7. Fejezet

7.

Most hogy így Carlisle autójában zötykölődve hajtottam a végzet felé, annyi nagy és mély értelmű gondolatnak kellett volna az eszembe jusson. Mégsem így történt. Csupa hétköznapi aggodalom járta át a fejemet. Nem pergett le előttem életem filmje. Ha lepergett volna sem kapott volna Oscar-t.

Féltem a haláltól, féltem az ismeretlentől és féltem a félelemtől. Megijedtem attól, hogy ennyi aggodalmam van. Soha nem volt még dolgom ekkora változással. Persze az életem maga egy változás volt, mégsem ekkora mértékű. Az apró események nem annyira feltűnőek mint az amikor gyökerestől készül kifordulni minden. Ettől tartottam én. Most nem tudtam bátorságot színlelni. Tiszta, színtiszta rettegés. És egyfajta morbid kíváncsiság mindaz után, ami várt rám.

-Megérkeztünk. –szakította félbe Carlisle a gondolatmenetemet. Ami nem baj, mert csak még jobban megrémítettem saját magamat.

Nagy levegőt vettem és Carlisle máris kinyitotta a kocsiajtót és kiemelt. Könnyen, túl könnyen.

-Nem vagyok nehéz? –tudakoltam. Tudom, buta kérdés egy ilyen helyzetben. Carlisle halkan felnevetett.

-Nem, nem vagy. Pehelykönnyű.

-Vámpírképesség? –találgattam. Valószínű, hogy emberfeletti ereje van. Erre előbb is gondolhattam volna. Bár ebben a pillanatban nem a gondolkodás az erősségem.

Elindultunk a ház felé. De mire ráeszméltem, hogy elindultunk már bent is voltunk. Azt se vettem észre, hogy kinyitotta az ajtót. De hiszen végig két kézzel fogott. Ámulatba ejtett ez a hihetetlen gyorsaság. Ez is vámpír kunszt? Lehet, hogy nem vagyok normális, de kezd tetszeni. Valószínű, hogy a betegségem az agyamat is megtámadta.

-Nem hiszem, hogy baj lenne a fejeddel. –lépett elő Edward a szomszéd szobából. Ködösen láttam, de próbáltam felé tekinteni.

-Honnan tudod? Pont erre gondoltam.

-Gondolatolvasó vagyok. –ledöbbentem. Nem tudtam mit szólni hozzá. Gondolatolvasás? Újabb vámpír képesség? Ilyen mindenkinek van?

-Nem, csak nekem. –válaszolta meg Edward a gondolataimat. Edward az unokatestvérem. Belegondoltam. Mi tényleg rokonok lennénk?

Edward csak mosolygott, ezzel is válaszolva kusza gondolataimra. Carlisle letett egy puha kanapéra. Már oda volt készítve egy takaró, amivel gondosan betakartak, mert épp nagyon rázott a hideg. Az egész testem remegett mintha áram rázna. Ha úgy nézek ki mint ahogy érzem magam, akkor ijesztő látványt nyújthattam.

-Szia Linn! –lépett mellém Alice. A hangja szomorú volt.

-Szia Alice! –köhögtem rekedten.

-Hoztam neked egy lázmérőt. Sajnálom, hogy ilyen rosszul vagy! –a lázmérőt óvatosan betette a hónom alá.

-Tud ez a lázmérő annyit mérni, mint ahogy fokos lázam van? –próbáltam nevetni, de csak köhécselni tudtam.

-Nyugi! Ne erőltesd meg magad! Ha meleged van, csak szólj! Elég hidegek vagyunk ahhoz, hogy lehűtsünk.

-Köszönöm Alice!

-Te most csak tarts ki!

-Mennyi ideig kell még kitartanom? –tudakoltam, félve a választól.

-Nem sokáig. –tudtam, éreztem, hogy nem sok van hátra. Furcsa mennyire pontosan érzékelem, hogy mennyire csökken az időm.

Edward lépett be az ajtón.

-Hogy van? –kérdezte Alice-t, aki közben kivette a lázmérőt.

-Nem túl jól. –erre mintha a testem bizonyítani akarná Alice kijelentését, elkezdtem köhögni, de most nem úgy mint eddig. Vért köhögtem. Alice egy törölközőt tartott a szám elé. Vér-vér, jézusom! De hát ők vámpírok! Ijedten felnéztem Alice-re és Edward-ra, arra várva, hogy valami baj történik.

-Semmi baj! –nyugtatott Edward –Kibírjuk. Ez már meg sem kottyan nekünk.

Csak bólogatni tudtam, de Edward képe összemosódott a szemem előtt. A fejem a párnára zuhant. A kezemet ökölbe szorítottam a fájdalomtól, ami hirtelen belém hasított, mire egy reccsenést hallottam.

-Azt hiszem, azt hiszem eltört az ujjam. –lihegtem a fájdalomtól kábultan.

-Elgyengültek a csontjai. –állapította meg Edward. –Csak legyen már vége. Nem akarom szenvedni látni. –jól estek Edward szavai.

Eközben hallgattam a szívem dobogását, ami néha felerősödött, néha elhalkult. Most ki-ki hagyott egy-egy ütemet.

-Ideje lenne beadni. –lépett be Carlisle.

-Mit? –nyögtem erőtlenül.

-A mérget. –bár az agyam lassabban forgott mint általában, de azért leesett, hogy a vámpírméregről van szó. Itt a vége, most át kell változnom, nincs választás, nincs meghátrálás.

-Hát jó. –sóhajtottam. Carlisle egy pillanatra eltűnt, de amilyen gyorsan elrohant vissza is jött.

-Itt van. –kezében egy fecskendőt tartott, benne fura fémszínű folyadékkal. Óvatosan közelebb lépett.

-Ha így nem elég, meg is kell harapjalak, de reménykedünk.

-Rendben. –a tű felém közeledett, de mikor megszúrt semmit sem éreztem. Túlságosan fájt mindenem, hogy egy ilyen aprócska szúrást megérezzen. Mire odanéztem a tű már kint is volt.

-És most várnunk kell. –szólalt meg Carlisle. Felkészültem, hogy most át fogok változni.

-Fájdalmas lesz az átváltozás, sajnálom. –megfeszítettem az izmaimat, már amennyire tudtam. Vártam, felkészültem, hadd jöjjön. Gondolatban már szenvedtem a méregtől, de a valóságban semmi sem történt. Felnéztem Carlisle-ra és Edward-ra kérdően.

-Nem érzel semmit?

-Nem. –csóváltam a fejem.

-Miért nem hat? –kérdezte Edward.

-Ne, Carlisle, ne harapd meg! –szólalt meg Alice –Hatástalan lesz. Láttam.

-Mi a bajom? –estem kétségbe. Szaporává vált a lélegzetem is. És nem értem miért mondta Alice, hogy látta.

-Nyugodj meg Linn! Kitaláljuk mi legyen, amilyen gyorsan csak lehet.

-Alice látja a jövőt. –súgta meg Edward.

-Elutaztok. –Alice a semmibe meredt. Pont mint akkor az autóban. Mikor attól féltem nekimegyünk valaminek. Hát akkor is ez volt? Víziókat látott?

Edward bólintott. Még mindig szokatlan volt, hogy hallja a gondolataimat és kissé zavarba ejtő is.

-Ne félj, nem fogom mindig a gondolatodat olvasni. Nem furakszok a fejedbe. –próbáltam bólintani, egy újabb fájdalomhullám közepette.  –Carlisle sietnünk kell! –fordult meg.

-Tudom. Északra kell mennünk. Tanya azt mondta kideríti amit kell. Remélem jutott valamire. Gyorsan megjárjuk. Azonnal indulunk. –erre eltűntek a szobából. Csak én és Alice maradtunk.

-Segíteni fognak. –mondta Alice, de a hangja nagyon bizonytalan volt.

-Látod?

-Még nem, de bízom bennük.

-Akkor jó. –becsuktam a szemem, mert nem tudtam nyitva tartani. Nem voltam álmos, de a szemhéjam nehéz volt, mintha triplán hatna rá a gravitáció.

-Pihenj csak. –hallottam Alice suttogását. Majd egy ajtócsapódást. Valószínűleg Carlisle és Edward elindultak. Mondani akartam, szólni akartam, hogy miattam nem kell fáradjanak, de nem nyílt szóra az ajkam. A közeledő halál tett rá lakatot. Közben a szívem össze-vissza dobogott. Az érzéseim folyton váltották egymást, nem maradtak meg egy helyen. Percek múltán hirtelen minden a helyére került. Megnyugodtam, a fejem nem volt tele zűrös gondolatokkal. Kinyitottam a szemem, bár homályosan láttam. A kanapé mellett Jasper alakját véltem felfedezni.

-Hoztam egy kis segítséget. –duruzsolta Alice halkan, mintha egy hangos szótól rögtön elszállna belőlem az élet. –Jasper befolyásolja az érzéseket. Gondoltam jólesne egy picit megnyugodni. –újra csak meglepődtem azon, mikre nem képesek a Cullen fivérek. Egész kis csodabogarak.

-Köszönöm. –a hangom olyan volt, mint egy 90 éves öregemberé. Megköszörültem a torkom, de szörnyű köhögő roham jött rám. A torkom elszorult és nem kaptam levegőt. Fél másodpercen belül már egy légzőmaszkot találtam magamon. Gondolom Alice hozta ide. Oldalra néztem, de mégsem a kis fekete hajú törpikét láttam ott, hanem Rosalie-t. Épp a csöveket igazgatta a helyükre. Meglepődtem rajta. Rose sosem mutatta különösebb jelét annak, hogy a barátjának tekintene. Bár lehet, hogy most is csak részvétet érez. Mindig csendben ült az asztalnál az ebédlőben. Nem beszélgetett velem, maximum a testvéreihez szólt. És most pont ő ült a kanapé mellett törökülésben.

-Majd én vigyázok rá, menj csak! –hallottam Rose hangját. Talán Alice-hez beszélt.

-Rosalie? –emeltem fel a fejem.

-Óvatosan! –a hangja vigyázó volt és kedves. Meglepően az. Levette rólam a maszkot. –Jobban vagy?

-Igen. Elmúlt a fulladás. Köszi a gyors segítséget.

-Még jó, hogy Carlisle tart itthon orvosi dolgokat.

-Alice? –kérdeztem, bár féltem, hogy félreérti és arra gondol, hogy nem örülök neki, hogy ő van most itt.

-Elment vadászni. Nagyon szomjas volt már, és félt, hogy nem tudna a közeledben maradni. De nagyon siet.

-Oh. –vérivásra gondol? –Nem azért kérdeztem, mert neked nem örülök, csak érdekelt.

-Nem lepődnék meg, ha így gondolnád. Nem voltam veled valami túl kedves. Csak tudod nem értettem mit akarnak tőled Edwardék. Te csak egy ember vagy. Bocsánat a szóért, csak nem tudom jobban elmondani. Nekünk titokban kell tartanunk azt, hogy vámpírok vagyunk és ha egy ember ilyen közel kerül hozzánk az veszélyes. De valamiért Edward bizonygatta, hogy ártalmatlan vagy. Szerintem ő sem értette miért is kötődik hozzád annyira. Aztán Carlisle is bíztatott minket, hogy legyünk csak veled. Annyira nem értettem miért. Persze addig amíg ki nem derült, hogy Edward rokona vagy. Akkor rájött ő is és mi is, hogy miért ragaszkodott hozzád annyira. Gondolom tudat alatt felfedezte a vérrokonságot kettőtök között. Ahogy Bellához szerelemmel kötődik, úgy hozzád mint valami bátyó vagy nem is tudom. Aztán láttam én is, hogy senkinek nem beszélsz rólunk. Ja, és köszönöm, hogy megvédtél.

-Mi? –hirtelen nem emlékeztem miről is beszél.

-Hallottam. Amikor egyszer az ebédlőben az a Lauren olyan rosszakat mondott rólam, és te megvédtél. Most én szeretném megköszönni. Nem szolgáltam rá, hogy mellém állj, de te mégis megtetted. –így már eszembe jutott. Amikor sorba álltam az ebédemért valamelyik nap. Alice-ék intettek nekem, mint mindig, hogy üljek melléjük, Erre Lauren megszólalt hogy: „Én amellé a Rosalie mellé biztos nem ülnék le”  Erre mondtam, hogy: „Szerintem kedves lány”

-Semmiség. Én csak nem szeretem ha igazságtalanul utálkoznak az emberek. –Rosalie, amióta ismerem először mosolygott.

-Azért örülök, hogy nem utálsz. –bukott ki belőlem.

-Sosem utáltalak, csak egyes döntéseket nem értettem. Bellával is lassan megbékélek. Úgy se tudok mit tenni. Lehet, hogy Edward-nak néha igaza van.

-Miben? –szerettem volna hallani Rosalie-t végre, hisz alig ismertem.

-Hogy felszínes vagyok. Lehet, hogy igaza van. Egész életemben a felszín volt a fontos. Én hogyan nézek ki és az hogy mindez másoknak tessen. Tulajdonképpen más dolgom nem is volt csak szépnek lenni. Ezt sikerült annyira bekoncentrálnom, hogy mai napig nem tudok elszakadni tőle. Néha, nem vagyok hajlandó látni egy ember lelkét. Vicces nem? Hogy ezt így el tudom mondani, mégsem tudom betartani. Lehet, hogy soha nem fogok megváltozni. Ahogy a vámpír teste, úgy a gondolkodása sem változik. Ki tudja? Nem szeretnék mentegetőzni, csak szeretném ha megértenéd miért vagyok veled vagy Bellával ilyen. Nem tudom felfogni, mi vonzhatja őt a vámpírlétben. Semmi szórakoztató nincs benne. Persze nálad más a helyzet, hisz nem önszántadból leszel az. De azért sajnálom, hogy neked sincs választási lehetőséged. Azért remélem megbirkózol ezzel az egésszel. Kicsit jobban mint én. –nevetett fel keserűen, majd elhallgatott. Egészen lenyűgöző volt végighallgatni Rosalie-t. Egyszerűen nem tudtam róla semmit. Jól esett, hogy mégis kiöntötte a lelkét. Így már a legkevésbé sem tűnt ridegnek. Csak kicsit meg kellett ismerni és kiderült mennyi érzése van. Főleg mikor hosszú szünet után tovább folytatta.

-Sosem voltam „jó” vámpír. Utálom, hogy ennek kell lennem. Sajnos ezt mindenki látja is rajtam. Könnyebb így azért, hogy itt van nekem Emmett és a Cullen család. Bár lenne egy kisbabám, és akkor tökéletes lenne a családi idill. De nekem már nem lehet. A halálom napján ért el a vágy egy gyermek után. Az utolsó és legnagyobb kívánság, ami sosem teljesülhetett. Hiába bosszultam meg a gyilkosaimon és erőszaktevőimen, attól még nem változtam meg. Ugyanaz a zsémbes vámpír maradtam. –soha, de soha nem gondoltam volna, hogy Rose egy kisbaba miatt bánkódik ennyire. Az anyai ösztön rendkívül erős volt benne, amit csodáltam. –Nem akarom, hogy más is erre a sorsra jusson. Inkább éltem volna le egy rövid de boldog életet, mint egy örökké tartó de szánalmasan egyhangút és változatlant. Már nincs célom az életben, már ha ezt annak lehet nevezni. Minden amire vágyom, lehetetlen. És ez a szörnyű. Semmit nem tehetek, csak nézem, ahogy mások boldogok. Nem tudom mi ez, büntetés, a felszínes és önző életemért, vagy jutalom… -elgondolkodott egy pillanatra – Áh, ez semmiképpen sem jutalom. Bár lehet, hogy az emberi szemnek az. Halhatatlanság, gyorsaság, erő. Minden amire egy halandó vágyik. Amiért meghalna, akár. De senki nem látja, mennyi lemondással jár. Nem vagyunk szuperhősök. Éppen szupergonosznak sem mondanám magunkat, de nem vagyunk megmentők szupererővel. Mi csak létezünk. Némelyikünk feltűnőbben, némelyikünk csendben. Nincs rá ellenszer. Tudom-tudom, ennyi idő után meg kéne már békélnem vele, de nagyon nehéz.  –sóhajtott egyet, és tudtam ez volt a végszó. Kissé felemelt fejemet visszaejtettem a párnára. Annyira lekötött Rose, hogy egy pillanatra elfelejtettem a testemen átáramló, egyre erősödő fájdalmat. Ahogy leejtettem a fejem, bele is nyilallt. Becsuktam a szemem és vártam h elmúljon. Meg is szabadultam tőle, de hőhullámokat kaptam a helyébe és iszonyú gyomorfájást, mintha valami sav marná a bensőmet. Soha nem éreztem még ilyet. Vajon ez a méreg hatása?