14. Fejezet

14. 

Nem tudom szabad-e egy vámpírnak ilyen fokú boldogságot érezni, de én most nyakig benne voltam. Ha valaha is irigyeltem Bellát és Edwardot vagy a többieket, az most végleg elszállt. Ha valaha is meg akartam tapasztalni a szerelmet, hát akkor most sikerült. Életemben sem terveztem el milyen lesz majd szerelmesnek lenni, holtomban már ki is zártam ezt a lehetőséget. Nem kellett volna, úgy tűnik. Két aranysárga szem tudatta velem, hogy a lehetetlen történt most meg.

Lehet, hogy Edward-tól kaptam el, de egy vers jutott eszembe:

„Mit nekem vihar

Ha szárnyam szelet kavar

Mit nekem tenger

Ha uszonyom ily hullámokat ver fel

Mit nekem ti magas hegyek

Ha egy lépéssel egy mérföldet teszek.”

Ha a bármi most lehetséges lett volna, megtettem volna. Annyi erőt éreztem magamban, mintha Sam és én eggyé váltunk volna. Valamilyen értelemben ez meg is történt.

Kétség sem fért hozzá, hogy a vámpírok tudnak szeretni, tiszta szívből. A mítoszok, a kegyetlen történetek most semmissé váltak és átváltoztak egy romantikus, helyenként csöpögős mozifilmmé. De olyan szívesen néztem most végig ezt a filmet. Rám zárhatnák a moziterem ajtaját.

Végre a saját életem főszereplője lettem. Hisz elviekben mindenki a saját létének főhőse, csak ezt sokan elfelejtik. Néhányan pedig azt, hogy főhősnek lenni nem ugyanaz, mint hősködni, esetleg hőst játszani. Lényeges, bár apró különbségeken csúszunk el olykor.

Kéz a kézben mentünk le a földszintre. Úgy gondoltam Alice már tűkön ülve várja, hogy lássa a valóságban is azt, ami már vízióban megtörtént.

Nem csalódtam. Alice a lépcső mellett leste, amint lejövünk. Szinte tapsikolva örvendezett a látványon.

-Olyan édesek vagytok! –nyöszörögte összetett kézzel és úgy bámult ránk, mintha egy újszülött kis cukorfalat csecsemőt figyelne. –Mondtam én, hogy könnyű lesz.

-Könnyű annak aki mindent előre lát.

-Most mondjátok azt, hogy nem volt ez a vallomás óriási megkönnyebbülés!

-De ez igaz. –válaszolt mindkettőnk nevében Sam.

-Jaj, biztos mindenki örülni fog nektek.

-Gondolom szóltál már előre mindenkinek. -állapítottam meg

-Hova gondolsz?! Csak Edward tudja, mert ő kiolvasta a gondolataimból. Meg azt hiszem elmondta titokban Bellának is. De más nem tudja. Rátok hagytam ezt a bejelentést. –Alice most kellemes meglepetést okozott.

Sam rám nézett és átkarolta a vállamat, jelezve, hogy kész bejelenteni, hogy együtt vagyunk.

Mintha a család megérezte volna a szerelmet a levegőben, úgy gyűltek maguktól a nappaliba és környékére. Először Esme lépett be, aki egyből észrevette összekulcsolt kezeinket és csak mosolygott ennek láttán.

Mikor mindenki megérkezett elkezdtem a mondandómat:

-Így, hogy mindenki itt van, szeretnénk elmondani valamit, ami nagyban befolyásolja a jövőnket…. Sam és én együtt vagyunk, így remélem nem bánjátok, ha végleg itt maradna velünk.

-Nem fogok zavarni.

-Már hogy bánnánk? Örülünk, hogy így történt és szívből gratulálunk. –tolmácsolta a család gondolatait Carlisle, majd odajött hozzánk és megölelt mindkettőnket.

-Kislány, te aztán nem vesztegetted az idődet. –bokszolt vállba Emmett, amit én viszonoztam.

-Kösz Em. Nem hazudtoltad meg magad bátyó. –nevettem.

-Remélem kivételesen látszik rajtam, hogy mennyire örülök nektek. –lépett oda hozzám Rosalie mosolyogva. –Ennyi szenvedés után igazán megérdemelted. Sam! Te pedig vigyázz a kishúgomra! –parancsolta Rose, bár végig mosolygott.

-Igenis! –tisztelgett viccesen Sammy.

-Ki lesz nekem mostantól Sam? –kérdezte tőlem Nessie.

-Sose voltam jó a rokoni szálakban. Főleg nem a miénkben. –kuncogtam a helyzeten.

-Olyan nagybácsi féle. Az megfelel? –válaszolt helyettem Sam. Úgy viselkedett Nessie-vel mintha már a kezdetektől a rokona lenne. Annyira aranyosan festettek együtt.

-Tökéletesen Sam bácsi. –vigyorgott Nessie és fürtjei az arcába estek.

-Hallod, nagybácsi lettél! –öleltem át Sam-et. Olyan jól hangzott ahogy kimondtam. Szinte hivatalos pecsétje annak, hogy Ő már a családunkhoz tartozik.

-Tetszik ez a cím. Van egy unokahúgom. –büszkélkedett és én helyben el tudtam volna olvadni, ahogy Sam felkapta Nessie-t és megpuszilta a homlokát. Láthatóan Ness is tökéletesen megbarátkozott a helyzettel és újdonsült bácsikájával.

Edward és Bella háromlépésnyire tőlünk figyelte az eseményeket. Mind a ketten mosolyogtak. Edward-dal összenéztünk, majd elindult felém és megölelt.

-Mostantól teljes a családunk. –súgta a fülembe.

Nem tudtam elég hálás lenni nekik, hogy szó nélkül befogadták Sam-et, csak azért mert én szeretem Őt. Milyen egy igazi család, ha nem ilyen? Bár vámpírfamília, de náluk jobbat nem ismerek.

*

Úgy tartottuk egymás kezét, mintha össze lett volna ragasztva. De olyan kellemes volt tartozni valakihez, egy kicsit turbékoló gerlepárnak lenni. Úgy láttam Ő is élvezi, mert állandó mosoly ült az arcán és én naphosszat csodálhattam.

Olyan boldognak tűnt a ház, bár lehet, hogy csak az én határtalan örömöm vetült ki. Kicsit újra embernek éreztem magam. Éreztem a gyermeki örömöt és izgatottságot. Azt, ami a tényleges halandó életemből kimaradt.

Összességében így tudnám jellemezni a vámpírlétet. Minden létrejön, mindent átélek, amit emberként soha. Elég olyan apró dolgokra gondolni, mint saját szoba. Ha viszont nagyobbakat nézünk, említhetném a családot.

-Szeretem, ha boldog vagy. –törte meg a gondolataim menetét Sam –Akkor én is az vagyok –a többletjelentés érezhető volt. Nem csak egyszerűen átragadtak rá az érzéseim, hanem szó szerint érezte amit én.

-Én is szeretek boldog lenni, most már nem csak magam miatt. –mondtam, majd a csókjáért hajoltam és Ő teljesítette a kívánságom.

*

-Mit gondolsz egy első közös vadászatról? –bújtam ki a karjai közül, hogy a szemébe nézhessek.

-Meglehetősen tetszetős gondolatnak találom. –kacsintott rám, szinte cinkosan.

Felpattantam és felhúztam Sam-et a kanapéról.

-Akkor lássuk ki a gyorsabb. –és el is illantam a szeme elől. Kiugrottam az ablakon és halk puffanással földet értem. Mikor nekirugaszkodtam, hogy átugorjam a folyót, Sam már a sarkamban volt, ezért beleerősítettem. Valahol 1 kilométerre a háztól kapta el a kezem.

-Megvagy te kis szökevény! –kapott fel a földről és a gondtalan nevetésem visszahangzott az erdőben.

-Úgy látszik nem voltam elég fürge.

-Még lesz időnk csiszolni rajta. –pörgetett meg majd szenvedélyesen megcsókolt.

Folytattuk volna még örök időkig, ha nem hallunk meg mindketten egy őzcsordát a közelben. Hagytuk, hogy az éhség győzzön a vágyaink felett. Szerelmes ragadózókká lettünk úgy fél órára, amíg belakmároztunk a lemenő nap fényében. De még vadászat közben is figyeltünk egymásra. Több éves gyakorlatunk lehetővé tette, hogy két helyre is koncentráljunk egyszerre.

Tisztán és sértetlenül hagytuk el a tisztást, ahol a csorda legelt. Két hímmel ritkítottuk meg őket. És én újra meg újra hálát adtam az akaraterőmért és a képességemért, miszerint eszem ágában sincs embereket gyilkolni. Azért szintén boldog voltam, hogy Sam is hasonló elveket vallott. Viszont egy kérdés eszembe jutott:

-Sam!

-Igen!

-Te öltél valaha embert? –úgy éreztem, a kapcsolatunk elég mély már ahhoz, hogy meg merjem kérdezni.

-Nem, még soha. Az, hogy a szüleimet megölték ezek a hidegvérű gyilkosok, megszilárdították bennem az elhatározást, hogy nem szeretnék ilyen lenni. Olyan aki ártatlan embereket öl meg, akiket szerettek és akik másokat szerettek. Ha én is olyan lennék mint egy igazi vámpír, akkor a saját szüleim gyilkosa is lehetnék. Nem lennék különb náluk. –éreztem a fájdalmat a szavaiból és hogy érzékeny pontra tapintottam.

-Sajnálom!

-Nekik kellene. De te ne érezd rosszul magad miatta. Így legalább még valamit megtudtunk egymásról. –oldotta a helyzetet. –Na gyere, menjünk haza! De fura kimondani, haza.

-Van hová hazamenned. –mosolyogtam.

*

Farkasvonyítás tört be a házba. Szinte sértette a fülemet. Hangos volt, fájdalmas és dühös. Vagy 10 farkas üvöltött egyszerre és én nagyon megijedtem. Felhőtlen boldogságomat most riadalom árnyékolta be. Aggódva összenéztünk Sam-mel. Bár még Jacob-on kívül más farkast nem ismert, még ő is érezte, hogy nincs minden rendben.

Egyszerre termett mindenki a nappaliban. A szemekben félelem és értetlenség tükröződött.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem Carlisle-t.

-Nem tudom, de biztos nem apróság.

Ekkor mancsokat hallottunk közeledni a ház felé. Két farkas érkezett sietve. Jacob és Seth volt az. Lihegve változtak át az ajtó előtt majd berontottak.

-Vigyázzatok! Nagy a baj! –kezdte Seth a közepénél. Ő figyelmeztetni akart minket, de Jake-en nem ezt láttam. Dühös volt és valamiért Sam-et méregette. Nem tetszett ez a nézés.

-Mi az Jake? –kérdeztem.

-Hol voltál alkonyatkor? –bökött Sam-re. A hangneme még számomra is sértő volt.

-Linnea-val vadásztunk innen délre az erdőben.

-Külön váltatok? Akár csak egy percre is? –szegezte neki, mintha vallatná.

-Nem, egyszer sem. –válaszolt Sam, de semmit nem értett az egészből, ahogyan mi sem.

-Nem tudom, hogy elhiggyem-e.

-Na jól van Jacob Black, most van elegem. Miért vallatod Sam-et? –szakadt ki belőlem.

-Mert megölték az egyik falkatagot. –szűrte ki a fogai között és a padlót fixírozta, mintha csak azzal, hogy ránéz Sam-re szétrobbantaná a düh.

-És azt gondolod ő volt? –képedtem el ezen a lehetetlen állításon.

-Nem csak én.

-Jellemző, úgy vádoltok valakit, hogy semmi bizonyítékotok nincs.

-Ő itt az új fiú, még nem bízunk benne teljesen.

-És ez elég indok arra, hogy gyilkossággal vádoljátok? Igenis egész nap együtt voltunk. Egy másodpercre sem váltunk el. Tanúsítom ha kell. Sőt az-az őztetem is az erdőben.

-Jól van, nyugodjatok meg! –lépett közénk Carlisle. –Jacob, nincs okunk azt feltételezni, hogy Sam bármi rosszat is tett és szerintem hihetünk nekik, amikor azt állítják együtt voltak. Én sem gondolom, hogy Sam követte el. Biztosan vámpír volt?

-Kiszívták a vérét. Joggal gondolom, hogy vámpír volt.

-Jake, nyugi! Szerintem sem Sam volt. Hallgasd meg őket! –csitította Seth is.

-Na jó, hajlandó vagyok átgondolni, de ha kiderül...

-Nem fog kiderülni, mert nincs minek. –fejeztem be.

-Hidd el Jacob én nem tennék ilyet. Tudom, hogy idegen vagyok számotokra és potenciális veszélyforrás, de megesküszöm, hogy soha nem jártam a területeteken és még úgy nem bántottam senkit. Nem hogy farkast még halandót sem ölök. Nem tudnék. Kérlek mondd ezt el az egész falkának vagy bánom is én, beszélek velük, mert tudatni szeretném velük, hogy nem kell félni tőlem sem megvetni semmiért. Nem tudom ki lehetett a tettes de biztos nem én. Hacsak valaki le nem klónozott. Hisz én egész nap Linneával voltam. –magyarázta el Sam teljesen higgadtan, míg én őrjöngtem szinte. Csodáltam miért ilyen helyzetben is meg tudta őrizni a hidegvérét.

Kitérő - Austin rövid története

Mi történt Austin-nal? (It makes me crazy)

Egy nap varjak hangjára eszméltem fel. Ritkaság ez errefelé. Fekete szárnyaikkal csapkodtak fenn a magasban. Károgtak, üvöltöztek a földieknek. Ki tudja mit üvöltöztek? Nyelvük érthetetlen számunkra. Bajt jósoltak, ezt viszont megértettem. Nem egy valakinek szólt, hisz akkor nem a magasból hirdetnék a sötét jövőt. Nem, ez a szokatlan jelenség mindenkire vonatkozott. Az egész világ baljós napjait énekelték, a maguk módján. „Kár értük!” Lehet, hogy ezt mondják. El voltunk átkozva, a varjak ezt tudták. Minden bűnös lélek ott repült fent a magasban. Letekintve ránk nevettek rajtunk, hogy ugyanolyan hibákat foguk elkövetni, mint egykor ők is. Felügyelték a ballépéseinket, várták mikor bukunk el. Soha nem tűnnek el az életünkből, még akkor sem, ha nem látjuk őket.

Úgy éreztem mégis fölöttem köröznek és egyszerre tekintenek rám. Nem egy jött értem hanem sok ezer. Nagy volt az én bűnöm. Kioltottam egy emberi életet. Elcsábított a vágy, az, ami ellen több mint 100 évig küzdöttem és már azt hittem fölénybe kerültem. Az-az alattomos vágy kicsalogatott a barlangomból, hogy vadászni induljak. Belém költözött a gonosz és én engedtem neki. Az akaraterőm elhagyott. Hiába kerestem, a lelkem legmélyén, de nem találtam. A sűrű, fekete örvény nyelte el.

Ki kellett szakítanom magamból a szörnyet, de a testem kőkemény volt. Mint a szikla olyan erősen zárta magába a sötét lelket. Én próbáltam, esküszöm próbáltam, de minden hatástalan volt. Hová lettem? Eltűntem.

Visszhangzott a fejemben a nő üvöltése. Ahogy az élete után sikoltozott. Először könyörögve kért, majd csapkodni kezdett. És én mindezt élveztem. Sírt, zokogott, hogy engedjem el, de én csak még erősebben szorítottam. Kétségbeesettem kalimpált gyilkos karjaim között, de én a szemébe nevettem. Őrült, halálos nevetéssel. Magamba szívtam az illatát és éreztem ahogy vadul lüktetnek az erei. Engem csábított minden csepp vére. Nem bírtam tovább. Hatalmas elánnal haraptam belé és kiszívtam minden vérét. Egy évszázada nem éreztem ilyet. Ahogy az energia szétáramlik bennem és úgy érzem magam mint egy igazi vámpír.

Eldobtam a holttestet, be a fák közé, hogy ne lássák meg. Remegtem, mintha fáznék, pedig az lehetetlen volt. Néztem még egy ideig a testet, szinte elbambulva játszódott le bennem újra és újra a gyilkosság folyamata.

A fák közül elősejlett egy női alak. Kinézett egy fenyő mögül majd elő is lépett. Hófehér arca az eget bámulta, majd rám emelte a tekintetét. A szeme mintha őrülten izzott volna, pedig fehér volt. Pont mint a ruhája. Gyönyörű estélyi, darabokra szaggatva. Fújta a szél, mint egy darab rongyot. Kinyújtotta a kezét és felém közeledett, mire mögötte egy férfi jelent meg. Öltönyben és véresen lépett elő a szelleme. Követte a lányt és mindketten felém tartottak. Ledermedve bámultam, ahogy még többen bukkannak elő. Egy kisfiú, aki egy játékautót tartott a kezében és egy kést. Mögötte egy úriasszony egy ketreccel amiben egy döglött fehér macska feküdt. Őt követte egy munkásember, akinek az egyik keze hiányzott és szája állandó üvöltésre nyílt. Végül egy fiatal lány sétált elő. Bőrdzsekiben és bőrnadrágban. Rövid, égnek meredező hajjal. Szép lett volna, ha a keze nem lett volna összevagdosva és nem csorgott volna belőle a vér, ami mielőtt a földre ért volna, eltűnt.

Mindenki felém tartott és mélyen a szemembe néztek. Körülálltak. Mind tudták mit tettem és dühösek voltak rám. Mintha mindannyiukat én öltem volna meg.

-Nem én voltam. -suttogtam a levegőbe. -Ne nézzetek így rám! -kiáltottam el magam. Majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Mire visszanéztem már senki nem volt az erdőben, de én rendületlenül rohantam.

Lassan kel a nap. És nem eresztenek a szellemek, mert mindig visszatérnek. Egyre gyakrabban látogatnak meg. És csak én látok őket. Hiába kérdeztem Sam-et, hogy nem látott e valakit, ő csak rázta a fejét és őrültnek nézett. De én nem vagyok az, cseppet sem.

Suttogtak is a szellemek. „Gyilkos” Ez voltam én, a gyilkos. A rettenetes, hidegvérű vámpír, aki nem ismer kegyelmet. Lassan kezdtem is elhinni magamról. Öltem. Egy ártatlan nőt, akinek csak az volt a vétke, hogy rossz időben volt rossz helyen. Szegény, micsoda bűn. Épp aludhatott volna otthon, de ő sétált egy sötét utcában, a város szélén. Talán túl buta volt. Nem szabadott volna pont ott lennie. Tudhatná, hogy éjjel nem biztonságosak a kihalt utak. Aznap pont én voltam a veszélyforrás. Szegény-szegény hölgyemény.

Járkáltam a házban. Ide-oda, ide-oda. Egyik faltól a másikig. Sam épp vadászni volt, így nem takargattam a valódi énemet. Lehet, hogy egyszer ellene fordulok? Őt is megtámadom? Szerencséjére, ő jobban tud védekezni, mint egy törékeny ember.

*

Őrült vigyor ült ki az arcomra a tervem megszületésekor. És így szóltam a szellemekhez:

-Gyilkos vagyok? Szerintetek az vagyok? Mondjak valamit? Igazatok van. Kegyetlen gyilkos vagyok. Csak nézzetek! -kirontottam a házból és rohanni kezdtem. Épp Sam mellett futottam el, aki éppen hazajött. Meglepődött.

-Austin! Hová mész? -láthatta rajtam, hogy nem csak sétálgatni készülök ezért utánam futott. De hiába. Engem már nem tudott megakadályozni. Rohantam, jó messze, egészen Olaszországig. Nem érdekelt ki lát és ki nem. Csak Sam ügyelt most erre. Átszeltem az ország északi részét, egészen a híres-neves Volterráig. Nem véletlenül készültem oda. Hívogatott a megoldás. A nyilvánvaló, tiszta megoldás.

Már ment le a nap, amikor odaértem. Nem figyeltem kik mellett megyek el. Én a központba tartottam. Amint beértem a legelső sikátort céloztam meg. De nem a legmélyét. Olyan helyet kerestem, amit még látnak mások is. Nem válogattam az első ember aki ott volt elkaptam.

-Gyilkos vagyok. -súgtam a fülébe, majd elnevettem magam. -Halljátok? Gyilkos vagyok! -kiáltoztam a szellemeknek, mert tudtam, hogy hallják. -Többé nem kergethettek az őrületbe! Itt a vége, -majd beleharaptam az áldozatomba, aki egy utolsó sikítással kilehelte életét. Messzire dobtam a testet, az emberek közé. Hadd lássák. Majd futni kezdtem az óratorony felé, egy félreeső utcába. Nem csalódtam. Bejött a tervem. Három óriási, izmos vámpír támadt rám a sötétből. Nekiütöttek a falnak és ezt mondták:

-Mit gondoltál, hogy Volterrában vadászol? Tudod te hol vagy? És nyílt színen? Hát megőrültél? Véged van. -ezzel a mondattal támadtak rám mind a hárman és egyetlen mozdulattal szakították le végtagjaimat a testemről. Én hagytam magam és messze szálló hahotával nevettem a szellemek szemébe. „Én nyertem”

13. Fejezet

13.

Kopogtatás zökkentett ki az állandó agyalásból. Fellélegeztem, hogy csak Alice volt az. Óvatosan dugta be a fejét az ajtón.

-Gyere csak! -sóhajtottam.

-Jasper aggodalmat érzett a szobádból. Csak nem baj van? -érdeklődött.

-Nem pont bajnak nevezném. -adtam kitérő választ

-Akkor tényleg van valami. -állapította meg, a kitérésemet figyelembe se véve és leült az ágyamra. Sejtésem szerint egy hosszú beszélgetés elé nézünk. -Mi történt? -lehet, hogy csak én éreztem ezt, de rutinkérdésnek hangzott. Teljesen jelentéktelennek.

De én csendben maradtam. Nem tudtam, hogy mondjam el.

-Hozzam Edward-ot vagy kitaláljam magamtól? -nem válaszoltam még mindig. -Sam? -istenem, hogy beletrafált. Némán bólogattam. -Gondoltam. -mosolygott, azzal a mindentudó, megértő mosolyával. Hm, mindentudó, annyira beletalált az igazságba.

-ALICE!!! -kiáltottam rá. -Te végig tudtad! Láttad előre mi?? -a nővérem kissé zavarba jött, de láttam, hogy már előre tudta, hogy rájövök. -Csak nem elterveztél mindent?

-Én nem, csak hagytam, hogy a látomásom beteljesüljön.

-Mióta tudod? -szegeztem neki a kérdést, szigorúan és menekülőutat nem hagyva.

-Két hete. -vallotta be.

-Esküszöm meg tudnálak ölni, ha nem lennék ilyen vajszívű. Miért nem szóltál?

-Azt akartam, hogy normális módon történjen, már amennyire ez az lehet. Találkozzatok és egymásba szeressetek. Jó lett volna, ha előre elmondom, hogy nemsokára megérkezik a párod? Nem volt jobb így? Én csak nem lőttem le a poént.

-Ez nem egy poén. -sóhajtottam és lerogytam a székre, pedig semmi baja nem volt a lábamnak. El sem tudtam képzelni, mi ebben a vicces.

-Jaj te! Ne légy már úgy kétségbeesve! Nem jött el a világvége!

-Neked! -vágtam vissza, bár tudtam, hogy igaza van. -Jól van na! -emeltem föl a kezem megadóan.

-Ne félj már annyira! -mosolygott Alice, úgy mint mikor egy anya néz a csintalan gyermekére. -A szerelem nem olyan tragikus, mint azt hiszed: És nem is úgy születtél, hogy tudd mit kell tenni. Csak hagyd, hogy megtörténjen! Az igaz szerelem könnyen gördül előre, ezt te is meg fogod látni. Nem kell semmit kiszámítanod, össze fogtok passzolni.

-Ez így könnyűnek hangzik.

-Néha az is. Persze gyakran nem, de ez az emberekre jellemző inkább. -felnyögtem nagy

kínlódásomban. Úgy nézhettem ki, mint egy hisztis gyerek. Hát, úgy is éreztem magam.

-Örülök, hogy vámpír vagyok. -mondtam savanyúan.

-Ne legyél ilyen!

.Attól még, hogy vámpírok vagyunk nem biztos, hogy Sam... -ekkor az ajtón Sam toppant be -Sam! -ugrottam fel.

-Bocsi, hogy így kopogás nélkül! Amúgy mi van velem?

-Nem tudom, hogy...hogy biztos tetszeni fog e a szoba? -hazudtam.

-Oh, természetesen, nagyon szép. Úgy érzem magam mint egy hotelben, nagyon kedvesek vagytok.

-Érezd magad otthon! - trillázta Alice, majd ki is surrant az ajtón.

Ha a szívem dobogott volna, már rég kiugrott volna a helyéről. Ez a kis füllentés rendkívül kínosan érintett. Biztos nem hallotta Sam amit valójában mondtam?

-Hihetetlen amit Carlisle és Esme művelt. Az a szoba, a legszebb amit valaha láttam. Nagyvonalú, nagyon is.

-Igen, ez rájuk jellemző.

-A te szobád is gyönyörű. Valahogy a te stílusodnak tűnik.

-Tényleg?

-Igen, olyan színes, vidám, közben megnyugtató és tetszetős.

-Ilyen lennék én?

-Valahogy így látom, igen.

-Hú, ez jó, köszi! -kuncogtam a megjegyzésén.

-És mit gondolsz az én szobám milyen lehet? -miért mindig én kapom a zavarba ejtő kérdéseket? De ha már így játszunk...

-Rendezett, határozott, kellemes, stílusos.

-Elfogadtam. -nevetett, ezzel oldva a helyzetet – De kíváncsi lennék, a rendezettet hogy értetted?

-Olyan rendezettnek tűnsz, lelkileg és mindenhogy. Tudod mit akarsz és a gondolataid is olyan összeszedettek.

-Oh, korántsem vagyok mindig összeszedett. Egyes dolgokban igen, de például most is zavarodott vagyok. És ne tudd meg miféle káosz van épp a lelkemben. Pedig ez nem fordul gyakran elő.

-Mi okoz ekkora rendetlenséget? Talán ideje lenne kitakarítani.

-Talán. Először is itt van a barátom halála. Egyelőre szokatlan a társaságának a hiánya. Aztán az, hogy befogadtatok egy időre. Új környezet és új barátok. És hogy...- de elhallgatott. Valamit nem akart kimondani. -Áh, nem lényeg. -rázta a fejét., de engem kíváncsivá tett.

-Pedig szívesen meghallgatnálak, bármily probléma is legyen az.

-Ez sajnos nem ilyen könnyű.

-De miért?

-Ezt nem értheted.

-Honnan veszed, ha el sem mondod? -folytattam tovább, de láttam, hogy sikerült felhúznom Sam-et.

-Mert Te vagy a problémám! -szakadt ki belőle.

-Jó, bocsi, nem akartam... hogy micsoda? -esett le az, amit az előbb mondott. -Én? Most én vagyok a főgonosz? Szuper!

-Jaj, ne érts félre kérlek!

-Nem tudom máshogy értelmezni a „probléma” szót. -mondtam határozottan, de belül a szívem össze készült törni.

-De, lehet. -hajtotta le a fejét.

-Mégis hogyan? -kértem rajta számon.

-Na jó, most vagy soha, te mondtad, hogy takarítsak ki. -suttogta, én pedig már totálisan össze voltam zavarodva. -Apró biológiai, hagyománybeli probléma merült fel. A vámpírok szíve ugye nem dobog?

-Persze, hogy nem! -gőzöm se volt hova akar kilyukadni.

-Akkor, hogy lehet, hogy... -nem folytatta tovább, csak a kezemet a mellkasára húzta. A szíve ugyan nem dobogott, de valami apró lüktetést éreztem és meleget. Sam teste csak egy leheletnyivel volt melegebb mint kéne.

-Ez mi? -kérdezte.

-Nem tudom. -mondtam halkan, belefeledkezve a lüktetésbe.

-Én igen! Ez te vagy!

-Én? -képedtem el.

-Mióta itt vagyok nálatok ez van. Valami megváltozott! -furcsa volt a saját gondolataimat Sam szájából hallani.

-Tudom! Én is pontosan érzem, hogy már semmi sem ugyanaz. -haboztam -De neked ez problémát jelent? -böktem ki végül.

-Még mindig nem vagy tisztában vele, mit értek problémán.

-Hogy lehetnék az, amikor ilyen ködösen fogalmazol?

-Olyan problémám van, amit csak te tudsz megoldani. -nézett mélyen a szembe és egy apró félmosoly ült ki az arcára.

-Mi?

-Szerelem. -ha lett volna még könyv a kezemben, biztos elejtettem volna.

-Hogyan tudnám megoldani? -nyöszörögtem kábultan, elakadó lélegzettel.

-Hogy hagyod beteljesülni. -Sam zavarban volt. Ha el tudott volna pirulni, szerintem már rég megtette volna. Kissé leszegett fejjel pislogott rám, mintha arra várna, hogy leszidom. Tulajdonképpen én is féltem. Még mindig rettegtem bevallani az érzéseimet. Pedig az, hogy most bátran elém állt és elmondta, hogy szeret, meg kellett volna könnyítse, hogy mindezt viszonozzam. De nem az volt a gond, hogy nem voltam biztos magamban, hanem az, hogy nem voltak megfelelő, kimondható szavak. Hogyan is mondhatnám el, írhatnám körül azt a földöntúli kötődést, ami hozzá kapcsol? Nem egyszerű szerelem, nem csupán két ember – esetünkben vámpír- kezdeti vonzalma.

A gondolataimba mélyedve, szinte elbambulva álltam ott, Sam pedig az arcomat fürkészte. Válaszra várt, ami nem jött a számra. A szemében látszott, hogy kezdi feladni.

-Ne! -szakadt ki belőlem. Ő csak kérdően nézett rám, és én rájöttem, hogy rossz kérdésre válaszoltam. -Nem az, ne add fel! -magyaráztam. -Csak nehezen tudom megfogalmazni a mondanivalómat. Istenem, de hülye vagyok! -ostoroztam magam, hogy így elrontom a pillanatot. De ő egy másodperc alatt megnyugtatott, amikor átölelt.

-Én tudok várni. -mondta kedves és megértő hangon.

-Akkor is elmondom. Huh -fújtam ki a levegőt. -Én is szeretlek! -nem tudtam máshogy elmondani. -De ez így keveset mond. -Sam elmosolyodott, valami hihetetlenül sugárzó boldogsággal. Akkor elhittem, hogy ő is azt érzi irántam, amit én iránta. Ő egy mosollyal el tudta mondani azt, amit én ezer szóval sem tudtam volna.

-Ki vagy te? Hogy így felforgatod az életemet és értelmet adsz neki?

-Nem az a kérdés, hogy ki, hanem az hogy kié? A tiéd. -nem hittem el, hogy ő nekem rendeltetett.

Mikor haldoklottam lassan kialudtak a csillagok a fejem fölött. Maradtak apró fénypontok, ez volt a családom, Cullenék. De most kaptam egy fényes csillagot, azt amely minden mást megelőz. Az én esthajnal csillagom. A sok hullócsillag után, végre van egy, amelyik ragaszkodik az egemhez. És én is ragaszkodom hozzá.

-Rám gondolsz! -jelentette ki Sam.

-Honnan tudod?

-Érzem. Egy ideje már így van. Mikor vadászni voltam, valahogy nem konkrétan, de éreztem, hogy rám gondolsz. Végig tudtam, hogy biztonságban vagy. Mint valami belső tudósító. Nem kérdés, hogy hozzád rendelt az ég.

-Igen, én is érzem.

-Tudtam, hogy érdemes idejönni. Eddig volt egy társam, most van egy párom. Micsoda szerencsés vámpír vagyok. -mondta, majd közelebb húzott magához. Mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe látna. Szinte biztos voltam benne, hogy ez így is van. Most már ismeri a lelkemet.

Kezdtem úgy érezni, mintha egy magasfeszültségű vezeték lenne közöttünk, egy erős mágnessel kombinálva. Ez a mágnes húzott minket egymáshoz egyre közelebb, míg az ajkunk össze nem ért.

12. Fejezet

12.

Amíg Edward és Alice faggatta Sam-et én továbbgondoltam az elméletemet. Világ életemben a családi szeretettől függtem. Annak hiányában szenvedtem, vagy a beteljesülésének örültem. 17 év alatt nem is volt időm másra gondolni. 17 emberi év nem volt elég arra, hogy minden dolgot megtapasztaljak amit a többi halandó. Tulajdonképpen, annyira sok minden más történt, hogy nem is jutott eszembe. Körül voltam véve vele, tanácsot is adtam, támogattam is, magamra mégse gondoltam.

-Rendben, szívesen maradok! -jutott el a fülemig Sam egyetlen mondata.

Alice elindult felém, majd a fülembe súgta.

-Meglepetés! Azt hitted, csak kocsit kapsz ajándékba? -a számat is eltátottam a csodálkozástól. Alice mindvégig tudta! Az a furcsa hang amin beszélt velem az utóbbi napokban, minden erre utalt. Tudta, hogy találkozom Sam-mel. Tudta, hogy hazahozom és meggyőzik, hogy maradjon. Edward arcát látva, már a gondolatait is töviről-hegyire kiolvasta. Kissé úgy viselkednek mint a filmekben a szigorú szülők, akik kikérdezik az új srácot. Muris volt ezt látni, de azért aggodalmat is keltett bennem. Mit tudnak ők, amit én nem?

-Semmi olyat, amit te nem! -súgta most Edward. Most komolyan összejátszanak Alice-szel? Komolyan összezavarodtam. Szerintem ők jobban tudják én mit akarok mint én magam.

Ketten maradtunk Sam-mel a nappaliban.

-Akkor maradsz? -kérdeztem, csak azért hogy mondjak valamit.

-Igen. Úgy tűnik. Alice és Edward nagyon meggyőzőek. -tartott egy leheletnyi szünetet, mintha még hozzá akart volna tenni valamit.

-Ezt aláírom.

-Jó lesz egy kis nyugi, azok után ami történt. Persze, miután vadásztam egyet. Most érzem csak milyen éhes kezdek lenni. Ha nem haragszol, most el is mennék egy kicsit. Egy gyors vadászatra.

-Csak nyugodtan. -néztem rá feketébe hajló szemeire. Sam kifelé indult, de az ajtóban megtorpant, majd visszanézett rám.

-De amint visszajöttem, még beszélgetünk.

-Feltétlenül -mosolyogtam kedves kijelentésén, de ő már el is tűnt. Kissé belefeledkezhettem a mosolygásba, mert észre se vettem amikor Alice belépett az ajtón.

-Hahó! Föld hívja Linneát! -megráztam a fejem.

-Megvagyok! -néztem úgy mintha mi sem történt volna. Alice sokat sejtetően mosolygott, de próbáltam ügyet sem vetni rá. De ő csak meredt rám. -Mi az? -csúszott a hangom egy oktávval feljebb.

-Semmi-semmi. -táncolt el, jót kuncogva rajtam.

-Nagyszerű. -ott maradtam egymagamban, mint egy zsák szerencsétlenség. Úgy is éreztem magam. Nem csak Alice viselkedését nem tudtam mire vélni, de a sajátomat sem. Vámpír énemre nem jellemzően zavart voltam, képes voltam badarságokat összehordani. Lehet, hogy csak a változások miatt van ez, hogy új valaki került az életünkbe. Valami érezte bennem azt, hogy a dolgok mások lettek mint eddig. De nem árulta el, hogy pontosan mi az. Teljesen nem is meghatározható az-az érzés ami a hatalmába kerített. Hát hagytam neki, hogy létezzen. Nem volt indokom arra, hogy miért ne engedném, hogy elmerüljek benne. Hagytam kibontakozni, hogy megértsem. Nem volt ismerős még ember koromból sem. Tehát felfedezőútra indultam a lelkem útjain.

Felmentem a szobámba, mert olvasni volt kedvem. Gyakran ütöttem el az időt a könyvekkel. Edward is rengeteget olvas, így volt kitől tanácsot kérnem. Az ízlésünk is sokszor egyezett. De most épp Alice-től kaptam olvasnivalót. Egy szép szerelmes regényt. Még kedvem is volt hozzá, így azonnal fel is kaptam, hogy belekezdjek. Az író igazán gyönyörűen fogalmazott és olyan gondolatokat írt le, ami egyszerű emberi felfogással körül nem írható. Kell hozzá tapasztalat és mély gondolkodásmód, egyfajta filozófiai elmélkedés. Tetszett, hogy ennyire mélyenszántóan, mégis érthetően írta le a két szerelmes történetét. Néhol meseszerű volt, néhol tömény realitás.

Belemerültem a sztoriba, így észre se vettem amikor valaki besétált a szobámba.

-Oh, szia Sam! -eszméltem fel és belenéztem immáron világos, arany szemeibe.

-Bocsi, ha megijesztettelek.

-Semmi gond. Csak belefeledkeztem a könyvbe. -Sam kivette a kezemből, hogy megnézze mit olvasok. Átfutotta a hátoldalon lévő ismertetőt .

-Lányos, romantikus, de nem lehet rossz. -állapította meg. -Az írója nagyon jó. Volt egy másik könyve is, ami nagyon tetszett. Ha gondolod szívesen odaadom...

-Köszönöm, az jó lenne.

-Tetszik nekem a világnézete. Olyan érthető, de mégis elgondolkodtató.

-Pont erre gondoltam én is! -bólogattam hevesen és meglepődtem, hogy mennyire hasonló a gondolkodásunk. -Megkérdezem Carlisle-t, hogy a személyes könyvtárában van e még valami ettől az írótól. Ennyi év alatt szép kis gyűjteménye lett.

-Miért? Carlilse hány éves?

-Úgy 347 körül lehet. -végszóra hallottuk az emlegetett személy hangját. Carlisle Sam-et szólította. Sejtésem szerint megmutatja a leendő szobáját.

-Úgy látszik mennem kell. Hagylak olvasni, hogy utána mesélhess.

-Feltétlenül! -mosolyogtam, majd tekintetem újra a könyvre emeltem. De egyszeriben a főszereplő fiú arca Sam-mé változott. Furcsán működik a képzelőerőm.

Nem tehettem mást, visszatértem a könyv világába, és hagytam, hogy az agyam kikapcsolja a külvilágot.

Talán az írói tehetség, ami miatt így beleéltem magam a főszereplő lány karakterébe. Könnyen meglehet, de most valami többről volt szó. Az eddigi totális tudatlanság homálya kezdett feloszlani. Mint mikor az emberi emlékek zavarossága kitisztult amikor vámpír lettem. Lassan megértettem az életem változása feletti érzéseimet. Tapasztalathiány ami okozta a zavart. Ez a hátránya annak, hogy 17 évesen véget ért az emberi életem. Sok fontos tapasztalat kimaradt és csak a csoda segíthet, hogy vámpírként megessen velem. Egy ilyen csodát kaptam én most. Személyes, ritka és megbecsülendő, amire eddig nem is gondoltam. Nem hiányzott, de most, hogy megkaptam, rájöttem mennyire fontos.

Láttam, körülvett, sőt még csodáltam is, mégsem gondoltam arra, hogy rám talál. Ha így belegondolok, eddig csak én voltam egyedül. Bella és Edward, Alice és Jasper, Rose és Emmett, Esme és Carlisle, Nessie és Jacob. Mindenkinek van párja, van akiért élhet. Lehet élni az életért, a célokért, a vágyakért, mindez addig a legfontosabb, amíg meg nem találod a szerelmet. Olykor versenyzik a cél vagy az élet a szerelemmel, olykor el kell dönteni melyik a fontosabb. Van viszont úgy, hogy az életcél egyet jelent a szerelemmel.

Ízlelgettem a szót. Ezerszer körüljártam és be kellett lássam, jó után járok az igazság felé.

„Szerelem, mi kézzel meg nem fogható, eszményi csoda. Mint a kolibri oly gyorsan száll tova, de ha meg tudod tartani tiéd lesz a világ maga.” -játszott a fejemben ez a gondolat, mit még pár évvel ezelőtt olvastam valahol, valamikor vámpíréveim kezdetén. Most jutott el igazán hozzám a gondolat. Az élet adott, hogy elvehessen, a szívemet ezúttal. Bár már soha nem dobot, azért még érez. Ha fizikailag nem is, lelkileg ez éltet. Az emberség, ami ott maradt. Az nem veszett el. Onnan tudom, ha már nem lenne ott, akkor hidegvérű gyilkos lennék. Talán a lelkem is ott van még. Bella szerint igen, Edward szerint nem.

Én azt a teóriát vallom, hogy ha emberség és szeretet létezik a vámpírokban, akkor lélek is. Szerintem az átváltozás csak a testi funkcióinkra hat. Megáll a szív, a légzés. Megváltozik a táplálkozás, de ez mind fizikai állapot. Az egészség miatt fontos. Egy élő hallott, ezzé váltunk. De csak a testünk alakult át, a lényegünk, a belsőnk nem. Az újszülöttekben és az emberi véren élő vámpírokban is megvan ez a lélek, csak ők a testi, fizikai vágyaknak engednek. Ők elnyomják a lelküket.

Engem most a lelkem segített a szerelemhez. Tagadhatnám, kereshetnék kifogásokat, de ez a tényen nem változtat. Nem voltam még soha igazán szerelmes. Ember koromban sem találtam meg a nagy Ő-t. Nem is tudom pontosan milyen a szerelem, de úgy gondolom ez közelít hozzá.

Meg is rémültem egyből. Az általános aggodalmak egy szempillantás alatt elértek. Megrémültem az érzéstől, a csalódástól. Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de azt tudom, hogy ha egyszer szerelmes leszek, az egyet jelent a valamikori csalódásokkal. Félelmetes volt belegondolni. Az is rémítő volt, hogy egyből ez jutott az eszembe. Most kívántam azt, bár ne figyelne mindenre a vámpíragyam. Normál körülmények között eszembe se jutott volna, de az agyam most már mindenre figyel, felmér és elemez. De feltétlenül csalódnom kell? Hol van az megírva, hogy így kell lennie? Elbizonytalanodtam, az előbbi megállapításomban. A vámpírok közt is vannak emberi problémák? Mi van ha egyoldalú az egész? Feltétel e, hogy a szerelemet viszonozzák?

Mikor van itt az ideje? Mikor kell eljönnie? Kell e egyáltalán? Megérdemlem e? Létezik valójában? Megannyi kérdés megválaszolatlanul.

De jogom van e szerelmesnek lenni? Jogom van e azt mondani, Ő csak az enyém. Ezt, azt hiszem nem az én tisztem megítélni. Bár nekem lennének ilyesfajta jogaim. Annyi más jogomról lemondanék.

„Nyugi-nyugi!” -ismételgettem magamnak. Semmi okom rá, hogy pánikba essek. Csak nem halok bele a szerelembe.

11. Fejezet

11.

-Boldog Szülinapot! -rontott be a szobámba Alice éjfél után egy perccel. -Mondd, hogy én vagyok az első, kérlek! -nézett rám hatalmas boci szemekkel, persze tudta, hogy ő az első.
-Természetesen te vagy a legelső, akinek eszébe jutott! Még engem is túlszárnyaltál, mert amíg nem mondtad, nem is gondoltam rá.
-Szuper! 5 éves lettél
-Ha azt mondod 5 éves, úgy érzem magam mint egy óvodás.
-5 éve vagy már vámpír, másképp nem mondhatom. -somolygott.
-Jó-jó. Értem. De nekem még mindig az emberi szülinapom az igazi.
-Azt is megünnepeljük, ne aggódj! -tapsikolt Alice.
-Hát persze. -emeltem égnek a szemem.
-Akarod látni az ajándékodat? -nézett rám csintalanul.
-Akarom? -vágtam aggódó arcot.
-Gyere! -kapott fel az íróasztalom elől és kézen fogva vezetett lefelé a lépcsőn. Nem emberi tempóval mentünk, de nem is villámsebességgel. Alice teljesen izgatott volt. Nem tudtam kitalálni, hogy mit tervez. Tud e annál az Audi TT-nél szebbet adni, mint amint a második szülinapomra kaptam? Vagy az amikor Nessie saját kezűleg készített nekem egy kis könyvecskét amiben lerajzolta életem főbb állomásait. Mindezt abból amit meséltem neki. Hát kaphatok ennél is jobbat valaha?
Alice a garázs felé vezetett. Összezavarodtam. Hisz autóm már van, nem is akármilyen. Amint az ajtóhoz értünk, a nővérem eltakarta a szemem a nagyobb hatás érdekében. Megadtam magam. Nincs már olyan amire vágyok és nem kaptam meg, azt hiszem.
-Felkészültél?
-Fel ám.
-Tara-ra-ram! -vette le a kezét a szememről egy csoda felé mutatva. Egyből feltámadt az autóimádatom, amint megláttam azt a szépséget a garázsban. Tündökölt a többi között. Egy vadonatúj, ezüst színű Lamborghini Gallardo.
-És még nem láttál mindent! -szólalt meg Alice és én már végképp nem tudtam mire számítsak. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kételkedtem benne, hogy nekem tervezték külön ezt a belsőt. Az ülésekbe hangjegy mintát varrtak. A fejtámlán a hangjegyekből egy L betű rajzolódott ki feltűnően. Nem győztem ámulni. 5 év alatt azt hittem megszoktam a családom nagyvonalúságát, de ez túltett mindenen, legalábbis a pénzkiadást illetően.
Alice benyomta a cd lejátszó gombját és zongoraszó csendült fel a hangszórókból.
-Nessie! -mondta csendesen.
Az én unokahúgom. Az ő ajándéka. Bár lenne pontosabb szó arra, hogy ki is ő nekem. A távoli unokatesóm, aki olyan mint a testvérem, kicsi lánya, aki már nem is olyan kicsi. Alig pár év alatt már elérte a 8 éves körüli kort. Ő a mi kis privát csodánk. Rengeteg mindent átéltünk a születése óta, átmentünk haldokláson, harcon és bonyodalmakon, de mindez megért, hisz most együtt a család. Nessie fejlődik szellemileg és fizikálisan, otthon tanul és a szülei büszkék rá. A normális iskola szóba sem jöhetett. Egy normál gyerek megrémülne attól, hogy egyik nap még 7 éves az osztálytársa, fél év múlva meg egy 9-10 éves lány néz vissza rá. Így Nessie az emberek számára titkokkal körüllengve leginkább otthon éli az életét. Néha elmegy a barátainkhoz. A Volturi támadása óta összekovácsolódott a vámpírsereg, ez a baráti kör. Bármikor segítjük egymást. Amíg a Volturi csendben van, addig mi barátok vagyunk, amint harcolni támadna kedvük újra hadsereggé alakulunk, vállvetve egymásért. De eddig nem kaptuk jelét annak, hogy a Volturi mozgolódna. Egyelőre értettek a szépszóból. Szeretnénk ha ez így is maradna.
-Ez csodálatos! -mondtam teljesen elbűvölve. -Minden. Kissé nagyszabású, de csodás. -csak az első években jutottam el a tiltakozásig. Ma már tudom, hogy hiába akadok ki az ajándékok árán, úgyis megveszik. Bármilyen lehetetlen is az álmom, azt Cullenék teljesítik.
Körbenéztem az új autómat. Minden részlete tökéletes volt.
-Mehetek egy kört?
-Hát hogyne. -mosolygott Alice. Beugrottam az autóba és kifaroltam a garázsból. Bár vigyáztam a kocsira, ki akartam próbálni milyen gyorsan megy. Tudtam, hogy hol nem járnak rendőrök és hol nincs forgalom, így arrafelé vettem az irányt. Az autó suhant az úton. Épp hogy pedált ért a lábam, máris 100-nál jártam. A motor hangosan, mégis kellemesen dorombolt. Egy igazi sportkocsihoz méltóan. Nem fülsiketítő, de mégis erőteljes.
Mikor az elhagyott útszakaszra értem, igazán adtam a gázpedálnak. Nevetni támadt kedvem mikor egy versenyautó sebességével vetekedve száguldottam. Kicsi korom egyik vágya teljesült.
Kiélesedett vámpírérzékeim még ekkora sebességnél sem mondták fel a szolgálatot. De most az egyszer nem csak a biztonságos autóvezetésre vagy a rendőrökre kellett odafigyelnem. Épp a Quileute földek felé jártam, mikor ismeretlen hangok törték meg a természet ismerős zaját. Léptek zaja. De nem egyszerű emberieké, sokkal gyorsabbak annál. Miután a kellő gyorsasággal leelőztem az ismeretlent, kipattantam az autóból és felé futottam. Lehet, hogy a farkasfalka tagjai megbékéltek Cullenékkel, sőt még néhány barátjukkal is, de egy idegen vámpírra azonnal rátámadnának. Nem volt kétségem afelől, hogy ez egy fajtámbeli.
Teljes erőmből futottam. Szerencsésen elé is kerültem, hogy az útját álljam.
-Hát te mégis hová tartasz? -támadtam le, kevés udvariassággal.
.-Talán be kellene számolnom róla? -válaszolt egy hang a fák mögül, viszonozva az én hangnememet.
-Csak segíteni szeretnék. -váltottam kedvesebbre, mire az idegen előlépett. Egy nagydarab, nomád vörös szemű vámpírra számítottam, erre egy 18 éves forma, arany szemű fiúval találom szembe magam. A haja barna, kissé hosszabb az átlagnál. Frufruja elfedi a homlokát, de így kiemeli a ragyogó szemeit. Az arca kissé kisfiús, de ez valami különös bájat ad neki. Magasabb volt mint én, vékony testalkatú, mégis határozott kiállású.
-És miben?
-Ha elfogadsz egy jótanácsot, akkor inkább ne menj arrafelé. A Quileute-ok földje. Farkasemberek és a többi. Nem szívesen látnának egy idegen vámpírt. -azon kaptam magam, hogy átváltottam teljes kedvességbe.
-Farkasok? Érdekes. Kösz a tanácsot, azt hiszem megfogadom. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni egy csapat ilyen lénnyel.
-És megkérdezhetem hogyan vetődtél errefelé? Ritkán látok itt idegeneket.
-Hosszú és nem túl szívderítő sztori.
-Nekem pedig van időm, sőt még egy helyem is ahol szívesen vendégül látnánk téged.
-Látnánk? Te is Cullenékhez tartozol akkor?
-Ismered a családunkat?
-Hallottam felőletek. Garrett-től.
-Ismerem őt. Együtt léptünk fel a Volturi ellen. -meglepett, hogy van közös ismerősünk.
-Mesélt róla egy keveset. Nem lehetett kellemes élmény.
-Hát nem. Ha te elmeséled a történeted, akkor én is elmesélem az enyémet. Megegyeztünk?
-Tudok alkudni. Megegyeztünk. -mosolygott most először az idegen. Ha már itt tartunk...
-Akkor megtudhatom a nevedet? -kérdeztem.
-Sam vagyok. Samuel William Hansford.
-Csak nem angol?
-De igen. És benned kit tisztelhetek?
-Linnea Masen Cullen. -nyújtottam a kezem, ő pedig viszonozta. A képességem pedig kérés nélkül aktiválódott. Éreztem az apró áramütést. Kerestem magamban miféle képességet kaphattam, úgy hogy nem is akartam átvenni, de semmit nem találtam. Elég jóltudtam már irányítani az erőmet, így meglepett, hogy akaratom ellenére játékot űz velem. De megnyugodtam amikor semmi nem változott. Láttam az arcán azért, hogy ő is érezte a fura áramütést. Neki gondolom ez még új. De nem szólt semmit.
Elindultam az úttest felé, ahol az autót hagytam. Sam összezavarodva nézett rám.
-Ott áll az autóm. -magyaráztam.
-A modern vámpírok már autóval járnak? -viccelődött, ami érthető, hisz nincs szükségünk kocsira ahhoz hogy gyorsan menjünk.
-Szülinapomra kaptam.
-Szülinapod van?
-A vámpírrá válásom ötödik éve. Én nem ünneplem, de a nővérem Alice minden bezsong ilyenkor.
-Ötödik? -ámuldozott tovább. -Nem látszol ilyen fiatalnak. Vagyis, nem kéne vérengző gyilkosnak lenned, kontroll nélkül? És ha már itt tartunk, a szemed miért barna, ha egyszer vámpír vagy?
-Mondtam, majd elmesélem a saját történetem. Az enyém is bonyolult. Kicsit másféle vámpír vagyok, mint te, vagy a nővérem. Lényegében ugyanaz, csak az előzmények voltak mások.
-Nagyon kíváncsi vagyok. Sose láttam még ilyet. -a szemében a Carlisle-féle izgatott kíváncsiságot véltem felfedezni, ami arra engedett következtetni, hogy tényleg érdekli a múltam. -Úgy érzem sok kérdésem lesz még hozzád. -biztosított.
-Állok elébe. -nevettem.
Eközben odaértünk a kocsihoz. Új ismerősöm szeme kikerekedett.
-Ez a szülinapi ajándékod? Komolyan?
-Igen. Alice kicsit túl jószívű.
-Azt látom. -végighúzta az ujját óvatosan a kocsin.
-Szállj csak be! Elviszlek hozzánk.
-Hát jó. -bizonytalanul, de beszállt. Csendben voltunk mindketten mikor beindítottam az autót. De az első pár méter után mégis megszólalt.
-Kicsit többet tudok rólatok mint amit elárultam. -vallotta be.
-Tényleg?
-Garrett sokat mesélt rólatok. Tulajdonképpen hozzátok jöttem. -meglepett a hirtelen őszinteségi rohama.
-Carlisle biztos örülni fog neked. Szeret új történeteket hallani.
-Megérkeztünk.
-Máris? Oh, persze, ezzel az autóval. -vigyorgott. -Szép ház! -mondta, amint kiszállt. -A nagyszabású dolgok tényleg Cullenék stílusa,
-Igaz. -bezártam a kocsit és befelé indultam. Kíváncsi voltam a család mit fog szólni Sam-hez. -Hahó! -mondtam halkan, mert tudtam úgyis mindenki hallja. Egyszerre lezúdult mindenki az emeletről.
-Látom vendéget hoztál Linn! -szólalt meg először Carlisle.
-Igen. A Quileute határoknál találtam rá.
-Sam Hansford vagyok. És igen, Linnea talált rám és figyelmeztetett, hogy ne menjek a farkasok felé. Furcsa, hogy ilyen közel élnek egymáshoz a vámpírok és a farkasok. Még sosem láttam élőben ilyen lényeket.
-Igen, sokan lepődnek meg rajta. De egyezséget kötöttünk és van ami összeköt minket.
-Értem.
-Ha gondolod Linn elmeséli majd a teljes sztorit. -mosolygott Alice.
-De most mi lennénk kíváncsiak a te történetedre. Ha jól gondolom, van mit mesélned.
-Van, az biztos.
-Fáradj beljebb! -invitálta Carlisle. A nappaliba mentünk.
-95 éve vagyok már vámpír. 18 évesen lettem az. A szüleimet legyilkolták és engem átváltoztattak. Mivel szembeszegültem velük meg akartak ölni, de én elszöktem és rátaláltam Austin-ra. Egy 112 éves vámpír volt. Befogadott magához. Miután a szüleimet megölték, semmi kedvem nem volt embereket enni, így én vega lettem, míg Austin embervért ivott. Angliában éltem mindvégig. Néha összetűzésbe kerültünk a társammal az életmódunk miatt, de leginkább békében éltünk. 1 hónapja történt, hogy valami baj történhetett vele, mert a figyelmeztetésem ellenére Olaszországba, pontosabban Volterrába ment. A tiltás ellenére ott vadászott emberekre, így a Volturi azonnal közbelépett és elpusztította Austin-t. Nem tudom, talán megőrült, bekattant, de már nem tudtam megakadályozni. Aztán egyedül bolyongtam mindenfelé. Átjöttem Amerikába, északra. Itt találkoztam Garrettel. Tőle szereztem tudomást rólatok. Örültem, hogy vannak még vegetáriánusok rajtam kívül. Így hát megkerestelek benneteket. Remélem nem bánjátok.
-Dehogy bánjuk! Örülünk, hogy itt vagy! És sajnáljuk a társadat. Remélem van kedved itt maradni nálunk egy kicsit vagy akár többet is! Mi szívesen látunk.
-Köszönöm. Tulajdonképpen nincs hová mennem. De nem szeretnék alkalmatlankodni.
-Dehogy! Maradj csak! -nyugtatta Alice. A hangjában hallottam valami furcsát, amit szerintem más észre se vett. -Linn, körbevezeted?
-Persze, szívesen. -nem is inkább az vonzott, hogy megmutathatom neki a házat, mindinkább az, hogy beszélhetek vele. A története tragikus, ő mégis bátran megállta a helyét.
Így hát elindultunk, hogy először a földszintet nézzük meg.
-Én is sajnálom a szüleidet és a társadat is.
-Köszi, tényleg! A szüleim elvesztését nehezebb volt átvészelni, mint Austin-ét.
-Megértelek, én is elvesztettem a szüleimet.
-Oh, tényleg? -nézett rám érdeklődve.
-Igen. Ha hinnéd, ha nem, vámpírtámadásban haltak meg, amikor édesanyám a kórházba igyekezett, hogy megszüljön engem.
-De akkor hogy...?
-Hogyan lehetek itt? Egy idegen megmentett engem. Kivett anyám méhéből, viszont ő belehalt. A vérembe vámpírméreg került és 5 éve aktiválódott. Ha Carlisle nem változtat vámpírrá, akkor meghalok.
-Akkor a te történeted sem rózsás. Sajnálom!
-Kaptam egy új családot, szóval nincs miért panaszkodnom.
-Ez jó hozzáállás. -nézett rám elismerően. -Úgy látszik sokban hasonlít a múltunk. De még nem mesélted el, hogy miért barna a szemed és miért vagy 5 év után vega!
-Ha szeretnéd elmondom.
-Persze, hogy szeretném.
-Mivel az átváltozásom nem volt hagyományos így vámpírként sem lettem az. A szemem nem változott valamiért. Én is véren élek, de csakis állatin. Nem tudom bántani az embereket az első perctől kezdve. De amúgy nekem is megvannak a szokásos vámpírképességeim, mint erő, gyorsaság és különösebbek, mint a képességátvétel és lemásolás.
-Ez a különleges képességed?
-Igen. Bármilyen más vámpír kunsztjait át tudom venni, úgy hogy ő pár órára elveszti, vagy lemásolni, hogy mindkettőnknek legyen.
-Ú, ez tök jó. Bár nekem is lenne valami hasonló. Most semmi sincs. Pedig milyen jó lenne egy spéci szuperképesség. A tied nagyon tetszik. -nevetett.
-Majd megtanulom, hogy lehet kölcsönadni.
-Szuper. Szólj, ha sikerül!
-Mindenképpen.
-És még egy valamit szeretnék megkérdezni! -nézett mélyen a szembe. Fura, hogy pont ez tűnt fel. -Hogy értette Carlisle azt, hogy van ami összeköt titeket a farkasokkal?
-A válasz: Nessie!
-Ki?
-Láttad a kislányt aki ott állt a bronzhajú srác Edward és felesége Bella mellett?
-Igen.
-Ő Renesmee. Jacob, az egyik farkas párja. A farkasoknál van egy ilyen dolog, hogy bevésődés. Amikor megtalálják valakiben a nagy Ő-t. Akkor már csak Ő létezik számukra, értük élnek. Nessie és Jacob ilyen.
-Értem. Ez fura.
-Majd szólok nekik, hogy ne bántsanak téged.
-Köszönöm. Az jól jönne. Mivel nekem sem áll szándékomban bántani őket. -közben sétáltunk a házban, de szinte egyik szobát sem nézte meg. Végig beszélgettünk. Volt ebben az idegen srácban valami érdekes, pozitív módon érdekes. Töviről hegyire meséltük el egymásnak az életünket és mindkettőnknek volt kérdése a másikhoz. Elmesélte milyen volt nomádként élni. Nem volt állandó otthonuk, csak vándoroltak szerteszét Angliában, állatokra vadászva. Elmondta, hogy mindez kalandosnak hangzik, de egy idő után meg lehet unni. Az állandóság hiánya is lehet rossz.
-Hát maradj velünk! -csúszott ki a számon, egy gyenge pillanatomban. Meghatott a története, segíteni akartam rajta. Vagy ha igazán belegondolok, segíteni akartam magamon. A társasága felüdített. Eddig is minden rendben ment, megvolt mindenem. Míg ő a folytonos változással küzdött, én egy megszokott életet éltem. A Volturi távozása után, egy idilli, kellemes családi körben éltem a mindennapjaimat. Tökéletesnek is hittem, mert voltak akik szerettek és ez épp elég. Bele se gondoltam, hogy másféle szeretet is létezik.

10. Fejezet

10.

Valahogy mindenkinek dolga akadt, így ketten maradtunk Bellával. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne valamit.

-Hogy érzed most magad?

-Meglehetősen jól, ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy egy vérengző újszülött leszek.

-Jó, hogy meg tudtad spórolni a gyakorlási időt. Remélem nekem is sikerül majd. –az utolsó mondatot halkan mondta. Nem gondoltam volna, hogy Bella is vámpír szeretne lenni. Bár ha belegondolok, annyira szeretik egymást Edwarddal, hogy nekik egy élet nem elég. És az tényleg szörnyű, hogy Edward végignézi ahogy Bella megöregszik és meghal. Így békésebb, ha mindketten örökéletűek lesznek. De tény, hogy mindez nehézségekkel jár.

-Nem is tudtam, hogy te is…Meséld el nyugodtan!

-Hát, próbálom győzködni Edward-ot, de nehezen megy. Ő félti a lelkemet, de szerintem ez alaptalan. Én vele szeretnék lenni míg a világ a világ. Nekem nem elég egy élet. –mosolygott saját kijelentésén. –De egyszer úgyis meg kell tennie, hogy Alice látta. És már a Volturi is vadászik rám.

-A micsoda? –új valami jött be a képbe és nekem nem világos mi is ez.

-A Volturi egy család, nagy család. A vámpírok feje. Olaszországban, Volterrában élnek. Ők ellenőrzik, hogy minden vámpír betartja e a szabályokat. Nem fedi e fel magát az emberek előtt például. Ha megszegi valaki, akkor jön a büntetés, ami nem kellemes. Nagyon erősek a Volturik. Egész fejedelemség. Van sok testőrük, nyomkövetőjük, harcosuk. És Aro, a legnagyobb mindközül, gyűjti a különleges képességekkel rendelkező vámpírokat.

-Lehet, hogy félnem kéne?

-Nem tudom. Remélem, hogy nem. Én már túl sokat tudok rólatok, így vagy megölnek vagy átváltoztatnak. Nem fejtem ki miért az utóbbit választom inkább.

-Igazad van. –helyeseltem. -Ez a Volturi nagyon félelmetes családnak hangzik.

-Azok. Rossz visszagondolni rá. –borzongott bele Bella egy emlékbe.

-Remélem soha nem kell találkoznom velük. Rosszul hangzik az, amit elmondtál.

-Én sem szeretném, ha Aro a gyűjteményébe szánna téged. Elég, hogy Edward-ra és Alice-re fáj a foga.

-Soha nem engedném, hogy elvigyék őket tőlünk, tőled. De szerintem ők se hagynák magukat egykönnyen.

-Biztosan nem. –Bella tétovázott –Linn! Milyen volt átváltozni? –kérdezte teljes óvatossággal. Tudtam, hogy nem csak a lelki állapotomra kíváncsi, hanem arra is, hogy mennyire lesz rossz neki.

-Nem szeretnék hazudni. Pokoli fájdalmas, de volt miért átvészelnem. Volt ok, ami itt tartott. Csak egyszer kell túlesni rajta és utána soha többé. Nem lesz kellemes, de túl fogod élni vagy halni. Nem tudom mi a megfelelő szó rá.

– Edward-ért bármit. –mondta, de szinte csak magának. Nem is volt kétséges, hogy amiért Bella ki fogja bírni, az Edward. Meghatott a szerelmük. Olyan mély volt, szinte lírai. Talán más morbidnak találná, hogy egy vámpír és egy ember így szereti egymást, de aki kicsit is megérti, az láthatja, érezheti micsoda ereje van kettejük érzelmeinek. Nem sok helyen látni, ilyen tiszta, önzetlen szerelmet. Egyikőjük sem akar többet a másiknál. Nekik csak egymásra van szükségük. Mindenki valami hasonlóra vágyik. Így hát aki ellenzi ezt a szerelmet, az csak irigységből teheti.

Hallottam Edward lépteit, amint a nappali felé tartott. Bella szeme felcsillant, amint meglátta őt az ajtóban. Ez mosolyra fakasztott.

Edward szótlanul felénk sétált és leült Bella mellé, átölelve őt az egyik karjával. Bella boldogan bújt oda hozzá. Ekkor egy apró morgás hallatszódott.

-Mikor ettél utoljára? -kérdezde Edward szinte megrovóan.

-Hát, azt hiszem, valamikor. Már nem tudom. Azt hiszem kiment a fejemből. -nevetnem kellett hirtelen. Bella az egyetlen általam ismert emberi lény aki egy-egy fontos dolog miatt még enni is elfelejt. Neki az csak másodlagos.

-Csinálj neki valami kaját! -tanácsoltam.

-Pazar ötlet! Látod Bella? Még Linn is azt mondja, hogy egyél! Szóval nincs apelláta.

-Megadom magam! -tartotta fel a kezét Bella, mire Edward elmosolyodott és lágyan megcsókolta, majd kézen fogva kivezette a konyhába. Én látszólag egyedül maradtam. Hallottam azért, hogy valaki lépdel a szomszéd szobában. Mikor bejött, láttam meg, hogy Jasper az.

-Jazz! -idejönnél egy percre!

-Persze! -majd leült velem szembe.

-Én csak, szeretném megköszönni, amiért vigyáztatok rám, hogy semmi baja ne essen Bellának.

-Én örülök, hogy nem volt szükség a segítségünkre.

-Annak én is.

-Bár feletébb furcsállom, hogy ennyire jól bírod.

-Igen, láttam a fejedben néhány rémisztő villanást az újszülöttekről.

-Az emlékek. Sok dolgom volt újszülöttekkel.

-Ezt hogy érted?

-Kiképeztem őket. -elképedtem. Mi volt Jasper, valami őrmester? -A nő, Maria, aki engem átváltoztatott, vámpírhadsereget toborozott és én voltam a jobbkeze. Vér és halál között éltem sokáig. Ezt szoktam meg. Gyilkoltunk kegyetlenül és nem törődtünk semmivel, csak a hadsereg erejével. Ha hamarabb tudtam volna, hogy nem kell így élnem, elszöktem volna az első percben. De jobb később mint soha. Szerencsém, hogy egy szörnyeteg is kaphat mentőangyalt az égből. Ha nincs Alice, én nem vagyok az aki. Lehet, hogy most is épp egy hadseregben harcolnék vagy már végzett volna velem a Volturi. Ki tudja? Ehelyett itt ülök, egy családdal körülvéve. Meg sem érdemlem. Annyi embert lemészároltam, annyi életet tönkretettem Maria parancsára. Vakon teljesítettem mindet. Ezért mondom, hogy Alice az én angyalom.

-Szóval ezért? Ezért ilyen nehéz küzdened a szomjaddal?

-Igen. Túlságosan hozzászoktam az emberi vérhez. Erős elhatározás kellett hozzá, hogy abbahagyjam. Annyival könnyebb kimenni az utcára, elkapni egy védtelen embert és jóllakni. De ez nem helyes. Bár egyszerű de szörnyű. Inkább szenvedek a szomjúságtól, mint megint mészároljak. Persze az állati vér sem olyan rossz. Meg lehet rajta élni. Néha nehezebb mint máskor, ilyenkor is Alice nyugtat le. Például amikor érzem, hogy a közelemben valaki nagyon szomjas, az hozzáadódik az enyémhez és voálá, kész a baj, ha nem vigyázok.

-Ha gondolod segíthetek. Csak szólj ha ilyet érzel és picit megszabadítalak a képességedtől.

-Lehet, hogy szavadon foglak.

-Csak nyugodtan! Vicces ez a képesség.

-Tényleg különleges.

Ekkor halk léptek szakították meg a beszélgetésünket. Carlisle lépett be a szobába.

-Linn! Beszélnünk kell valamiről! -komolynak hangzott így kissé megijedtem.

-Baj van? -rémüldöztem.

-Nincs, csak meg kéne beszélnünk mi legyen Emmával. Tudod, még el kell menned hozzá a holmijaidért. És ugye kissé megváltoztál, így elkélne egy tájékoztatás arról, hogyan is viselkedj.

-Ú, tényleg. Igazad van. Ez még egy jó kis menet lesz.

-Szerencsére a szemeddel nem kell foglalkoznunk. Biztosan ijesztő lenne, ha karmazsinvörös szemekkel sétálnál be, de ez a probléma megoldódott magától. A nagyobb gond az erőd. Lehet, hogy elsőre nem tűnik fel, mert természetesnek veszed egy idő után, de sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Így óvatosan a poharakkal, törékeny tárgyakkal. Mert lehet, hogy emberi módon akarod felvenni, de összetöröd. Ölelésnél ugyanez. Tisztában kell lenned az erőddel. És a bőröd is hideg, így közvetlen érintkezésnél észrevehetik.

-Óvatosan az ölelkezéssel! -állapítottam meg a szabályt.

-Igen, így van! -mosolygott Carlisle a gyors felfogásomon. -Kinézetre is sápadtabb vagy, így azt biztosan látják majd, de talán azt betudják a betegségnek. A szomjaddal úgy gondolom nem lesz probléma, kivételesen ügyes vagy. Illetve még annyit, hogy nekünk nincs szükségünk bizonyos emberi dolgokra, mint pislogás, levegővétel, mozgolódás. Ezeket beiktathatod, hogy ne legyél olyan szoborszerű.

-Köszönöm a tanácsokat. Azt hiszem magamtól nem figyeltem volna ilyenekre.

-Igen, ezt mi nem vesszük természetesnek, de az emberek igen. -elméláztam és kicsit hosszúra nyúlt a csönd.

-Carlisle!

-Igen? -mosolygott rám nyugtalólag.

-Ugye nem kell egyedül....?

-Elkísérlek! Ez csak természetes. -tette a vállamra a kezét és én végleg megnyugodtam. Ha ott lesz Carlisle, a biztos támasz, akkor nem lehet baj.

-Mikor megyünk?

-Ma este gondoltam. Illetve már fel is hívtam Emmát, hogy megyünk, ha nem bánod.

-Nem, dehogy. Jó a mai este. Legalább túl leszek rajta és elbúcsúzom tőlük. -búcsúzni. Eddig csak ritkán búcsúztam, sőt csak egyetlenegyszer. Soha nem volt kitől elköszönnöm, mert soha senki nem hiányolt, kivéve persze Maggie-t. Ő volt az első és – eddig azt hittem, hogy az utolsó is – akitől búcsút vettem. Nem hazudnak a könyvek és a filmek, búcsúzni tényleg nehéz. Főleg azoktól akiket szeretsz. Nehéz, ha csak pár napra mész el és nehéz akkor is ha örökre. Bár kevés időt töltöttem velük, megszerettem a forksi árvaház lakóit és nevelőjét. Sajnálom, hogy ott kell hagynom őket. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem lakom velük többé. Ha lehetséges, akkor talán meglátogathatnám őket néha. Ha kicsit jobban hozzászokom az új önmagamhoz és a többiek is úgy gondolják, hogy szabad. Remélem nem kell végleg eltávolodnom az emberi világtól. Egyáltalán közéjük tartozok még? Nem dobog a szívem, vér folyik az ereimben értelemben, hanem úgy társadalmilag és más megfogalmazhatatlan módokon. Bár ők nem tudják, de én igen, hogy más lettem. De ezzel együtt ki leszek e rekesztve a való világból, az emberek közül? Van még helyem mellettük? És vajon mennyire fogom másnak, kívülállónak érezni magam, ha újra emberek közt leszek?

-Hát akkor, úgy 1 óra múlva indulhatnánk is. Elviszek Emmának egy papírt. Neki is alá kell írnia azt, hogy örökbe fogadunk. És majd neked is.

-Örömmel.

-Egész hamar kész lesz az egész procedúra. Nem kell sokáig várnod, hogy hivatalosan is Cullen lehess.

-Nem számít. Amíg érzem, hogy ide tartozom, addig nincs szükség papírokra. De biztosan jó lesz látni, hogy a vezetéknevem már nem csak Masen, hanem Cullen is.

-Linnea Masen Cullen. -szerintem szépen cseng. Sétált be az ajtón Edward, Bella kezét fogva.

-Edward Masen Cullen. Tán' rokonok lennénk? -viccelődtem.

-Pontosabban Edward Anthony Masen Cullen, hogy teljes legyen a leltár.

-Ha már itt tartunk, akkor talán én is elárulom a teljes nevem. Ugyanis van második keresztnevem, amit nem használok, de azért van. Cherise.

-Linnea Cherise Masen Cullen. Hosszabb nevet nem találtál? -hallottam Emmett vidám hangját az emeletről, majd Esme rosszalló torokköszörülését. Én csak nevettem rajta. Önfeledt nevetés volt. Teljesen problémamentes, semmi hátsó szándék, csak a tiszta öröm. Annyi minden volt ebben a percben, aminek örülhettem. Előttem állt az örökkévalóság, hogy bepótoljam az egyedüllétben elvesztegetett pillanatokat és élvezzem a családi körben eltöltött időt. Tulajdonképpen örültem az igazságnak is. Mintha mindig is tudtam volna, hogy hazudnak nekem a szüleimmel kapcsolatban. Most a szívem megkönnyebbült, hogy a színtiszta igazat kapta. Ami ugyan szörnyűséges, de valahogy mégis megnyugvást hozott.

Az agyam úgy pörgött mint még soha, de én csak egyszerű semmittevést akartam. Elmerülni abban amivé váltam. Kiismerni a belső lehetőségeket, vámpírelmém mélységeit és persze a képességem lehető legalaposabb kiaknázását. Izgatott voltam, hogy talán új dolgokat fedezhetek fel magamban. Vajon mire lehetek még képes? Tudok dolgozni ezen a kunszton? Mint egy kislány aki beszabadul a játékboltba. Hirtelen nem tudja mit válasszon, annyi lehetőség kínálkozik.

Megálltam az ablak előtt ami a fák felé nézett és csak kifelé bámultam. Meglepő mennyi minden van amit soha nem láttam még, hisz ember voltam. Messzire láttam, mégpedig kristálytisztán. A levelek erezete, a madarak tolla, az aljnövényzet gazdagsága teljes mértékben kirajzolódott előttem. Elképesztő mennyi minden van az erdő egyetlen kis szeletében. Annyi élet, annyi történés, amit emberi agy nem tud felfogni. Egy ilyen szem, vagy elme egy tudósnak maga lenne a mennyország. Mindent tanulmányozhat, mindenféle műszerek nélkül, mindent érthet különösebb gondolkodás nélkül. Így végiggondolva a vámpírok nagyon hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak. Ezt valósítja meg Carlisle például. Orvosként nagy szolgálatot tesz a világnak.

Efféle gondolatok jártak a fejemben. Észre sem vettem az idő múlását, csak amikor Carlisle a vállamra tette a kezét.

-Indulhatunk?

-Persze!

Kimentünk Carlisle fekete Mercedes-éhez és elindultunk a régi otthonom felé, vissza Emmáékhoz. Közben még egyszer végiggondoltam, hogyan tegyek úgy mintha valóban ember lennék. Végigpörgettem magamban minden jótanácsot amit ma kaptam. A fejemben már egy egész kis színjáték tevődött össze. Ahol mozgolódtam, fészkelődtem, levegőt vettem és pislogtam.

Nagyon hamar megérkeztünk a házhoz. Carlisle egy bátorító pillantással kiszállt az autóból, hogy becsöngessen. Bár erre aligha volt szükség, mert Emma már az ablakból látta, hogy jövünk. Izgatottam szaladt kifelé, hogy újra láthassuk egymást. Aggódott értem ebben biztos voltam.

-Linnea, drágám, hát jól vagy? Örülök, hogy újra látlak! -ölelt át szorosan Emma, én pedig vigyáztam, hogy a bőröm közvetlenül ne érjen hozzá, ebben segített a hosszú ujjú halványkék pulcsi amit Alice-től kaptam. Jól befedte a bőröm nagy részét. Én is megöleltem őt, de vigyáztam, hogy ne roppantsam össze. Az emberek mostantól számomra olyanok mint a porcelánbabák. Csak egy rossz mozdulat és eltörnek.

Önkéntelenül is mosolyogtam, mert örültem, hogy újra látom Emmát és amint hallottam, odabent várt az összes többi kis lakó.

-Igen, nagyon jól érzem magam most már. Én is örülök, hogy viszont láthatlak!

-Jaj, annyira aggódtunk érted mindannyian. Picit még vissza kell nyerd a színedet, de amint látom meggyógyultál. Szebb vagy mint valaha. -vizslatott Emma. Azt gondoltam magamban, én már soha nem leszek a régi, de ő ezt nem tudhatta.

-Gyertek be! -invitált minket. -Mindenki üdvözölni szeretne téged Linn. -jól mondta Emma. Odabent már felsorakozott minden egyes ott lakó barátom. Kíváncsian, csillogó szemmel néztek rám, mikor beléptem. Kórusban üdvözöltek, majd egyenként is megöleltek. Éreztem az illatukat, mindenkinek megvolt a sajátja. Hallottam a lüktető vért az ereikben, de ez mit sem változtatott azon, hogy szerettem őket és érző, emberi lények voltak, akik nem érdemlik meg a halált. Így hát az apróbb dolgokra koncentráltam. A fülem mögé tettem a hajam, majd a testsúlyomat az egyikről a másik lábamra helyeztem.

Aztán felvonultunk az emeletre. Én pakolni,a többiek mesélni. Addig Carlisle lent maradt beszélgetni Emmával. A kis fenti hálószoba megtelt emberekkel. Egymás szavába vágva mondták el mennyire aggódtak értem, mit szólnak ahhoz, hogy elköltözöm és elmesélték azt is mik történtek,a míg én nem voltam itt. A legkedvesebb rész az volt, amikor George elmondta, hogy van barátnője. Egy Amanda nevű lány. Gratuláltam neki. George az egyik legkedvesebb srác, akit csak ismerek.

-Megváltoztál! -szólalt meg Rachel, rajtam pedig hirtelen végigfutott a remegés. -Úgy értem kivirultál. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Kissé ugyan sápadt vagy még, de a szemed csillog és látszik mennyire boldog vagy. -megnyugodtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy mindenre rájött.

-Túléltem ezt a betegséget, most már bárminek tudok örülni.

-Azt elhiszem. Erős vagy, hogy ilyen jól kezeled mindezt.

-Próbálkozom. -pakolásztam a könyveimet egy táskába. Sok ruhámat elvitték már a Cullen házba, de még van jó pár holmim ami itt maradt. A fürdő felé vettem az irányt, ahol az ilyen-olyan pipere dolgaim tanyáztak. Bér sötétben is tisztán láttam, azért felkapcsoltam a villanyt, mint egy normál ember. A tükörhöz érve magam is meglepődtem. Amit a többiek mondtak nem volt teljesen alaptalan. Bár a szemem színe nem változott, mégis más lett. Csillogott és kinyílva tekintett a világra. A tartásom egyenesebb lett, a bőröm kifogástalan, bár mintha soha nem látott volna Napot.

Alig egy másodperc alatt vettem magam szemügyre a tükörben mégis elképedtem. A változás igazán észrevehető volt. Egy újabb vámpír-dolog.

Hamar összerámoltam a cuccaimat, hiszen nem volt sok belőlük. Mentem, mégis maradtam volna. Olyan kevés időt töltöttem együtt ezzel a kis csapattal. De várt rám egy új élet, egy új családdal. De az biztos, hogy még visszalátogatok ide. Egészen úgy tűnt mintha évekkel ezelőtt laktam volna itt. És azok az emlékek is homályosak voltak. Annyi minden történt, amit felfogni sem lehet.

Mikor kiléptem régi otthonom ajtaján, a régi életemből szálltam ki egyúttal. Valamit ott hagytam. Ott hagytam egy bátortalan, életétunt, üres, haszontalan Linnea-t. A világ részének éreztem magam, nem egy kívülállónak. Mintha a lelkem új testbe költözött volna, ami erősebb mint valaha.

*

A Cullen házban furcsa volt a légkör. Mikor bementünk egy fogadóbizottság várt minket. Az élén Alice-szel. A szemében izgatottságot véltem felfedezni. Értetlenül néztem körbe a Cullen családon. Vajon mi folyik itt?

Edward közelebb lépett hozzám, és elvette a kezemből a bőröndöt. Alice leszökkent a lépcsőről és megragadta a kezem, egy szó nélkül. Éreztem most bármit is mondanék, felesleges lenne. Csak követtem újdonsült nővéremet, egészen a legfelső emeletig. A folyosó közepén megálltunk egy ajtó előtt. Alice letakarta a szemet, majd -amint hallottam – kinyitotta az ajtót és befelé indultunk. Pár lépés után megállt és -még mindig egy szó nélkül -levette a kezét a szememről.

Szétnéztem a hatalmas szobában. A falak hófehérek voltak, az ajtók feketék. Az egyik falnál egy ágy, fehér huzattal, narancs és pink párnákkal. Kisebb szőnyegek is voltak, ugyanebben a színben. A sarokban állt egy fekete bőr ülőgarnitúra egy üvegasztallal. A másik falnál egy fa íróasztal rajta egy vadonatúj számítógéppel. A szemben lévő fal, csakis ablakokból állt, így teljes kilátást nyújtott a természetre. Felfedeztem egy nagy cd és dvd állványt is, teljesen feltöltve. Mellette egy pár üres polc, ami arra várt, hogy könyvekkel és személyes tárgyakkal töltsem meg.

Minden annyira csodálatos volt. A színek abszolút összhangban. Az utolsó tárgyacska is passzolt a szobába. És mindez akkor volt mint a lakásotthonban 4 szoba együttvéve. Nem győztem csodálkozni. Ekkor Alice a derekamnál tolva beljebb vezetett az egyik fekete elhúzható ajtóig. Kitárta nekem és mögötte olyan dolog volt, amit még álmomban se mertem elképzelni. Egy óriási gardrób, annyi ruhával, cipővel és kiegészítővel, amennyi egy áruházban sincs. Nem bírtam megszólalni, így csak magamra mutatva utaltam arra, hogy „Ez mind az enyém?”

-Üdvözöllek itthon! -szólalt meg Alice, egyik kezét a vállamra téve. Én arra gondoltam: Már nem bolyongok az életben, értelmet keresve. Hazaértem.

1. RÉSZ VÉGE