12. Fejezet

12.

Amíg Edward és Alice faggatta Sam-et én továbbgondoltam az elméletemet. Világ életemben a családi szeretettől függtem. Annak hiányában szenvedtem, vagy a beteljesülésének örültem. 17 év alatt nem is volt időm másra gondolni. 17 emberi év nem volt elég arra, hogy minden dolgot megtapasztaljak amit a többi halandó. Tulajdonképpen, annyira sok minden más történt, hogy nem is jutott eszembe. Körül voltam véve vele, tanácsot is adtam, támogattam is, magamra mégse gondoltam.

-Rendben, szívesen maradok! -jutott el a fülemig Sam egyetlen mondata.

Alice elindult felém, majd a fülembe súgta.

-Meglepetés! Azt hitted, csak kocsit kapsz ajándékba? -a számat is eltátottam a csodálkozástól. Alice mindvégig tudta! Az a furcsa hang amin beszélt velem az utóbbi napokban, minden erre utalt. Tudta, hogy találkozom Sam-mel. Tudta, hogy hazahozom és meggyőzik, hogy maradjon. Edward arcát látva, már a gondolatait is töviről-hegyire kiolvasta. Kissé úgy viselkednek mint a filmekben a szigorú szülők, akik kikérdezik az új srácot. Muris volt ezt látni, de azért aggodalmat is keltett bennem. Mit tudnak ők, amit én nem?

-Semmi olyat, amit te nem! -súgta most Edward. Most komolyan összejátszanak Alice-szel? Komolyan összezavarodtam. Szerintem ők jobban tudják én mit akarok mint én magam.

Ketten maradtunk Sam-mel a nappaliban.

-Akkor maradsz? -kérdeztem, csak azért hogy mondjak valamit.

-Igen. Úgy tűnik. Alice és Edward nagyon meggyőzőek. -tartott egy leheletnyi szünetet, mintha még hozzá akart volna tenni valamit.

-Ezt aláírom.

-Jó lesz egy kis nyugi, azok után ami történt. Persze, miután vadásztam egyet. Most érzem csak milyen éhes kezdek lenni. Ha nem haragszol, most el is mennék egy kicsit. Egy gyors vadászatra.

-Csak nyugodtan. -néztem rá feketébe hajló szemeire. Sam kifelé indult, de az ajtóban megtorpant, majd visszanézett rám.

-De amint visszajöttem, még beszélgetünk.

-Feltétlenül -mosolyogtam kedves kijelentésén, de ő már el is tűnt. Kissé belefeledkezhettem a mosolygásba, mert észre se vettem amikor Alice belépett az ajtón.

-Hahó! Föld hívja Linneát! -megráztam a fejem.

-Megvagyok! -néztem úgy mintha mi sem történt volna. Alice sokat sejtetően mosolygott, de próbáltam ügyet sem vetni rá. De ő csak meredt rám. -Mi az? -csúszott a hangom egy oktávval feljebb.

-Semmi-semmi. -táncolt el, jót kuncogva rajtam.

-Nagyszerű. -ott maradtam egymagamban, mint egy zsák szerencsétlenség. Úgy is éreztem magam. Nem csak Alice viselkedését nem tudtam mire vélni, de a sajátomat sem. Vámpír énemre nem jellemzően zavart voltam, képes voltam badarságokat összehordani. Lehet, hogy csak a változások miatt van ez, hogy új valaki került az életünkbe. Valami érezte bennem azt, hogy a dolgok mások lettek mint eddig. De nem árulta el, hogy pontosan mi az. Teljesen nem is meghatározható az-az érzés ami a hatalmába kerített. Hát hagytam neki, hogy létezzen. Nem volt indokom arra, hogy miért ne engedném, hogy elmerüljek benne. Hagytam kibontakozni, hogy megértsem. Nem volt ismerős még ember koromból sem. Tehát felfedezőútra indultam a lelkem útjain.

Felmentem a szobámba, mert olvasni volt kedvem. Gyakran ütöttem el az időt a könyvekkel. Edward is rengeteget olvas, így volt kitől tanácsot kérnem. Az ízlésünk is sokszor egyezett. De most épp Alice-től kaptam olvasnivalót. Egy szép szerelmes regényt. Még kedvem is volt hozzá, így azonnal fel is kaptam, hogy belekezdjek. Az író igazán gyönyörűen fogalmazott és olyan gondolatokat írt le, ami egyszerű emberi felfogással körül nem írható. Kell hozzá tapasztalat és mély gondolkodásmód, egyfajta filozófiai elmélkedés. Tetszett, hogy ennyire mélyenszántóan, mégis érthetően írta le a két szerelmes történetét. Néhol meseszerű volt, néhol tömény realitás.

Belemerültem a sztoriba, így észre se vettem amikor valaki besétált a szobámba.

-Oh, szia Sam! -eszméltem fel és belenéztem immáron világos, arany szemeibe.

-Bocsi, ha megijesztettelek.

-Semmi gond. Csak belefeledkeztem a könyvbe. -Sam kivette a kezemből, hogy megnézze mit olvasok. Átfutotta a hátoldalon lévő ismertetőt .

-Lányos, romantikus, de nem lehet rossz. -állapította meg. -Az írója nagyon jó. Volt egy másik könyve is, ami nagyon tetszett. Ha gondolod szívesen odaadom...

-Köszönöm, az jó lenne.

-Tetszik nekem a világnézete. Olyan érthető, de mégis elgondolkodtató.

-Pont erre gondoltam én is! -bólogattam hevesen és meglepődtem, hogy mennyire hasonló a gondolkodásunk. -Megkérdezem Carlisle-t, hogy a személyes könyvtárában van e még valami ettől az írótól. Ennyi év alatt szép kis gyűjteménye lett.

-Miért? Carlilse hány éves?

-Úgy 347 körül lehet. -végszóra hallottuk az emlegetett személy hangját. Carlisle Sam-et szólította. Sejtésem szerint megmutatja a leendő szobáját.

-Úgy látszik mennem kell. Hagylak olvasni, hogy utána mesélhess.

-Feltétlenül! -mosolyogtam, majd tekintetem újra a könyvre emeltem. De egyszeriben a főszereplő fiú arca Sam-mé változott. Furcsán működik a képzelőerőm.

Nem tehettem mást, visszatértem a könyv világába, és hagytam, hogy az agyam kikapcsolja a külvilágot.

Talán az írói tehetség, ami miatt így beleéltem magam a főszereplő lány karakterébe. Könnyen meglehet, de most valami többről volt szó. Az eddigi totális tudatlanság homálya kezdett feloszlani. Mint mikor az emberi emlékek zavarossága kitisztult amikor vámpír lettem. Lassan megértettem az életem változása feletti érzéseimet. Tapasztalathiány ami okozta a zavart. Ez a hátránya annak, hogy 17 évesen véget ért az emberi életem. Sok fontos tapasztalat kimaradt és csak a csoda segíthet, hogy vámpírként megessen velem. Egy ilyen csodát kaptam én most. Személyes, ritka és megbecsülendő, amire eddig nem is gondoltam. Nem hiányzott, de most, hogy megkaptam, rájöttem mennyire fontos.

Láttam, körülvett, sőt még csodáltam is, mégsem gondoltam arra, hogy rám talál. Ha így belegondolok, eddig csak én voltam egyedül. Bella és Edward, Alice és Jasper, Rose és Emmett, Esme és Carlisle, Nessie és Jacob. Mindenkinek van párja, van akiért élhet. Lehet élni az életért, a célokért, a vágyakért, mindez addig a legfontosabb, amíg meg nem találod a szerelmet. Olykor versenyzik a cél vagy az élet a szerelemmel, olykor el kell dönteni melyik a fontosabb. Van viszont úgy, hogy az életcél egyet jelent a szerelemmel.

Ízlelgettem a szót. Ezerszer körüljártam és be kellett lássam, jó után járok az igazság felé.

„Szerelem, mi kézzel meg nem fogható, eszményi csoda. Mint a kolibri oly gyorsan száll tova, de ha meg tudod tartani tiéd lesz a világ maga.” -játszott a fejemben ez a gondolat, mit még pár évvel ezelőtt olvastam valahol, valamikor vámpíréveim kezdetén. Most jutott el igazán hozzám a gondolat. Az élet adott, hogy elvehessen, a szívemet ezúttal. Bár már soha nem dobot, azért még érez. Ha fizikailag nem is, lelkileg ez éltet. Az emberség, ami ott maradt. Az nem veszett el. Onnan tudom, ha már nem lenne ott, akkor hidegvérű gyilkos lennék. Talán a lelkem is ott van még. Bella szerint igen, Edward szerint nem.

Én azt a teóriát vallom, hogy ha emberség és szeretet létezik a vámpírokban, akkor lélek is. Szerintem az átváltozás csak a testi funkcióinkra hat. Megáll a szív, a légzés. Megváltozik a táplálkozás, de ez mind fizikai állapot. Az egészség miatt fontos. Egy élő hallott, ezzé váltunk. De csak a testünk alakult át, a lényegünk, a belsőnk nem. Az újszülöttekben és az emberi véren élő vámpírokban is megvan ez a lélek, csak ők a testi, fizikai vágyaknak engednek. Ők elnyomják a lelküket.

Engem most a lelkem segített a szerelemhez. Tagadhatnám, kereshetnék kifogásokat, de ez a tényen nem változtat. Nem voltam még soha igazán szerelmes. Ember koromban sem találtam meg a nagy Ő-t. Nem is tudom pontosan milyen a szerelem, de úgy gondolom ez közelít hozzá.

Meg is rémültem egyből. Az általános aggodalmak egy szempillantás alatt elértek. Megrémültem az érzéstől, a csalódástól. Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de azt tudom, hogy ha egyszer szerelmes leszek, az egyet jelent a valamikori csalódásokkal. Félelmetes volt belegondolni. Az is rémítő volt, hogy egyből ez jutott az eszembe. Most kívántam azt, bár ne figyelne mindenre a vámpíragyam. Normál körülmények között eszembe se jutott volna, de az agyam most már mindenre figyel, felmér és elemez. De feltétlenül csalódnom kell? Hol van az megírva, hogy így kell lennie? Elbizonytalanodtam, az előbbi megállapításomban. A vámpírok közt is vannak emberi problémák? Mi van ha egyoldalú az egész? Feltétel e, hogy a szerelemet viszonozzák?

Mikor van itt az ideje? Mikor kell eljönnie? Kell e egyáltalán? Megérdemlem e? Létezik valójában? Megannyi kérdés megválaszolatlanul.

De jogom van e szerelmesnek lenni? Jogom van e azt mondani, Ő csak az enyém. Ezt, azt hiszem nem az én tisztem megítélni. Bár nekem lennének ilyesfajta jogaim. Annyi más jogomról lemondanék.

„Nyugi-nyugi!” -ismételgettem magamnak. Semmi okom rá, hogy pánikba essek. Csak nem halok bele a szerelembe.