9. Fejezet

9.

Valami apró szikra csapott meg. Mint egy jelentéktelen áramütés. Nem is figyeltem rá. Épp boldog voltam, bármit is jelentsen az ebben az állapotban.

-Köszönöm. –súgtam a fülébe, könnyek nélküli, sírós hangon.

-Az unokatesómért bármit. –most először hívott így és jobban esett mint gondolná. Elengedtem Edward-ot, de mosoly helyett, valami egészen furcsa kifejezés ült ki az arcára. Összehúzta a szemöldökét és egy pontot bámult.

-Valami baj van Edward? –kérdeztem a tekintetét keresve.

-Nem hallok…nem hallok semmit. –Edwardnál ezt úgy kellett érteni, hogy nem hall gondolatokat, ha jól sejtem.

-Egyáltalán? –kétkedett Calrisle.

-Egyáltalán semmit.

-Én viszont igen. –meredtem magam elé és hallgattam a Cullenek gondolatait. Hangos volt és nehezen kibogozható, hisz mindenki egyszerre beszélt, vagyis gondolkodott.

-Ohó, akasztják a hóhért! –hahotázott Emmett.

-Te voltál? –fordult felém Edward, én meg szinte megijedtem.

-Én? Én nem csináltam semmit. –tettem fel a kezem, védekezésképpen.

-De igen! Megöleltél. –mondta Edward, kissé kérdés formában. Mintha nem lenne biztos a gondolataiban.  –Érezted azt a kis áramütés szerű valamit?

-Igen, de nem gondoltam, hogy fontos.

-Különleges képesség? –szólalt meg Carlisle.

-Tényleg? –húztam mosolyra a számat. Ez lenne az én vámpír képességem? El tudom venni más vámpírok képességeit? –Wow. –emésztettem még mindig a hallottakat és a tapasztaltakat. –De én azért vissza szeretném adni. Csak nem tudom hogy kell. Talán érintésre működik? –találgattam, majd kezem Edward arcához érintettem.

-Még mindig semmi. –jelentette ki Edward.

-Próbálj meg koncentrálni! –adott tanácsot Carlisle. Még egyszer megpróbáltam. Arra összpontosítottam, hogy Edward visszakapja a képességét. Mikor ismét éreztem, ahogy átáramlik az energia, tudtam, hogy sikerült.

-Na?

-Hallok! –mosolygott Edward.

-De én is. –teljesen összezavarodtam. Még mindig hallom a családom gondolatait.

-Ez haláli. –nevetett Emmett öblös hangján. –A kicsi lány nagyon tud. Amilyen apró olyan nagy képességei vannak. Vigyázz Edward, mert fenékbe rúg még. –alig bírta visszafojtani a nevetést.

-Emmett, hozzád képest mindenki apró. –világosítottam fel.

-Akkor ez azt jelenti, hogy nem csak elvenni, de lemásolni is tudod egy másik vámpír képességét. Felettébb érdekes. Ki kell tapasztalnunk az erődet. Mennyi ideig működik, mikor kapja vissza az áldozat a képességeit. És hogy mindenkinél működik e. –Carlisle-t felizgatta az újdonság és az ismeretszerzés.

-Szegény lány, mindent egyszerre a nyakába zúdítotok. –csóválta a fejét Esme. Igaza volt abban, hogy ez rengeteg információ volt pár perc alatt. De új vámpíragyam mindent egyszerűen feldolgozott. Az, hogy kívántam az előbb kóstolt donorvért, természetesnek tűnt. Az, hogy erősebbnek éreztem magam mint valaha, meg sem lepett. Minden, amit emberi szemmel és elmével felfoghatatlannak éreztem volna, most magától értetődik. Már nyoma sem volt a szenvedésnek. Elfelejtettem, hogy valaha is létezett. Egyszerű, emberi emlék volt. Újabbak, élesebbek vették át a helyüket.

-Kíváncsi vagy? –fordult felém Jasper. A többiek zavarodottan néztek rá, de én pontosan tudtam miért mondja. Érezte rajtam. Izgatott vagyok, bár félek az ismeretlentől, de az energiám eltelített. Kíváncsi voltam az erőmre. Vajon én is olyan villámgyors és szupererős vagyok mint Cullenék. Annak ellenére, hogy nincs minden rendben velem, azért még kapok ilyesféle kunsztokat? Vajon hol ér véget a tűrőképességem? Szóba állhatok még hús-vér –és itt a hangsúly a véren van – emberekkel? Meddig kell gyakorolnom az önuralmat? De most csak azt szeretném tudni, hogyan szüntethetem meg ezt a gondolatolvasós izét, ami rám ragadt Edward-tól.

-Nem tudom. –válaszolt Edward. –Talán egyszer csak elmúlik.

-Picit hangosak vagytok, így együtt. –kuncogtam. Nagyon furcsa volt a kimondatlan gondolataikat hallgatni.

Ami meglepett a Rosalie-é volt. Megkönnyebbült. Majdnem, hogy örült annak, hogy megúsztam és nem szenvedek tovább. Egy csöpp méreg sem volt benne. Megértette, hogy nem volt más választásom. Elismerte, hogy túl rövid életem volt, ahhoz, hogy 17 évesen meghaljak. Ezt azért ő se kívánta volna nekem. Így hát megfagyva, örökké ilyen állapotban maradva élek majd tovább.

Jasper-t is meghallgattam. Sok helyen jártak a gondolatai. Ő is, mint mindenki meglepődött volt, furcsa képességeim miatt. De közben azon is agyalt, hogy miért nem vagyok vérszomjas újszülött. Miért nem indulok el a városba, hogy lemészároljak egy pár embert, mint ahogy ő tette. Láttam a gondolataiban a normális újszülötteket. Szomjúságtól izzó szemmel vadászták le áldozataikat. Csöppet sem volt megnyerő látvány. Soha nem akartam ilyen lenni. Megrémültem. Mi a garancia arra, hogy ha emberek közelébe kerülök, nem válok én is ilyenné? Hisz szeretem a donorvért? Mi lesz, ha egy lüktető érrel rendelkező emberi lény, elsétál mellettem és én nem tudok ellenállni neki? Lehet, hogy bennem szunnyad a gyilkos?

-Ne is gondolj ilyesmire. –súgta nekem halkan Edward. –Különleges vagy. Láthatod magad is. Máshogyan lettél vámpír mint mi. Nem a hagyományos módon. –el kellett ismernem, ebben lehet valami. Bár végső soron én csak vámpír vagyok, de az átváltozásom máshogyan zajlott.

-Igen, ami azt illeti, sokkal rövidebb idő alatt változtál át, mint mi. Elég volt úgy 20 óra. Nekünk 2 napig is eltartott. Meglehet, hogy több emberi maradt benned mint bennünk. –Carlisle minket hallgatott, feszült figyelemmel, bár nagyon halkan beszéltünk. Minden szavunkat végiggondolta. Néha bólogatott.

Egy pillanatra kellemes nyugalom öntött el, mikor belehallgattam Esme gondolataiba. Az ő elméje volt a legtisztább, legőszintébb mindenki közül. Egyszerű anyai szeretet. Most már nem csak Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper és Bella iránt, hanem irántam is. Rögtön eszembe jutott édesanyám, akit soha sem ismertem. Elvesztettem őt, mielőtt szerethettem volna. Esme-ben őt láttam. Úgy képzeltem, valahogy így érezhetett irántam a saját anyám is. Ilyenkor úgy éreztem, mintha jól ismertem volna anyut. Mintha éveken át nevelt volna, mert most éreztem a szeretetét, ami Esme-ben testesült meg.

Csörgött a telefon. Pontosabban Edward telefonja. Nem is kellett hallanom, tudtam, hogy Bella az. Próbáltam nem belehallgatni a beszélgetésükbe, de új vámpírhallásom túlságosan is éles volt. Egy mondatot kaptam el:

-Ne félts te engem, biztos vagyok benne, hogy nem fog bántani!

-Valami baj van? –kérdeztem Edward-ot miután letette a telefont.

-Bella mindenáron kísérleti nyúl akar lenni.

-Miattam? –lepődtem meg.

-Igen. Azt mondja inkább rajta teszteld le, hogy kívánod e az emberi vért. Ő szívesen vállalja. Linn tudod, hogy bízom benned, de én…

-Félted Bellát, megértem. És igazad van. Nem tehetjük ki veszélynek. –tudtam Edward mennyire szereti és védelmezi Bellát. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy tesztalanynak használjam.

-Edward! Talán mégsem kellene rögtön nemet mondj Bellának! –ellenkezett Jasper. –Hallgass végig! Egyelőre nem lenne szerencsés Linnea-t a városba engedni. Ott még túl sok az ember. Az lenne a legjobb megoldás ha idejönni egy, csak egy. De ki mást hívhatnánk mint Bellát? Talán szóljunk Charlie-nak, hogy ugorjon be vacsinak? Bella tudja mi a helyzet és óvatos lenne. És itt lennénk mi is, mindannyian. Megvédjük ha kell.

-Ebben van valami. –értett egyet Emmett.

-Ennyi erővel tőlem is félthetnéd Bellát. –szólalt meg Rose.

Edward égnek emelte a szemét és sóhajtott egyet.

-Úgy látom, nem lehet veletek egyezkedni. Mindenki olyan makacs.

-Nem fogom bántani! –tettem a vállára a kezem. –Ígérem!

-Elhiszem.

-Már nem kell sokat várjunk! Bella döntött és épp most indult el! –Edward, Alice és én együtt néztük meg a látomást, miszerint Bella beül a furgonjába és elindul a Cullen ház felé. Bátor, ha azt nézzük hogy alig pár 2 órája vagyok vámpír. Bármennyire is koncentráltam arra, hogy jó-vámpír legyek, feltűnt, hogy hirtelen csönd lett. Eltűntek a fejemből a hangok.

-Már nem hallasz? –kérdezte Edward.

-Nem, senkit. –ráztam a fejemet.

-Körülbelül 2 órán át hatott a képességed. Ez elsőre csodás. De szerintem tudod majd fejleszteni, ha kicsit beletanulsz. Hasznos képesség, bár ha nem ér minket támadás, nem hiszem, hogy bárki ellen kellene használnod, hacsak nem kedvtelésből.

-Nekem már az is elég. –vigyorogtam annak tudatában, hogy különleges vagyok. Van valamim, ami másoknak nincs. Egy képesség, ami hasznos lehet a családomnak.

Kezdtem a vámpírságom pozitív oldalait is felfedezni. Mind újdonság volt egytől egyig. Kicsit úgy éreztem magam mint egy nyolcéves aki bezsong ha új Barbie-babát kap. De most talán megengedhettem magamnak, hogy boldog legyek. Hisz megmenekültem a haláltól. Lehet, sokan nem vélik áldásnak a vámpírságot, de nekem megmentette az életem, ami nem kis dolog. Inkább élek vérszívóként, mint halok meg tiniként.

Autót hallottam. Nem a szokásos –most már szokásos –autópálya-zajt, hanem egy recsegő motor hangját, amint a Cullen ház felé kanyarodik. Kétségem se volt felőle, hogy ez Bella lesz. A kocsija hangosan pöfögött, emberi vagy túlvilági hallással is lehetett tudni, hogy az utolsókat rúgja az a rozsdás tragacs. De Bella láthatóan szerette. Egyszer hallottam, hogy Edward új autót akart neki venni, de ő hevesen tiltakozott. Lehet, hogy nagyravágyó vagyok, de én igen mondtam volna a helyében. Szegénységem ellenére mindig lenyűgöztek az autók. Nem tudom honnan jött a kocsi-szeretetem, de egész kicsi korom óta kívülről fújtam a márkákat.

Bella egyre közeledett, már csak pár száz méter választotta el a háztól. Hallottam ahogy a kerekek átküzdik magukat a földúton. Majd leállt a motor és egy ajtócsapódás kíséretében Bella kiszállt a furgonból. Edward már az ajtónál is volt, hogy kinyissa neki. Bennem ekkor tudatosult, mire is készülök. Találkozni egy hús-vér emberrel. Kockáztatom az életét, azzal, hogy a közelembe engedem, vagyis inkább magamat a közelébe engedem. Féltem, bármit is jelentsen ez a vámpír-szótárban. Nem tudom mit tegyek, csak próbálom visszafogni magam.

-Először ne vegyél levegőt, aztán csak apránként. –tanácsolta Alice. Közben Emmett és Jasper is közelebb jött hozzám. Szinte körbefogtak, hogyha megvadulnék, el tudjanak kapni. Hálás voltam érte, hogy vigyáznak rám, vagyis inkább Bellára. Nem szeretnék benne kárt tenni.

A másik szobában Edward beszélt épp. Elmagyarázott Bellának mindent és kérte, hogy legyen óvatos. Majd pár másodperc múlva Bella besétált az ajtón. Mozgása bátor volt, de a tekintetében láttam az óvatosságot.

-Szia Linn! –köszönt bátortalanul, bár mosolygott. Ránéztem Emmettre és Jazzre, hogy biztosan ott vannak e, majd apró levegőt vettem. Tisztát éreztem Bella illatát. A vére lüktetett a testében, a szíve hangosan dobogott. Az illata bejárta a szobát. De én mindezt csak megállapítottam, de nem vette kezdetét az égető szomjúság. Nem tudtam volna bántani Bellát azért, hogy csillapítsam az éhségemet. Hasonló íze lehet, mint a donorvérnek, vagy még jobb is, de semmi pénzért nem támadtam volna meg. Látta, éreztem, talán egy csöppet kívántam is, de biztos voltam magamban. Jasper-re néztem. Ha ő nyugodt, akkor valószínűleg nem érez bennem vadulást. Még mindig befeszített izmokkal állt mellettem a két fiú, de Jasper-en nem láttam, hogy bármi rosszat is érezne. Még egyszer levegőt vettem.

-Szia Bella! –most Edward-ra néztem, aki szorosan Bella mellett állt. Kicsit értetlenül álltam most. Mivel semmi bajom nem volt, így kezdett kínos lenni ez a feszült csönd és a támadóállás.

-Jól vagyok! –biztosítottam mindenkit.

-Én sem hallok semmi rosszat! –támasztotta alá Edward.

-Nálam sincs semmi. –szólt kissé szomorkásan Jasper, mint aki mégiscsak azt remélte, hogy támadok.

-Megspóroltunk pár évtizednyi gyakorlást. –kacarászott Emmett. –Gratulálok!

-Örülök, hogy jól vagy Linn. –jött közelebb Bella, de Edward már nem követte. Már nem féltette tőlem a szerelmét. Ez megnyugtatott. –Bocsi, megnézhetem? A szemed, olyan…más.

-Igen, tudom. Nem változott.

-Hú, te tényleg különleges újszülött vagy. Nem tudom miért féltetek. Már a szemén látszik, hogy nem egy tipikus vámpír. –erre Bella megölelt. Meglepett, de kedves volt tőle.

-Köszönöm! Azt is, hogy nem rémültél halálra tőlem és vállaltad a kísérleti nyúl szerepét. Kockázatos volt, mert még én sem ismerem magamat. De most már legalább mindenki bízik bennem, még én magam is. Megnyugodtam, hogy nem vagyok gyilkos.

-Akkor tiszta a rekordod. –szólalt meg Edward.

-Micsodám?

-Hogy ki hány embert ölt meg. Neked úgy látszik tiszta marad a rekordod. Fej-fej mellett Carlisle-lal, az első helyen.

-Tényleg? Hú, akkor meg szeretném tartani ezt a rekordot. –tetszett ez a helyezés.

-Akkor az sem lesz gond, hogy még visszamenj Emmához összepakolni a holmidat. –eszembe se jutott eddig, amíg Carlisle nem mondta, hogy végleg ide költözöm. Ez lesz az otthonom. És örökbefogadnak.

-A papírokat pedig majd intézem. –mosolygott újdonsült apám.

-Üdv a családban hugi! –vigyorgott Emmett és jó volt belegondolni, hogy ő lesz a nagy és erős bátyám, akire mindig is vágytam. Persze Edward-ot vagy Jasper-t se nevezném éppen kicsinek. Egyből három bátyót is kaptam illetve két nővért. Sose volt nagy családom, de én már most élvezem. Az egyedüllétből egy kisebb tömegbe csöppentem.