasztok!
-Hát te meg, honnan szereztél Volvo-t? –szegezte nekem a kérdést Adam.
-Cullenék hoztak haza.
-Komolyan? –képedt el Rachel. –Mióta vagy jóban velük?
-Ma óta.
-Ha én egy ilyen autóban ülhetnék. –ábrándozott Adam a fejéhez kapva. –Láttam miféle autóik vannak ezeknek. Egyszer az egyik egy Jeep-et vezetett. Mit meg nem adnék, ha csak 1 napra megkaphatnám.
-Karácsony? Csak figyelj, a fa alatt egy Jeep kulcs lesz. –viccelődtem.
-Azt megnézem. –nevetett Adam
-Na, felcuccolok a szobába. Azt hiszem tanulnom kéne egy kicsit. –jelentettem be.
-Oké.
Felvánszorogtam a lépcsőn, majd ledobtam a táskámat a földre. Kibányásztam a szükséges könyveket és kelletlenül leültem az íróasztalhoz. A tollam végét rágcsálva fogtam bele a matekfeladatokba.
-Jó reggelt! –nyitott be Emma a szobánkba. Válaszul mind a ketten a fejünkre húztuk a takarót. –Na, lányok, 5 percetek van!
-Megyünk már. –nyöszörögte Rachel, majd a másik oldalára fordult.
Elnevettem magam és feltápászkodtam. Lentről rántotta illata szállt fel az emeletre.
-Jó reggelt Mindenkinek! –üdvözöltem Emmát és a többi lakót.
-Gyere, fincsi a rántotta. –szólt George. Lehuppantam mellé, majd mohón belettem az adagomba. Reggelente falánk vagyok.
-Óvatosan Linn, még forró. –figyelmeztetett Emma. Teli szájjal elhümmögtem egy „oké”-t.
Lassan mindenki végzett, én pedig felmentem átöltözni. Odakint hideg volt, így egy fekete pulcsi és egy világoskék farmer mellett döntöttem.
Siettem fogat mosni, hogy még Rachel előtt beérjek és utána még neki is legyen ideje. Gyorsan végeztem. Én lettem kész elsőnek a csapatból, ezért még visszamentem a szobába megágyazni. Míg pakolgattam, odalent már mocorogtak néhányan indulásra készen.
-Ez meg mi? –hallottam Adam hangját. –Linn! –kiáltott fel.
-Mi az? Megyek! –futottam le a lépcsőn. Adam az ablakban állt tátott szájjal.
-Mondd, hogy nem rád vár az a Porsche 911 Turbo? –szemét le nem vette az autócsodáról, ami a ház előtt állt. Egy kanárisárga sportkocsi, benne a kicsi Alice. Nekem is elállt a lélegzetem. Egy percig mozdulatlanul álltam és vizslattam kifelé, majd mikor észhez tértem, kiszaladtam az utcára. Alice lehúzta az ablakot, amikor látta, hogy kifelé jövök.
-Jó reggelt Alice! Hát te meg?
-Jó reggelt Linn! Itt a meglepi fuvar!
-Meglepi micsoda? Ezt komolyan gondolod?
-Természetesen. Hozd a táskád és pattanj be!
-Na…ne…már. –nyögdécseltem, újra végignézve a kocsin.
-De már! –vigyorgott Alice elégedetten.
-Meg kell kérdeznem Emmát.
-Menj csak! –visszaszaladtam a házba. Emma a konyhában volt.
-Emma!
-Igen?
-Alice Cullen eljött értem, hogy bevigyen autóval a suliba? Megengeded?
-Alice Cullen? Ez kedves tőle. Persze, hogy mehetsz, de vigyázz magadra!
-Meglesz és köszi! –mondtam az ajtóból visszanézve. A táskámmal a hátamon siettem kifelé, majd beültem Alice mellé, a kétszemélyes Porscheba. Életemben nem ültem még ilyenben.
-Nagyon köszönöm Alice. Megtudhatom milyen indíttatásból jöttél értem?
-Gondoltam örülnél neki. –húzta ki magát.
-Ez tény igen, örülök neki. Csak épp nem értem.
-Ajándék lónak ne nézd a fogát. –ráncolta a homlokát Alice.
-Eszembe se jutott kifogásolni. –nevetgéltem felemelt kézzel.
-Akkor indulás. –Alice egy mozdulattal bepöccintette a kocsit és már repültünk is. Jobb szó nincs arra, amit ez a járgány művelt az utakon. Egyszerűen repült.
-Alice, biztos vagy benne, hogy városban megengedett a 90 km/h sebesség?
-Most meg van engedve. –kacagott a logikáján, bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg.
-Hát jó. –húztam össze magam a bőrülésen.
-Ne félj! Senki nem fog elkapni! –jelentette ki teljesen biztosan és megingathatatlanul.
És igaza lett. Büntetés nélkül jutottunk el az iskoláig. A parkolóba kanyarodva egyből megláttam egy másik ismerős autót és belőle kiszálló két ismerős arcot. Az ezüst Volvoból szállt ki Bella és Edward. A közelében pedig egy emlegetett kocsit pillantottam meg. A Jeep, amiről Adam beszélt. Egy hatalmas monstrum, ami jobban illett volna egy mocsári túrához, mint egy iskola parkolójába.
Meg sem lepődtem hogy Emmett, Rosalie és Jasper állnak mellette. Az ilyesféle elvetemült autóválasztás csakis Cullenékre jellemző, ahogy láttam. Bár aki megteheti…
Kiszálltunk Alice-szel. Ő bezárta a Porsce-t egyetlen gombnyomással, majd elindultunk a többiek felé.
-Csak tán nem nyert a lottón hölgyem? –ugratott Emmett.
-Nem, én nem, de ha jól látom Ti igen. –vágtam vissza.
-Csak szerencsések voltunk.
-Efféle szerencse nekem is jól jönne. –nevettem.
Ránéztem az órámra. 2 percünk volt.
-Alice, ha én most nem indulok el, elkésem. Ha nem haragszotok.
-Menj csak!
-Oké, akkor sziasztok!
-Szia. –köszöntek el, tökéletes szinkronban.
Siettem befelé. Még épp a tanár előtt beértem. Mikor elmentem Belláék mellett, odaszóltak:
-Ilyen későn?
-A testvéreid feltartottak –kuncogtam, majd a helyemre pattantam.
A magyar órán nem volt semmi érdekes. Nem zuhant rá egy meteor a sulira és az ufok sem támadtak meg minket.
A következő órámra Bellával és Edwarddal mentem. Csevegtünk közben. Ahogy egyre jobban megismertem őket, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ők a legrendesebb emberek a suliban és csak reménykedtem, hogy jó barátok leszünk. Nem kellett felületes témákat érintenünk, egészen komolyan beszélgetésekbe is belefolyhattunk, közben mégis kellemesen elbeszélgettünk. Messze az ellentétei voltak a suli legtöbb diákjának, de én mégis velük jöttem ki a legjobban. Gyakorta fordul elő, hogy tudat alatt, inkább azoknak az embereknek a társaságát keresem akikkel egy hullámhosszon vagyunk. Vagyis őket találom meg.
Így hát a menzán is sikerült Cullenék mellé keveredni. Mivel Edwardék álltak előttem a sorban, odafordultak hozzám, hogy meghívjanak az asztalukhoz. Már nem is udvariaskodtam, vagy hezitáltam csak egyszerűen igent mondtam. Cullenék már úgy üdvözöltek mint egy régi jó barátot. Nem mondom, tényleg jól esett.
Megint beszélgettünk. Mindannyian meséltünk valamit, amivel el is telt az idő. Mennünk kellett vissza órára.
Az legutolsó óra után kiballagtam a parkolóba. Gőzöm se volt, hogy Alice hazavisz e, vagy esetleg valami más dolga van. Sokáig nem kellett tanakodnom, mert Alice jelent meg mellettem.
-Akkor mehetünk?
-Persze, köszi.
Alice már vagy 6 méterről kinyitotta a kocsit. Beültünk majd kifelé kanyarodtunk. Még odaintegettem Belláéknek a kocsi ablakából. Bella tekintete zavart volt, miközben Edward mesélt neki valamit, ha jól láttam.
Alice hirtelen furcsa lett. A szeme nem az úton volt, még csak nem is a valóságban. Valahová messze elrévedt. Féltem, valaminek mindjárt nekimegyünk.
-Alice, Alice! Valami baj van? –ijedeztem. Alice nem válaszolt, csak meredt tovább. –Alice! –megrázta a fejét és végre válaszolt.
-Jól vagyok. Csak…csak elbambultam. –vezetés közben? Hüledeztem magamban. Hangosan kifújtam a levegőt, de megnyugodtam, hogy Alice-t ismét a valóságban tudhatom.
Lefékeztünk a házunk előtt. Alice kicsit furcsa volt. Olyan komoly, magához képest. Elköszöntünk, majd Alice, a szokásos mosolyt nélkülözve, csikorgó kerekekkel száguldott el. Most már komolyan megijedtem, hogy valami nagy baj van.
Kicsit zombiként kullogtam be a házba. Még senki nem volt otthon. Mondjuk nem csodálom, hogy egy Porschéval én értem haza a leghamarabb.
Furcsa volt az üres házban egyedül lenni. Mindig nyüzsög, most meg épp a suliból tartanak haza.
Tennivaló híján felmentem a szobámba ledőlni egy kicsit. Azt hiszem el is szundítottam, mert mire felkeltem már mindenki javában otthon volt.
-Bocsi felébresztettelek? –kérdezte félve Rachel.
-Nem dehogy. Magamtól keltem fel, csak elszundítottam egy kicsit. –felültem az ágyon és hirtelen lila foltokat kezdtem látni. Megráztam a fejem hogy elmúljon, de iszonyúan hasogatott. Betegség? Jajj, ne!
Annyi szerencsém volt, hogy hétvége jött, így nem kellett a házira koncentrálnom.
Lementem inni a konyhába, pontosabban inkább letámolyogtam. Kis pöttyök táncoltak a szemem előtt és az egyensúlyom mindig jobbra húzott. A végtagjaim fájtak és azt hiszem lázam is volt. Szuper. Már csak ez hiányzott.
Kutakodtam a szekrényben fájdalom- vagy lázcsillapító után. Az egyik kispolcon találtam is egy dobozzal. Egy pohár víz kíséretében le is nyeltem egy bogyót. Remélem hamar hatni fog.
Vissza is slisszoltam a szobánkba és leheveredtem ismét. Rachel még nem vette észre, hogy rosszul vagyok. Szerencsére a számítógépre figyelt.
Bebújtam a takaró alá és lehunytam a szemem. Gyógyulj! Gyógyulj! Mantráztam magamban, mintha az segítene. Megint elaludtam. De csak 1 órát.
Mikor felébredtem az óra 5-öt mutatott. Odalent már készült a vacsora, az illatokból ítélve. Bár semmi étvágyam nem volt, így az illatból szag lett. Kimásztam az ágyból, de meglehetősen szédültem így kicsit vissza is estem. Nem hatott az a gyógyszer? A lázam szerintem feljebb ment, mert folyt rólam a víz, de közben rázott a hideg is. Elvánszorogtam a fürdőig. A tükörben szörnyű látvány fogadott. Mint egy zombi, akit elütött a vonat. A szemem véres volt, a hajam tincsekben tapadt a nyakamra, az arcom kipirult mégis mögötte holt sápadt voltam. Utáltam beismerni, de ide orvos kell. Lementem Emmához, amint megfordult, kiült az arcára a rémület.
-Mi történt Linn? Beteg vagy? –rohant oda hozzám. Kezét a homlokomra tette.
-Azt hiszem igen.
-Jézusom, forró vagy. Azonnal menjünk orvoshoz. Ügyelet biztos van. –nem tiltakoztam. Most csak egy doki segíthet. Körülöttem a többiek is idegesek lettek, sajnálkozva néztek rám. Kinézetem ellenére bizonygattam, hogy nem vagyok olyan nagyon rosszul.
Beültünk a kocsiba és Emma megint felvette azt az arckifejezést amikor az ujjamal vitt a kórházba. Az a nyugtalan arc és kapkodó beszéd. Alig vagyok itt pár napja és máris kétszer láttam ezt az arcát. Rekord, rossz értelemben.
A portás a kórházban azt mondta Dr. Cullen az ügyeletes. Megnyugodtam. Jó kezekben vagyok.
Emma szinte berontott a rendelőbe.
-Jó estét Dr. Cullen!
-Jó estét! Linnea! Nem nézel ki valami jól. Nem örülök, hogy így találkozunk újra. Gyere, megvizsgállak. –mondta a doktor, de olyan rutinmondatoknak tűntek. Semmi meglepettség nem volt bennük. Az arca neki is aggódó volt. Biztos nem az én kis lázam miatt. A kis láz, ami Carlise szerint 39,3 fok. Emmát a szívbaj kerülgette. Annyira sajnáltam. Meg akartam nyugtatni, hogy nincs baj, majd elmúlik, de Dr. Cullen kiküldte.
-Emma, megtenné, hogy egy pillanatra kifárad. Alaposabban megvizsgálom Linnea-t.
-Rendben. –Emma azt se tudta hol áll a feje.
Egyedül maradtunk a dokival. És az arca teljesen megváltozott. Komoly lett és a tekintete olyan erős volt, mint aki a lelkembe lát. Közelebb lépett és rákészült, mint aki valami nagy dolgot akar mondani.
-Linnea! Beszélhetünk egy kicsit? –a hangja viszont kedves volt és nyugtató.
-Persze. –bólogattam.
-Amit most hallani fogsz, elsőre hihetetlen lesz, de kérlek gondold át és ne borulj ki. –a szavai megrémítettek.
-Egy picit utánanéztem az életednek. –micsoda? Kutatott utánam? –Jól láttam, hogy a szüleid autóbalesetben hunytak el?
-Igen, abban.
-Ezt kitől tudod?
-Mindig ezt mondták.
-Láttál róla valaha hivatalos papírt?
-Nem. –ismertem be.
-Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nem ez történt.
-Akkor?
-Megölték őket. –a doki hangja együttérző volt, engem mégse nyugtatott le. Honnan veszi? Miért higgyem el?
-De kicsoda?
-Ez a hihetetlen része a dolognak. Nem ember volt.
-Akkor, medve? Micsoda?
-Vámpírok. –a szám tátva maradt ettől a kijelentéstől.
-Az nem lehet. –tiltakoztam hevesen – Honnan szedi ezt?
-Biztosak a forrásaim. Van egy barátom, aki ismerte azt, aki megmentette a szüleidet és téged.
-Engem? Megmentett?
-Illetve igen, csak téged. A szüleidet már nem tudta.
-Magyarázza el! Mert ez eddig zavaros és érthetetlen! –rivalltam rá. Nem érdekelt az udvariasság, amikor a szüleim emlékét gyalázzák éppen.
-Rendben. Édesanyád épp a kórházba ment, megszülni téged. De a sötét utcán elkapta őt és édesapádat két vámpír. Az apádat egyből megölték. –ezt a szót nehezen mondta ki –De édesanyádnak sem volt sok ideje hátra. Az egyik vámpír megharapta, de a közelben járt egy másik vámpír, aki megmentette, vagyis megpróbálta megmenteni. Az egyik ellenséges vámpírral végzett is, de a másik elmenekült. Édesanyád eközben haldoklott, rengeteg vérét kiszívták, csak percei voltak hátra. Az utolsó mondata az idegen megmentőhöz az volt, hogy mentsen meg Téged. Az idegen neve Agustin volt. Világra segített téged, de édesanyád belehalt a szülésbe. Eztán bevitt téged a kórházba, ahol már biztonságban voltál. A többit pedig már tudod.
-Az…nem…lehet. –a szemem könnybe lábadt és maga elé meredtem ahogy elképzeltem ezt a bizarr és horrorisztikus jelenetet amit elém vázolt. De nem, vámpírok nem léteznek! Nem egy mesevilágban élünk!
-És nem múlt el nyomtalanul a támadás. –folytatta – Te „örökölted”, hogy úgy mondjam. Mivel még édesanyád hasában voltál, amikor megharapták, a méreg téged is elért, hacsak kis mértékben is. De elraktározódott a szervezetedben. És a mai napig hatástalan is volt. - itt elhallgatott, mintha csak arra várna hogy megemésszem, hogy mondjak valamit. D ez lehetetlen volt. Ezt NEM lehet felfogni emberi ésszel. Hogy minden amit eddig tudtál semmivé válik. Az életed nem is volt a tiéd, csak valaki így alakította. Hogy a szüleim elvesztése valami rémmesén alapul. Hát megérthetem én ezt? Nem, nem értem. És nem is akarom. Felnőttem, fel kellett nőnöm, és már nem hiszek a horror sztorikban.
-Nem, NEM. –kiáltottam. –Maga megőrült?
-Linn, kérlek nyugodj meg. Mondtam, hogy furcsa lesz amit mondok, de kérlek hidd el nekem. Tudom, én egy idegen vagyok, de jót akarok. Meg akarlak menteni.
-Mégis mitől? –kiabáltam rá, tiszta dühből.
-Ettől. –mutatott rám. –Rosszul vagy! Ez nem egyszerű járvány. A méreg úgy döntött nem vár tovább. Aktiválódott a szervezetedben.
-Honnan tud maga ilyesmit? Ez nem létezhet, őrültség!
-Nagyon ritka a te eseted, de azért egy-kettő mégis akad a világban. Egy Írországban például, ahol kutakodtam.
-Kutakodott? Maga kémkedett utánam! –nem kérdésnek, kijelentésnek szántam. Sőt, inkább szemrehányásnak.
-Sajnálom. Én tényleg csak segíteni akartam.
-Mi késztette hogy kémkedjen? –vetettem oda neki.
-Furcsa volt, mert olyan ismerős illatod volt.
-Ismerős illatom? Jézusom! –képedtem el.
-Edward-nak volt ilyen illata, még ember korában.
-Ember…mi?? Maguk is ilyen izék? –azt hittem nem lehet fokozni a mérgemet és a hitetlenségemet.
-Vámpírok vagyunk. De kérlek, erről ne beszélj senkinek!
-Őrizzem meg az őrültek titkát, hogy engem ne nézzenek annak? Könnyű lesz. –gúnyolódtam. Dr. Cullen-t többé nem tiszteltem. Szívből utáltam. Mert kémkedett utánam, mert hazudott nekem és dajkamesékkel akar beetetni.
-Doktor úr! Vámpírok csak a mesékben léteznek! Egy szót sem hiszek el. Hagyjon engem békén! Meggyalázza a szüleim emlékét és most azt mondja hogy nem tudom mi lesz…
-Haldokolsz.
-Ez már mindennek a teteje. Azt mondja meg is fogok halni? Hát nagyszerű. Azt hittem én is spéci vámpír leszek. Szívás. Hát köszönöm nem kérek a képzelgéseiből! -sarkon fordultam és kirohantam, annak ellenére hogy semmi egyensúlyom nem volt. Odakint Emmába ütköztem. Nagyon feldúlt voltam, de miatta normális képet próbáltam magamra erőltetni.
-Mi az Linn? Mit mondott az orvos?
-Semmi, valami járvány. Sokat kell aludnom és innom, ennyi.
-Gyógyszert írt fel?
-Lázcsillapító.
-Az van otthon. Akkor nincs nagy baj?
-Nincs. –nem volt kedvem társalogni. Az agyamban vörös köd volt, semmi más.
Beültünk az autóba, és teljes csöndben mentünk haza. Emma nem érezte szükségét, hogy beszéltessen. Ennek örültem.
Amint lehetett kipattantam a kocsiból és berohantam a házba. Minél előbb egyedül akartam lenni. Távol ettől az őrülettől. Ettől a kicsavart fantáziavilágtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése