13. Fejezet

13.

Kopogtatás zökkentett ki az állandó agyalásból. Fellélegeztem, hogy csak Alice volt az. Óvatosan dugta be a fejét az ajtón.

-Gyere csak! -sóhajtottam.

-Jasper aggodalmat érzett a szobádból. Csak nem baj van? -érdeklődött.

-Nem pont bajnak nevezném. -adtam kitérő választ

-Akkor tényleg van valami. -állapította meg, a kitérésemet figyelembe se véve és leült az ágyamra. Sejtésem szerint egy hosszú beszélgetés elé nézünk. -Mi történt? -lehet, hogy csak én éreztem ezt, de rutinkérdésnek hangzott. Teljesen jelentéktelennek.

De én csendben maradtam. Nem tudtam, hogy mondjam el.

-Hozzam Edward-ot vagy kitaláljam magamtól? -nem válaszoltam még mindig. -Sam? -istenem, hogy beletrafált. Némán bólogattam. -Gondoltam. -mosolygott, azzal a mindentudó, megértő mosolyával. Hm, mindentudó, annyira beletalált az igazságba.

-ALICE!!! -kiáltottam rá. -Te végig tudtad! Láttad előre mi?? -a nővérem kissé zavarba jött, de láttam, hogy már előre tudta, hogy rájövök. -Csak nem elterveztél mindent?

-Én nem, csak hagytam, hogy a látomásom beteljesüljön.

-Mióta tudod? -szegeztem neki a kérdést, szigorúan és menekülőutat nem hagyva.

-Két hete. -vallotta be.

-Esküszöm meg tudnálak ölni, ha nem lennék ilyen vajszívű. Miért nem szóltál?

-Azt akartam, hogy normális módon történjen, már amennyire ez az lehet. Találkozzatok és egymásba szeressetek. Jó lett volna, ha előre elmondom, hogy nemsokára megérkezik a párod? Nem volt jobb így? Én csak nem lőttem le a poént.

-Ez nem egy poén. -sóhajtottam és lerogytam a székre, pedig semmi baja nem volt a lábamnak. El sem tudtam képzelni, mi ebben a vicces.

-Jaj te! Ne légy már úgy kétségbeesve! Nem jött el a világvége!

-Neked! -vágtam vissza, bár tudtam, hogy igaza van. -Jól van na! -emeltem föl a kezem megadóan.

-Ne félj már annyira! -mosolygott Alice, úgy mint mikor egy anya néz a csintalan gyermekére. -A szerelem nem olyan tragikus, mint azt hiszed: És nem is úgy születtél, hogy tudd mit kell tenni. Csak hagyd, hogy megtörténjen! Az igaz szerelem könnyen gördül előre, ezt te is meg fogod látni. Nem kell semmit kiszámítanod, össze fogtok passzolni.

-Ez így könnyűnek hangzik.

-Néha az is. Persze gyakran nem, de ez az emberekre jellemző inkább. -felnyögtem nagy

kínlódásomban. Úgy nézhettem ki, mint egy hisztis gyerek. Hát, úgy is éreztem magam.

-Örülök, hogy vámpír vagyok. -mondtam savanyúan.

-Ne legyél ilyen!

.Attól még, hogy vámpírok vagyunk nem biztos, hogy Sam... -ekkor az ajtón Sam toppant be -Sam! -ugrottam fel.

-Bocsi, hogy így kopogás nélkül! Amúgy mi van velem?

-Nem tudom, hogy...hogy biztos tetszeni fog e a szoba? -hazudtam.

-Oh, természetesen, nagyon szép. Úgy érzem magam mint egy hotelben, nagyon kedvesek vagytok.

-Érezd magad otthon! - trillázta Alice, majd ki is surrant az ajtón.

Ha a szívem dobogott volna, már rég kiugrott volna a helyéről. Ez a kis füllentés rendkívül kínosan érintett. Biztos nem hallotta Sam amit valójában mondtam?

-Hihetetlen amit Carlisle és Esme művelt. Az a szoba, a legszebb amit valaha láttam. Nagyvonalú, nagyon is.

-Igen, ez rájuk jellemző.

-A te szobád is gyönyörű. Valahogy a te stílusodnak tűnik.

-Tényleg?

-Igen, olyan színes, vidám, közben megnyugtató és tetszetős.

-Ilyen lennék én?

-Valahogy így látom, igen.

-Hú, ez jó, köszi! -kuncogtam a megjegyzésén.

-És mit gondolsz az én szobám milyen lehet? -miért mindig én kapom a zavarba ejtő kérdéseket? De ha már így játszunk...

-Rendezett, határozott, kellemes, stílusos.

-Elfogadtam. -nevetett, ezzel oldva a helyzetet – De kíváncsi lennék, a rendezettet hogy értetted?

-Olyan rendezettnek tűnsz, lelkileg és mindenhogy. Tudod mit akarsz és a gondolataid is olyan összeszedettek.

-Oh, korántsem vagyok mindig összeszedett. Egyes dolgokban igen, de például most is zavarodott vagyok. És ne tudd meg miféle káosz van épp a lelkemben. Pedig ez nem fordul gyakran elő.

-Mi okoz ekkora rendetlenséget? Talán ideje lenne kitakarítani.

-Talán. Először is itt van a barátom halála. Egyelőre szokatlan a társaságának a hiánya. Aztán az, hogy befogadtatok egy időre. Új környezet és új barátok. És hogy...- de elhallgatott. Valamit nem akart kimondani. -Áh, nem lényeg. -rázta a fejét., de engem kíváncsivá tett.

-Pedig szívesen meghallgatnálak, bármily probléma is legyen az.

-Ez sajnos nem ilyen könnyű.

-De miért?

-Ezt nem értheted.

-Honnan veszed, ha el sem mondod? -folytattam tovább, de láttam, hogy sikerült felhúznom Sam-et.

-Mert Te vagy a problémám! -szakadt ki belőle.

-Jó, bocsi, nem akartam... hogy micsoda? -esett le az, amit az előbb mondott. -Én? Most én vagyok a főgonosz? Szuper!

-Jaj, ne érts félre kérlek!

-Nem tudom máshogy értelmezni a „probléma” szót. -mondtam határozottan, de belül a szívem össze készült törni.

-De, lehet. -hajtotta le a fejét.

-Mégis hogyan? -kértem rajta számon.

-Na jó, most vagy soha, te mondtad, hogy takarítsak ki. -suttogta, én pedig már totálisan össze voltam zavarodva. -Apró biológiai, hagyománybeli probléma merült fel. A vámpírok szíve ugye nem dobog?

-Persze, hogy nem! -gőzöm se volt hova akar kilyukadni.

-Akkor, hogy lehet, hogy... -nem folytatta tovább, csak a kezemet a mellkasára húzta. A szíve ugyan nem dobogott, de valami apró lüktetést éreztem és meleget. Sam teste csak egy leheletnyivel volt melegebb mint kéne.

-Ez mi? -kérdezte.

-Nem tudom. -mondtam halkan, belefeledkezve a lüktetésbe.

-Én igen! Ez te vagy!

-Én? -képedtem el.

-Mióta itt vagyok nálatok ez van. Valami megváltozott! -furcsa volt a saját gondolataimat Sam szájából hallani.

-Tudom! Én is pontosan érzem, hogy már semmi sem ugyanaz. -haboztam -De neked ez problémát jelent? -böktem ki végül.

-Még mindig nem vagy tisztában vele, mit értek problémán.

-Hogy lehetnék az, amikor ilyen ködösen fogalmazol?

-Olyan problémám van, amit csak te tudsz megoldani. -nézett mélyen a szembe és egy apró félmosoly ült ki az arcára.

-Mi?

-Szerelem. -ha lett volna még könyv a kezemben, biztos elejtettem volna.

-Hogyan tudnám megoldani? -nyöszörögtem kábultan, elakadó lélegzettel.

-Hogy hagyod beteljesülni. -Sam zavarban volt. Ha el tudott volna pirulni, szerintem már rég megtette volna. Kissé leszegett fejjel pislogott rám, mintha arra várna, hogy leszidom. Tulajdonképpen én is féltem. Még mindig rettegtem bevallani az érzéseimet. Pedig az, hogy most bátran elém állt és elmondta, hogy szeret, meg kellett volna könnyítse, hogy mindezt viszonozzam. De nem az volt a gond, hogy nem voltam biztos magamban, hanem az, hogy nem voltak megfelelő, kimondható szavak. Hogyan is mondhatnám el, írhatnám körül azt a földöntúli kötődést, ami hozzá kapcsol? Nem egyszerű szerelem, nem csupán két ember – esetünkben vámpír- kezdeti vonzalma.

A gondolataimba mélyedve, szinte elbambulva álltam ott, Sam pedig az arcomat fürkészte. Válaszra várt, ami nem jött a számra. A szemében látszott, hogy kezdi feladni.

-Ne! -szakadt ki belőlem. Ő csak kérdően nézett rám, és én rájöttem, hogy rossz kérdésre válaszoltam. -Nem az, ne add fel! -magyaráztam. -Csak nehezen tudom megfogalmazni a mondanivalómat. Istenem, de hülye vagyok! -ostoroztam magam, hogy így elrontom a pillanatot. De ő egy másodperc alatt megnyugtatott, amikor átölelt.

-Én tudok várni. -mondta kedves és megértő hangon.

-Akkor is elmondom. Huh -fújtam ki a levegőt. -Én is szeretlek! -nem tudtam máshogy elmondani. -De ez így keveset mond. -Sam elmosolyodott, valami hihetetlenül sugárzó boldogsággal. Akkor elhittem, hogy ő is azt érzi irántam, amit én iránta. Ő egy mosollyal el tudta mondani azt, amit én ezer szóval sem tudtam volna.

-Ki vagy te? Hogy így felforgatod az életemet és értelmet adsz neki?

-Nem az a kérdés, hogy ki, hanem az hogy kié? A tiéd. -nem hittem el, hogy ő nekem rendeltetett.

Mikor haldoklottam lassan kialudtak a csillagok a fejem fölött. Maradtak apró fénypontok, ez volt a családom, Cullenék. De most kaptam egy fényes csillagot, azt amely minden mást megelőz. Az én esthajnal csillagom. A sok hullócsillag után, végre van egy, amelyik ragaszkodik az egemhez. És én is ragaszkodom hozzá.

-Rám gondolsz! -jelentette ki Sam.

-Honnan tudod?

-Érzem. Egy ideje már így van. Mikor vadászni voltam, valahogy nem konkrétan, de éreztem, hogy rám gondolsz. Végig tudtam, hogy biztonságban vagy. Mint valami belső tudósító. Nem kérdés, hogy hozzád rendelt az ég.

-Igen, én is érzem.

-Tudtam, hogy érdemes idejönni. Eddig volt egy társam, most van egy párom. Micsoda szerencsés vámpír vagyok. -mondta, majd közelebb húzott magához. Mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe látna. Szinte biztos voltam benne, hogy ez így is van. Most már ismeri a lelkemet.

Kezdtem úgy érezni, mintha egy magasfeszültségű vezeték lenne közöttünk, egy erős mágnessel kombinálva. Ez a mágnes húzott minket egymáshoz egyre közelebb, míg az ajkunk össze nem ért.