6. fejezet

6.

Hál’ égnek Rachel a nappaliban tévézett a többiekkel. Szóltam hogy felmegyek ledőlni, ezzel garantáltan senki nem fog zavarni. Kicsi hiányzott hogy magamra ne csapjam az ajtót mérgemben. Egy pillanatra a düh azt is elfelejtette velem, hogy beteg vagyok. De csak egy pillanatra. Aztán visszatért a fájdalom. A különbség csak az volt, hogy most nagyobb gondom is volt a láznál. Cullen doki szavai jártak a fejemben. És akárhányszor végigjátszottam annál biztosabban tudtam, hogy megőrült és utálom őt. Egyetlen dolog volt szent nekem a világon: a szüleim emléke. Nem érdekel, ha engem bánt meg, ha megaláz, de a szüleimet hagyja ki ebből. Nincs joga felborítani mindent, ami megalapozta az életem. Soha de soha nem kellett volna idejönnöm. Hogy is hihettem azt, hogy ez egy rendes és nyugodt környék? Miért gondoltam, hogy a bűnözők után jobb helyre kerülök? Ott legalább békén hagytak, nem úgy mint itt. Csendes magányban éltem túl a napokat. De itt, itt turkálnak az életemben és próbálnak őrültnek beállítani. De ez nem fog sikerülni. Amíg én tudom, hogy nem bolondultam meg, addig nincs baj. Nem lehet baj.

Bár egy percre csak el tudnám felejteni azokat a szörnyű szavakat. De kísértenek állandóan. Hiába telnek az órák, az emlékek nem halványodnak csak üvöltenek a fejemben. Legszívesebben egy mozdulattal kisöpörtem volna őket. Hagyjatok békén! Kérlek!

Az éjjel szinte csak szenvedéssel telt. A lázam a negyvenet ütötte, minden végtagom fájt. Csak forgolódtam és folyt rólam a víz. Lüktetett a fejem miközben rázott a hideg. A gyomrom korgott, de semmi étvágyam nem volt. Messzire elkerültem az étel minden formáját. Szédültem. Amint megpróbáltam felkelni, visszazuhantam az ágyra. Egyszer sikerült hangtalanul kimásznom a mosdóba. Büszke voltam magamra, hogy senkit nem ébresztettem fel.

Valamikor éjjel 2 körül, úgy döntött az álmosság, hogy erőt vesz rajtam és kicsit legyűri a betegséget. Végre aludtam, de sajnos nem álomtalanul. Pont úgy –ha nem még jobban – mint a valóságban, álmomban is szenvedtem. Rángatóztam és segítségért kiabáltam, de hiába, mert nem jött senki. Egyedül voltam a semmi közepén. Csak egy ajtó jelent meg előttem. Nem mertem bekopogni, mert tudtam, hogy úgyis kinyitják. Csak ott álltam, a fájdalomtól szédülten és az ajtó résnyire kinyílt. Tömény sötétség áramlott ki, semmi fény. Hívtak és nem ellenkezhettem. Ki ellenkezne a halállal? Az lehetetlen. Így önkívületben, akaratlanul is besétáltam, és az ajtó hangos csapódással zárult be mögöttem, hogy többé senki se tudja kinyitni. A halál pedig diadalmas vigyorral konstatálta, hogy immáron az övé vagyok. Én pedig síri nyugalommal adtam magam a halál kezére. Senki nem jött értem, hogy megmentsen. A magányom üldözött az elmúlásba.

Zihálva, lihegve ébredtem. Még mindig beteg voltam, de legalább még éltem. Az álmom annyira valóságos volt. Túl valóságos. Ki akartam verni a fejemből. De ez is, mint a Carlisle Cullennel való beszélgetés, a memóriámba égett. Az agyam körülötte forgott. Értelmezte minden részletét, mígnem összeállt a kép. Az álmom, nem rémálom volt. Csak egy hatalmas fenékberúgás. A téveszméimet eltörölte teljesen. Ráébresztett az igazságra. Hinni kezdtem, hinni annak a megátalkodott, hazug doktornak, aki már nem is tűnt annyira hazugnak. Másképp láttam mindent, teljes pálfordulással tekintettem vissza a tegnapra.

Szinte éreztem ahogy a szüleim mellettem állnak és biztatnak: Higgy neki!

Most már akartam hinni. Szörnyű lelkiismeret furdalás közepette ismertem el Cullen doki igazát. Bármennyire is rémmesébe illő a sztori, igaznak kell legyen. Érzem hogy az. Haldoklom. Ez ébresztett rá, hogy mi lehet a valóság. Nem az amit eddig gondoltam. Közeledett a végem és én hadakozni akartam ellene, ami csak úgy lehetséges, ha elfogadom az igazat, hogy a horror sztorik és a tündérmesék valósak. Körülöttem létezik, de bezárt szemmel és bezárt szívvel nehéz meglátni.

Csodás és egyben bizarr, hogy a halál közeledte mikre rá nem veszi az embert. Miket meg nem tesz. Képes voltam elfogadni végre.

Remegő kézzel a telefonomért nyúltam. Edward számát kerestem, majd tárcsáztam. Alig csöngött egyet és máris felvette.

-Edward segítened kell! –nyögdécseltem a telefonba.

-Segítek! –mondta egyszerűen és letette a telefont. Tudtam, hogy nem hagynak meghalni, bármily erősen is közeledett felém. De még ki kellett tartanom.

Reggel 7-et ütött az óra, amikor csöngettek. Csak Emma ébredt fel rá és álmos szemmel nyitott ajtót Dr. Carlisle Cullennek. Azonnal felrohantak a szobámba. Mikor a doktor belépett, földöntúli nyugalom árasztotta el a szobát. Mintha a megmentőm érkezett volna meg. Világosszőke haja, mint egy angyalé.

Emmához beszélt közben:

-Megvizsgáltam újra Linnea leleteit és rájöttem, hogy sokkal súlyosabb a baj, mint hittem. Sajnálom.

-De mi ez? Vírus?

-Igen, egy nagyon veszélyes vírus, ami errefelé csak ritkán fordul elő. De azonnal kezelni kell. –hazudott Cullen doki – Sajnos a megfelelő gyógyszerek nincsenek meg a kórházban. A személyes raktáramban tartom őket. Ha megengedi, elvinném magamhoz Linneát.

-Bármit, ami a segíthet rajta. –Emma arca kétségbeesett volt. Szemei könnyesek.

-Köszönöm. Akkor most rögtön indulhatunk is.

-Összepakolok neked!

-Nem szükséges, nálunk minden van. Ruha, tisztálkodó szerek, minden ami kell.

-Köszönöm Dr. Cullen. Örök hálám, amiért ilyen sokat segít. –ekkor Emma felém fordult –Linn, gyógyulj meg, kérlek. Szörnyű így látni téged drágám. Esküszöm imádkozok érted.

-Köszönöm Emma. Kedves tőled. De ne aggódj, jól leszek. –bizonygattam nem csak neki, hanem magamnak is.

Dr. Cullen közelebb lépett hozzám, hogy segítsen kimászni az ágyból és levinni a lépcsőn.

-Köszönöm Dr. Cullen.

-Szólíts csak Carlisle-nak. –meglepett az udvariassága, miután úgy lehordtam. Amint egyedül leszünk bocsánatot kérek tőle. Szörnyen viselkedtem vele és a családjával.

-Rendben. –egy apró mosolyra még volt erőm. Carlisle a kezét a könyökömhöz tette és kissé megemelt így segített lemenni a földszintre, majd az autójáig. Befektetett a hátsó ülésre. Nem sok mindent érzékeltem a külvilágból, csak annyit, hogy Emma egy könnyes puszival búcsúzik el tőlem. Ő még nem tudja, de talán örökre.

Carlisle még váltott egy-két szót Emmával majd siettünk a Cullen ház felé. Mindig is kíváncsi voltam hol élnek, de nem ilyen körülmények között akartam őket meglátogatni.

-Carlisle!

-Igen.

-Sajnálom. Bocsánatot szeretnék kérni, mindazért amit mondtam.

-Igazán nem kell ezért elnézést kérj. Megértem, hogy mély sebet szakítottam fel.

-Nagyon rendes v…. –tétováztam

-Tegezz csak!

-Nagyon rendes vagy velem. Meg sem érdemlem.

-Megérdemli az életet a családunk tagja.

-Micsoda? –emeltem fel kissé a fejem.

-Lehet, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy elmondjam, de amíg kutattam utánad, felfedeztem valamit a családfádban. Ha jobban leszel elmesélem az egészet. Most csak annyit mondok, hogy nem véletlenül vagy te is és Edward is Masen.

-Edward is Masen?

-Ember korában igen, ez volt a neve. Az édesanyja után. És ami a fontos, hogy bár időben távoli, de unokatestvérek vagytok. –hallottam a hangján, hogy mosolyog. Erősen koncentráltam, hogy figyelni tudjak rá és ne ájuljak el a rosszulléttől, ami egyre fokozódott.

-Hogy mi unokatestvérek? –nyöszörögtem élettelenül, de nagyon boldog voltam. Egy rokonom él. Ennél szebbet nem is mondhatott volna.

-Igen, azok vagytok.

-Köszönöm Carlisle. Ha ez lesz életem utolsó jóhíre, már megérte élni.

-Ne mondj ilyet! Túl leszel rajta! Segítünk!

-Nagyon hálás vagyok érte! És tudjátok már mi a megoldás?

-Talán. De a forrás itt nem biztos.

-Mondd el!

-Emberként sajnos nem élheted túl ezt…

-De vámpírként igen. –fejeztem be a mondatot ezzel magamat is rádöbbentve a tényekre, miszerint egy misztikus lénnyé fogok változni. Nincs menekvés vagy más megoldás. Ez a végzetem, vagy a halál. Barátságosabbnak tűnt az átváltozás, mint a sötét elmúlás.

-Hát legyen! Változtassatok át, ha ez kell! –döntöttem és magam is meglepődtem milyem biztos vagyok benne.

-Azt fogjuk tenni! De el kell mondanom pár dolgot, amit tudnod kell az újszülött vámpírokról.

-Hallgatlak! Már amennyire hallok még! –a morbid humor erőt vett rajtam.

-Az első évben, években csak a kegyetlen szomjúság fog hajtani. Nem akarlak megrémiszteni, de fel kell készülj rá. Meg kell tanulnod kezelni ezt és leküzdeni, amennyire lehet.

-De hogy járok majd így suliba?

-Betegségre fogjuk. Súlyos betegségre. Örök életed lesz. Be tudod fejezni majd a sulit. Többször is. –örök élet. Ezen a szón megakadtam. Mint egy tündérmese. Megkaphatom azt ami mindenkinek az álma? Kell lennie valami csalafintaságnak. Az élet nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy megkapod. Szenvednem kell érte. Leküzdeni az őrült szomjúságot és gyilkolási vágyat.

De külső szemmel láthatom, ahogy változik a világ, mindenben részem lehet, ha kordában tudom magam tartani. Ez, azt hiszem megfelelő ár, amit meg tudok fizetni.

-Lesznek még apró dolgok, amikkel most nem traktállak. És ne félj! Mi mindenben segítünk! A haditervet is kitaláljuk, hogy mit mondunk Emmának. –Emma, és a többiek. Alig ismertem meg őket már is el kell búcsúznom. Ilyen gyorsan még sehonnan se kellett távoznom.

-Először is nekem kell megbeszélnem vele az örökbefogadást.

-A micsodát? –meglepetésemben felültem az ülésen, de annyira gyenge voltam, hogy visszazuhantam rögtön.

-Természetesen a családunk tagja leszel, már ha te is beleegyezel. Szeretnél hozzánk tartozni, a Cullen család tagja lenni? Mi szeretettel fogadunk!

-Ez komoly? –a szemem könnybe lábadt a meghatottságtól. Minden amit életemben elvesztettem. Az egyetlen veszteség ami miatt egy intézetes lány életét kellett élnem, most úgy látszik visszakapom. Amit az ég 17 évvel ezelőtt elvett tőlem most visszaadja. Nem tudok elég hálás lenni a családomért.

-Teljesen komoly.

-Ez őrületes. Úgy értem, köszönöm Carlisle. Nem is tudja mit ad ezzel nekem. Többet mint amennyit megérdemlek. Sokkal többet. Köszönöm. Kétségtelen, hogy egy angyal vagy.

-Üdvözöllek a Cullen családban, Linnea Masen Cullen. –mondta büszkén a nevem, mint amikor egy apa beszél a lányáról. Így képzeltem el a vérszerinti édesapámat is. Álmodoztam róla, milyen lehet, amikor mosollyal az arcomon viszem haza a kitűnő bizonyítványt és apám büszkén mondja: Ő az én lányom. Megsimogatja a hajam és egy puszit nyom a fejem búbjára. A képem a pénztárcájában, a születésemről, az óvodai képem és a kisiskolás. És azon vitatkoznak édesanyámmal, kire hasonlítok jobban. Majd megegyeznek, hogy egálban vannak.

Bár nem csak álmodtam volna mindezt. Sose gondoltam igazán bele, hogy mennyire szükségem lett volna a szüleimre. Éldegéltem az intézetben, különösebb gondok nélkül. De most amikor megkaphatom a családom, jövök rá mennyire hiányzott. Fél életet éltem nélkülük. Valami azt súgta én oda tartozom. A Cullen ház az igazi otthonom, bár még sosem jártam ott. Carlisle-ban, a sosem látott apámat véltem felfedezni. Talán elviseltem annyi mindent az élettől, hogy most kaphatok egy kis jutalmat érte. De erre rá kellett szolgálnom. Mint mondtam, ingyen semmi sem jár.