8. Fejezet

8.

Rosalie aggódva mért végig, amikor leváltották egymást Alice-szel. Szánakozó pillantásában mintha tükröződni láttam volna elgyengült, szenvedő arcomat. Az utóbbi pár percben már nem tettem erőfeszítést arra, hogy huzamosabb ideig nyitva tartsam a szememet. Már az is fájt. Alice ötpercenként hordta a jeges borogatást, de nem sokat segített. Ő is közel ült hozzám, hogy hűtsön.

Elméláztam. Gondolataim valahol máshol jártak. Valahol 17 évvel ezelőtt. Elképzeltem azt a végzetes vámpírtámadást. Belemerültem a kínzó részletekbe. Annyira, hogy elnyomott az álom. Tovább álmodtam a gondolataimat. De a végkimenetele az volt, hogy mindannyian meghaltunk. Úgy tűnik ez a haldoklás nagyon pesszimistán hat az álmaimra. Felriadtam, amint édesanyám torkát átharapta egy őrült kinézetű vérszívó. Kegyetlensége tükröződött külsején. Hosszú, kócos, fekete haja volt, szakadt ruhák és pszichopata tekintet. Vér után sóvárgott és pont édesanyám volt hozzá a legközelebb.

Könnyes szemmel ültem fel a kanapén. Alice még mindig mellettem volt és aggódva méregetett.

-Huh. Végre. –sóhajtott fel Alice, de nem értettem miért

-Végre? –nyöszörögtem vissza.

-Azt hittem már sose kelsz fel. 20 órát aludtál egyhuzamban. Féltem, hogy valami baj történt.

-20 órát? –képedtem el.

-És hogy vagy?

-Pocsékul. –mondtam őszintén. Már nem volt kedvem ködösíteni.

-Nemrég telefonált Edward. Kaptak egy címet és most oda tartanak. Egészen Írországig mentek. –kikerekedett szemmel bámultam Alice-t. Edward-nak miattam kell most távol lennie az otthonától. De jólesett, hogy tudtam, hogy számítok neki. Hogy számítok valakinek, hogy mindent megtesz azért, hogy túléljem.

Visszatettem a fejem a hatalmas párnára. Furcsán remegett a kezem és nem tudtam ellene tenni. A lázam még feljebb ment, már ha ez lehetséges. 42 fokot mutatott a hőmérő. A legtöbb esetben ez közel halálos érték. Próbáltam nagy levegőt venni, de mintha a torkomat elzárta volna valami. Alig jutott levegő a tüdőmbe. A lélegzésem hörgésnek hangzott. Alice is megrémült, de intettem neki, hogy túlélem. Lehet, hogy elhamarkodtam ezt a kijelentést mert égni kezdett a szemem és köhögtem. A testem a remegett, a szívem hirtelen meglódult. Alice felpattant és kereste a megfelelő orvosi műszereket és rám kötötte az összeset. A szívem nem a rendes ritmusban dobogott. Nem is volt ritmusa. Kinyitottam a szemem, de semmi nem történt. Csak feketeséget láttam, mint mikor csukva volt. Most én is megijedtem. Megvakultam! Kapkodni kezdtem a kezemmel, kerestem valamit, akármit.

-Mi a baj? –hallottam Alice kétségbeesett hangját.

-Nem látok, nem látok.

-Nyugi! Nyugodj meg! –kezét a homlokomra tette. –Tűzforró vagy.

Nem láttam, de valami mégis derengeni kezdett. Az ajtó. Pont mint az álmomban. Egyre élesebben rajzolódott ki előttem. A vég felé vezető ajtó, ami mögött a halál vár. Nem volt több időm. Elfelejtettem mindent amiért itt voltam. Szinte teljes transzban sétáltam az ajtó felé. A nevemen szólított egy mély, hátborzongató hang. Nem fordulhattam meg, egy láthatatlan erő húzott az elkerülhetetlen felé. A kezem már a kilincsen volt, de mielőtt lenyomhattam volna, az kinyílt. Semmi nem változott az álmom óta. Ugyanolyan sötét és félelmetes volt. De most nem várta senki, hogy egyszerűen besétáljak. Egy kar nyúlt ki és hirtelen berántott. Nem ellenkezhettem. Vasmarka erősebben szorított mint egy acéllánc. Az övé voltam, teljesen és megmásíthatatlanul. A szívem egy utolsó hangos dobbanással fejezte be a pályafutását. Kerestem őt, vissza akartam kapni a szívemet, de az eltűnt, a halál kezére került és nem adta vissza soha többé. Az emlékeim eltűntek. Az életem semmivé vált. Nem tudtam ki vagyok vagy hogy hová tartok. Csak egy jelentéktelen esőcsepp voltam a viharban.

Leszegtem a fejem, belenyugodva hogy végem van, most már teljesen. De ekkor az ajtó újra kinyílt. Az erős fény elvakított. Becsuktam a szemem, mert így se úgy se láttam semmit. Csak egy hűvös kart éreztem magamon. A halál és az idegen erő küzdött egymással. Mind a kettő a magáénak akart. Vágytam a fény után. Bárki is az idegen, vele akartam menni. Bárhová csak el innen. Rángattak, néha a világosság, néha a sötétség felé. De egy utolsó rántással győzött az én idegenem. Becsapódott az ajtó és 6 lakatra zárult, hogy soha többé ne vihessen vissza. A nyakába borultam volna a megmentőmnek, hálát rebegve, de az felém hajolt és megharapott. Ekkor szörnyű, kegyetlen fájdalom járta át a testem. Mintha máglyán égnék. A bensőmet tűz égette. A megmentőm lett a gyilkosom. Miért? Miért segítettél elszökni a haláltól, ha utána megkínzol? Most vágytam vissza a sötétségbe, ahol semmi voltam. Nem voltam boldog, de nem is égetett kínzó fájdalom. A halál tűnt most a békésebb megoldásnak. Kiabáltam, üvöltöttem, csak vigyenek el innen. Rángatóztam, próbáltam a tüzet kikaparni a testemből, de egy erős kéz lefogott. Oltsátok el, kérlek! A szívem össze-vissza vert, de nagyon hangosan. Hadakoztam a lángokkal, de mindig elmerültem bennük. Ez már a pokol? Lehet, hogy a halál lett volna a kedvezőbb, mert most a pokolba küldtek és itt ezerszer rosszabb. Miért érdemeltem? Ártottam valakinek valaha, amiért most elevenen égek el?

Akárhol is voltam, akármennyit is szenvedtem, ha ez a pokol volt, akkor velem jött a Cullen család is, mert hallottam a hangjukat. Tisztán érzékeltem a saját üvöltésemen keresztül is. Ők miért jutottak ide? Ők mégúgy nem tettek semmit mint én. De hol máshol lehettem mint az alvilágban? Hol máshol fájhat ennyire a létezés? Halandó ezt nem bírná ki. De én mégis itt vagyok még, ha nehezen is, de bírom. Lehet, hogy nem vagyok halandó többé? Egy átkozott szellem lettem vagy gyötrődő energia? Bármi is legyek most éppen, éreztem, hogy valami van a közelemben ami ideköt. Valami szoros kapocs, egy családi kötelék. A szeretet tartott a tűzben és nem engedte, hogy meneküljek. A szeretet miatt állom a fájdalmat. A szeretet ami fogja a kezem, akkor is ha csak a tűzbe taszít. Bármennyire is szenvedtem, tudat alatt valahol éreztem, hogy maradnom kell. Túl kell éljem a lángokat, kár, hogy nem emlékeztem miért.

Hallottam szinte a ropogó tüzet, figyeltem minden egyes lobbanását, de valami más is belevegyül ebbe a hangba. Valami oda nem illő. Autók zaja. A fejem furcsán tisztábban kezdett látni. Kétfelé osztottam a figyelmem. Miért akarják hogy még jobban tudatában legyek a kínjaimnak? Koncentráltam. Hátha eltereli valami a figyelmem. Mire elkülönítettem a különböző hangokat, egészen különös érzés támadt fel bennem. Újra élőnek éreztem magam, bár másképp mint régen. Az ujjaim hegyéből visszahúzódott a tűz, helyét kellemes hűvös vette át. Bizakodni kezdtem. Talán túl lehetek rajta, talán véget ér nemsokára. Az efelett érzett örömöm tovább csillapította az égető fájdalmat. Miközben egyre több végtagom szabadult fel, úgy dobbant egyre kevesebbet a szívem. Számoltam a másodperceket és meglepődtem, hogy már erre is tudok koncentrálni. Valami egészen furcsa érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy nem vagyok a régi. Valamiért nem. Habár az emlékeim kezdtek visszatérni. Emlékeztem milyen kötelék tartott itt. Kikért maradtam itt. A családomért.

A szívem hirtelen vágtázni kezdett, de ezzel együtt megint nőtt a fájdalom. De már nem kiabáltam, csak egy apró nyögés hagyta el a torkomat. Egy másodperc alatt vagy 6-ot dobbant majd a leghangosabb ütés volt az utolsó is. A szívem elnémult.

*

Kinyitottam a szemem. A fájdalom már csak ködös emlék volt, pedig alig 3 másodperce ért véget. Mintha egyből elfelejtettem volna az elmúlt életemet, vagy legalábbis homályos emlékként élt tovább.

Ugyan kinyitottam a szemem, de egy teljesen más világot láttam. Ismerős volt mégis különös. Minden olyan éles és világos. Mintha kiszínezték volna a világot. Minden aprólékos volt, részletes. Olyat is láttam amit eddig nem. Megszámolhattam a porszemeket a levegőben. De most mégis fontosabb dolgom volt. Nem tudtam pontosan mi az, de meg kellett tennem. Éreztem hogy öten is mellém rohannak, szinte éreztem a tekintetüket. Felültem a kanapén, ami sokkal puhább volt, mint eddig. Először Edward arca tűnt fel nekem. Rémült volt és kíváncsi, sőt kissé gyanakvó. Én is megijedtem. Mindenki fölém tornyosult és síri csendben vártak valamire. Értetlenül körbenéztem, mire meglepődött pillantásokat kaptam. Mondhatnám hogy elállt a lélegzetük, ha a vámpírok tudnának lélegezni. Lélegzés. Ráeszméltem, hogy már vagy 2 perce nem vettem levegőt. Elkezdtem beszívni az oxigént de semlegesen hatott a tüdőmre. Nem volt rá szükségem, legalábbis a testem nem adta jelét. Ettől viszont én ijedtem meg.

-Linnea?! –Edward törte meg a csendet. A hangja teljesen más volt mint amire emlékeztem. Sokkal dallamosabb, egyszerűen varázslatos. Valamiért Edward kérdésére ez jutott eszembe: „Igen, én vagyok”. Most először éreztem, hogy én, én vagyok. Egyértelműen átalakult valami, de a lényeg nem változott. Még mindig Linnea voltam, csak épp már nem Masen, hanem Cullen. Rájöttem. Nem csak a nevem volt ugyanaz, mint ennek a vámpír klánnak. Én is ugyanolyan voltam mint ők. A légzés, a látás, a hallás. Vámpír lettem. Bár nyilvánvaló, csak most jutott el a tudatomig. Éreztem ahogyan a vér megállt az ereimben, hogy a szívem nem ver, az élet nem jár már át.

Edward arca nyugodtabb lett, míg a többiek feszültek maradtak. Tudtam miért. Edward olvasott a gondolataimban.

Felálltam a kanapéról, erre minden Cullen izma megfeszült és támadó pozícióba álltak. Hátrébb rántottam a fejem a meglepettségtől. Mi történt? Miért akarnak rám támadni? Edward jelentőségteljes pillantást vetett a testvéreire, mire lazítottak a tartásukon. Leesett! Hisz én újszülött vagyok. A Cullenek arra vártak hogy megvadulok vagy ilyesmi. Eszembe jutottak Carlisle szavai, miszerint kissé vérszomjas leszek. De nem éreztem magam vadnak. Mint már mondtam, én csak én voltam.

-A szeme! –szólalt meg Jasper.

-Mi az? –kérdeztem vissza ijedezve. A hangom engem is meglepett. Magasabb volt, szebb, élénkebb. Már majdnem tetszett. –Jasper! –szólítottam fel.

-A szemed…nem…nem vörös. Annak kéne lennie, hisz újszülött vámpír vagy!

-Miért, milyen? –tudakoltam.

-Nem változott semmit. –válaszolt Edward teljes nyugalommal. Végignéztem a Culleneken. Mindnek káprázatos aranyszín szeme volt. Én miért nem kapom meg? Csalódott voltam. Én nem kapok földöntúli szépséget? Úgy látszik nekem nem jár.

Edward kuncogni kezdett, mire mindenki rá szegezte a tekintetét.

-Mi az Edward? –kérdezte elsőnek Carlisle.

-Itt valami nincs rendjén. Mármint, jó értelemben nincs rendjén. A szeme nem változott és a gondolatai, közel sem egyeznek meg egy újszülöttével. Még egyszer sem jutott eszébe a szomjúság vagy bármi hasonló. Az előbb épp azon duzzogott, hogy nincs arany szeme. –nevetgélt tovább.

-Nem duzzogtam. –védtem meg magam.

-Látjátok? Még ezen is jobban fent akad, mint azon, hogy szomjas.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem. Mert nagyon úgy hangzott, hogy nem vagyok normális.

-Carlisle? –fordult hozzá Edward. Ha elméleteket kell kifejteni vagy problémát megoldani abban Carlisle a legjobb.

-Linnea esete nagyon különleges. Számíthattunk rá, hogy nem megy minden a megszokott irányban. Talán ő kicsit másféle vámpír mint mi a táplálkozást illetően. Linn mit érzel? Szomjas vagy?

-Nem tudom. Bár tudnám az milyen.

-Alice, megkérhetlek hogy hozz egy kis donorvért? –bár nagyon halkan mondta, így is tisztán halottam. Ez a képesség nagyon tetszik.

És közben Alice már el is repült, hogy pár másodperc múlva vissza is térjen. A kezében egy pohár, amiben vöröslött a vér. Felém nyújtotta én pedig bizonytalanul elvettem. Jasper-re néztem aki feszülten figyelte minden mozdulatomat. Magamhoz emeltem a poharat, hogy belekortyoljak. Az íze finom volt. Bizarr, hogy ízlik a vér.

-Finom. Jó az íze. –jelentettem ki. –Jól tudnék vele lakni.

-És? Valami égető fájdalom vagy valami? –kérdezősködött Jasper.

-Semmi.

-Le kéne tesztelnünk, de kockázatos.

-Egy igazi emberen? –lepődtem meg. Én sem voltam még biztos magamban. Nem ismertem a vámpírok tulajdonságait, így kiszámíthatatlan voltam még saját magamnak is. Természetesen én is féltem, hogy valami bajt csinálok. Nem akartam bántani senkit.

-És ha vigyázunk rá? Ott leszünk mellette és lefogjuk ha kell. –gyártott elméleteket Jasper.

-Nem ismerjük még a viselkedését. Nem tudom vállalhatjuk e. –kissé zavart, hogy úgy beszéltek rólam mint egy tárgyról. Erre Edward bocsánatkérő pillantást küldött felém.

-Majd később tesztelgetjük Linneát. Egyelőre nagyon pozitívnak látszik az embervér iránti viselkedése. Elégedjünk meg ezzel most. Hadd szokja meg. –állt ki mellettem az én unokatestvérem.

-Igaza van Edward-nak. Ne ekkora dózisban adjuk neki. Csak szépen apránként. Előtte áll még az örökkévalóság. –értett egyet Esme.

-Köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. Megmentettetek. Persze amikor megharaptál az nem volt kellemes, de túl kellett lennem rajta. Tényleg, hogy sikerült megoldást találni? –ez a kérdés túl nyilvánvaló és fontos volt ahhoz, hogy eddig eszembe jusson. De nagyon érdekelt.

-Kaptunk egy kis információt arról, hogy Írországban talán tudnak segíteni.  Adtak egy címet, ahol egy 300 éves vámpír Sorcha lakott egy fiatalabb társával Eavan-nal. Egyébként Siobhan barátunk adta meg a címüket. Szóval elmentünk hozzájuk. Sorcha látott már ehhez hasonlót. Ő mondta el, hogy nem mindegy mikor harapunk meg. A mérgünk a régi méreggel szemben egy ideig hatástalan. A régi semlegesíti az újat. Ezért nem hatott először. Kínzás tudom, de az utolsó pillanatig kellett várni. Mert akkor a kiskorodban kapott méreg már kezd veszíteni a hatásából, vagyis majdnem elvégezte a dolgát. Ami ugye a halál lett volna. Ekkor még a halál előtt, de a méreg tombolása után kellett megharapnunk. Percre pontosan ki kell számolni, bár ez lehetetlen, főleg, hogy ennyire nincs benne tapasztalatunk. Bíztam Edward-ban, hogy a családi kötelék által talán jobban megérzi a megfelelő időt. És igazam lett. Edward tökéletesen eltalálta. –felé fordultam. Ha tudtam volna sírni –rájöttem időközben, hogy a vámpírok nem tudnak – megtettem volna. De csak enyhe csípést éreztem a szememben. Kétségtelenül meghatódtam. Önkéntelenül is megöleltem Edward-ot. Az én megmentő unokatesómat.