14. Fejezet

14. 

Nem tudom szabad-e egy vámpírnak ilyen fokú boldogságot érezni, de én most nyakig benne voltam. Ha valaha is irigyeltem Bellát és Edwardot vagy a többieket, az most végleg elszállt. Ha valaha is meg akartam tapasztalni a szerelmet, hát akkor most sikerült. Életemben sem terveztem el milyen lesz majd szerelmesnek lenni, holtomban már ki is zártam ezt a lehetőséget. Nem kellett volna, úgy tűnik. Két aranysárga szem tudatta velem, hogy a lehetetlen történt most meg.

Lehet, hogy Edward-tól kaptam el, de egy vers jutott eszembe:

„Mit nekem vihar

Ha szárnyam szelet kavar

Mit nekem tenger

Ha uszonyom ily hullámokat ver fel

Mit nekem ti magas hegyek

Ha egy lépéssel egy mérföldet teszek.”

Ha a bármi most lehetséges lett volna, megtettem volna. Annyi erőt éreztem magamban, mintha Sam és én eggyé váltunk volna. Valamilyen értelemben ez meg is történt.

Kétség sem fért hozzá, hogy a vámpírok tudnak szeretni, tiszta szívből. A mítoszok, a kegyetlen történetek most semmissé váltak és átváltoztak egy romantikus, helyenként csöpögős mozifilmmé. De olyan szívesen néztem most végig ezt a filmet. Rám zárhatnák a moziterem ajtaját.

Végre a saját életem főszereplője lettem. Hisz elviekben mindenki a saját létének főhőse, csak ezt sokan elfelejtik. Néhányan pedig azt, hogy főhősnek lenni nem ugyanaz, mint hősködni, esetleg hőst játszani. Lényeges, bár apró különbségeken csúszunk el olykor.

Kéz a kézben mentünk le a földszintre. Úgy gondoltam Alice már tűkön ülve várja, hogy lássa a valóságban is azt, ami már vízióban megtörtént.

Nem csalódtam. Alice a lépcső mellett leste, amint lejövünk. Szinte tapsikolva örvendezett a látványon.

-Olyan édesek vagytok! –nyöszörögte összetett kézzel és úgy bámult ránk, mintha egy újszülött kis cukorfalat csecsemőt figyelne. –Mondtam én, hogy könnyű lesz.

-Könnyű annak aki mindent előre lát.

-Most mondjátok azt, hogy nem volt ez a vallomás óriási megkönnyebbülés!

-De ez igaz. –válaszolt mindkettőnk nevében Sam.

-Jaj, biztos mindenki örülni fog nektek.

-Gondolom szóltál már előre mindenkinek. -állapítottam meg

-Hova gondolsz?! Csak Edward tudja, mert ő kiolvasta a gondolataimból. Meg azt hiszem elmondta titokban Bellának is. De más nem tudja. Rátok hagytam ezt a bejelentést. –Alice most kellemes meglepetést okozott.

Sam rám nézett és átkarolta a vállamat, jelezve, hogy kész bejelenteni, hogy együtt vagyunk.

Mintha a család megérezte volna a szerelmet a levegőben, úgy gyűltek maguktól a nappaliba és környékére. Először Esme lépett be, aki egyből észrevette összekulcsolt kezeinket és csak mosolygott ennek láttán.

Mikor mindenki megérkezett elkezdtem a mondandómat:

-Így, hogy mindenki itt van, szeretnénk elmondani valamit, ami nagyban befolyásolja a jövőnket…. Sam és én együtt vagyunk, így remélem nem bánjátok, ha végleg itt maradna velünk.

-Nem fogok zavarni.

-Már hogy bánnánk? Örülünk, hogy így történt és szívből gratulálunk. –tolmácsolta a család gondolatait Carlisle, majd odajött hozzánk és megölelt mindkettőnket.

-Kislány, te aztán nem vesztegetted az idődet. –bokszolt vállba Emmett, amit én viszonoztam.

-Kösz Em. Nem hazudtoltad meg magad bátyó. –nevettem.

-Remélem kivételesen látszik rajtam, hogy mennyire örülök nektek. –lépett oda hozzám Rosalie mosolyogva. –Ennyi szenvedés után igazán megérdemelted. Sam! Te pedig vigyázz a kishúgomra! –parancsolta Rose, bár végig mosolygott.

-Igenis! –tisztelgett viccesen Sammy.

-Ki lesz nekem mostantól Sam? –kérdezte tőlem Nessie.

-Sose voltam jó a rokoni szálakban. Főleg nem a miénkben. –kuncogtam a helyzeten.

-Olyan nagybácsi féle. Az megfelel? –válaszolt helyettem Sam. Úgy viselkedett Nessie-vel mintha már a kezdetektől a rokona lenne. Annyira aranyosan festettek együtt.

-Tökéletesen Sam bácsi. –vigyorgott Nessie és fürtjei az arcába estek.

-Hallod, nagybácsi lettél! –öleltem át Sam-et. Olyan jól hangzott ahogy kimondtam. Szinte hivatalos pecsétje annak, hogy Ő már a családunkhoz tartozik.

-Tetszik ez a cím. Van egy unokahúgom. –büszkélkedett és én helyben el tudtam volna olvadni, ahogy Sam felkapta Nessie-t és megpuszilta a homlokát. Láthatóan Ness is tökéletesen megbarátkozott a helyzettel és újdonsült bácsikájával.

Edward és Bella háromlépésnyire tőlünk figyelte az eseményeket. Mind a ketten mosolyogtak. Edward-dal összenéztünk, majd elindult felém és megölelt.

-Mostantól teljes a családunk. –súgta a fülembe.

Nem tudtam elég hálás lenni nekik, hogy szó nélkül befogadták Sam-et, csak azért mert én szeretem Őt. Milyen egy igazi család, ha nem ilyen? Bár vámpírfamília, de náluk jobbat nem ismerek.

*

Úgy tartottuk egymás kezét, mintha össze lett volna ragasztva. De olyan kellemes volt tartozni valakihez, egy kicsit turbékoló gerlepárnak lenni. Úgy láttam Ő is élvezi, mert állandó mosoly ült az arcán és én naphosszat csodálhattam.

Olyan boldognak tűnt a ház, bár lehet, hogy csak az én határtalan örömöm vetült ki. Kicsit újra embernek éreztem magam. Éreztem a gyermeki örömöt és izgatottságot. Azt, ami a tényleges halandó életemből kimaradt.

Összességében így tudnám jellemezni a vámpírlétet. Minden létrejön, mindent átélek, amit emberként soha. Elég olyan apró dolgokra gondolni, mint saját szoba. Ha viszont nagyobbakat nézünk, említhetném a családot.

-Szeretem, ha boldog vagy. –törte meg a gondolataim menetét Sam –Akkor én is az vagyok –a többletjelentés érezhető volt. Nem csak egyszerűen átragadtak rá az érzéseim, hanem szó szerint érezte amit én.

-Én is szeretek boldog lenni, most már nem csak magam miatt. –mondtam, majd a csókjáért hajoltam és Ő teljesítette a kívánságom.

*

-Mit gondolsz egy első közös vadászatról? –bújtam ki a karjai közül, hogy a szemébe nézhessek.

-Meglehetősen tetszetős gondolatnak találom. –kacsintott rám, szinte cinkosan.

Felpattantam és felhúztam Sam-et a kanapéról.

-Akkor lássuk ki a gyorsabb. –és el is illantam a szeme elől. Kiugrottam az ablakon és halk puffanással földet értem. Mikor nekirugaszkodtam, hogy átugorjam a folyót, Sam már a sarkamban volt, ezért beleerősítettem. Valahol 1 kilométerre a háztól kapta el a kezem.

-Megvagy te kis szökevény! –kapott fel a földről és a gondtalan nevetésem visszahangzott az erdőben.

-Úgy látszik nem voltam elég fürge.

-Még lesz időnk csiszolni rajta. –pörgetett meg majd szenvedélyesen megcsókolt.

Folytattuk volna még örök időkig, ha nem hallunk meg mindketten egy őzcsordát a közelben. Hagytuk, hogy az éhség győzzön a vágyaink felett. Szerelmes ragadózókká lettünk úgy fél órára, amíg belakmároztunk a lemenő nap fényében. De még vadászat közben is figyeltünk egymásra. Több éves gyakorlatunk lehetővé tette, hogy két helyre is koncentráljunk egyszerre.

Tisztán és sértetlenül hagytuk el a tisztást, ahol a csorda legelt. Két hímmel ritkítottuk meg őket. És én újra meg újra hálát adtam az akaraterőmért és a képességemért, miszerint eszem ágában sincs embereket gyilkolni. Azért szintén boldog voltam, hogy Sam is hasonló elveket vallott. Viszont egy kérdés eszembe jutott:

-Sam!

-Igen!

-Te öltél valaha embert? –úgy éreztem, a kapcsolatunk elég mély már ahhoz, hogy meg merjem kérdezni.

-Nem, még soha. Az, hogy a szüleimet megölték ezek a hidegvérű gyilkosok, megszilárdították bennem az elhatározást, hogy nem szeretnék ilyen lenni. Olyan aki ártatlan embereket öl meg, akiket szerettek és akik másokat szerettek. Ha én is olyan lennék mint egy igazi vámpír, akkor a saját szüleim gyilkosa is lehetnék. Nem lennék különb náluk. –éreztem a fájdalmat a szavaiból és hogy érzékeny pontra tapintottam.

-Sajnálom!

-Nekik kellene. De te ne érezd rosszul magad miatta. Így legalább még valamit megtudtunk egymásról. –oldotta a helyzetet. –Na gyere, menjünk haza! De fura kimondani, haza.

-Van hová hazamenned. –mosolyogtam.

*

Farkasvonyítás tört be a házba. Szinte sértette a fülemet. Hangos volt, fájdalmas és dühös. Vagy 10 farkas üvöltött egyszerre és én nagyon megijedtem. Felhőtlen boldogságomat most riadalom árnyékolta be. Aggódva összenéztünk Sam-mel. Bár még Jacob-on kívül más farkast nem ismert, még ő is érezte, hogy nincs minden rendben.

Egyszerre termett mindenki a nappaliban. A szemekben félelem és értetlenség tükröződött.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem Carlisle-t.

-Nem tudom, de biztos nem apróság.

Ekkor mancsokat hallottunk közeledni a ház felé. Két farkas érkezett sietve. Jacob és Seth volt az. Lihegve változtak át az ajtó előtt majd berontottak.

-Vigyázzatok! Nagy a baj! –kezdte Seth a közepénél. Ő figyelmeztetni akart minket, de Jake-en nem ezt láttam. Dühös volt és valamiért Sam-et méregette. Nem tetszett ez a nézés.

-Mi az Jake? –kérdeztem.

-Hol voltál alkonyatkor? –bökött Sam-re. A hangneme még számomra is sértő volt.

-Linnea-val vadásztunk innen délre az erdőben.

-Külön váltatok? Akár csak egy percre is? –szegezte neki, mintha vallatná.

-Nem, egyszer sem. –válaszolt Sam, de semmit nem értett az egészből, ahogyan mi sem.

-Nem tudom, hogy elhiggyem-e.

-Na jól van Jacob Black, most van elegem. Miért vallatod Sam-et? –szakadt ki belőlem.

-Mert megölték az egyik falkatagot. –szűrte ki a fogai között és a padlót fixírozta, mintha csak azzal, hogy ránéz Sam-re szétrobbantaná a düh.

-És azt gondolod ő volt? –képedtem el ezen a lehetetlen állításon.

-Nem csak én.

-Jellemző, úgy vádoltok valakit, hogy semmi bizonyítékotok nincs.

-Ő itt az új fiú, még nem bízunk benne teljesen.

-És ez elég indok arra, hogy gyilkossággal vádoljátok? Igenis egész nap együtt voltunk. Egy másodpercre sem váltunk el. Tanúsítom ha kell. Sőt az-az őztetem is az erdőben.

-Jól van, nyugodjatok meg! –lépett közénk Carlisle. –Jacob, nincs okunk azt feltételezni, hogy Sam bármi rosszat is tett és szerintem hihetünk nekik, amikor azt állítják együtt voltak. Én sem gondolom, hogy Sam követte el. Biztosan vámpír volt?

-Kiszívták a vérét. Joggal gondolom, hogy vámpír volt.

-Jake, nyugi! Szerintem sem Sam volt. Hallgasd meg őket! –csitította Seth is.

-Na jó, hajlandó vagyok átgondolni, de ha kiderül...

-Nem fog kiderülni, mert nincs minek. –fejeztem be.

-Hidd el Jacob én nem tennék ilyet. Tudom, hogy idegen vagyok számotokra és potenciális veszélyforrás, de megesküszöm, hogy soha nem jártam a területeteken és még úgy nem bántottam senkit. Nem hogy farkast még halandót sem ölök. Nem tudnék. Kérlek mondd ezt el az egész falkának vagy bánom is én, beszélek velük, mert tudatni szeretném velük, hogy nem kell félni tőlem sem megvetni semmiért. Nem tudom ki lehetett a tettes de biztos nem én. Hacsak valaki le nem klónozott. Hisz én egész nap Linneával voltam. –magyarázta el Sam teljesen higgadtan, míg én őrjöngtem szinte. Csodáltam miért ilyen helyzetben is meg tudta őrizni a hidegvérét.