10. Fejezet

10.

Valahogy mindenkinek dolga akadt, így ketten maradtunk Bellával. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne valamit.

-Hogy érzed most magad?

-Meglehetősen jól, ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy egy vérengző újszülött leszek.

-Jó, hogy meg tudtad spórolni a gyakorlási időt. Remélem nekem is sikerül majd. –az utolsó mondatot halkan mondta. Nem gondoltam volna, hogy Bella is vámpír szeretne lenni. Bár ha belegondolok, annyira szeretik egymást Edwarddal, hogy nekik egy élet nem elég. És az tényleg szörnyű, hogy Edward végignézi ahogy Bella megöregszik és meghal. Így békésebb, ha mindketten örökéletűek lesznek. De tény, hogy mindez nehézségekkel jár.

-Nem is tudtam, hogy te is…Meséld el nyugodtan!

-Hát, próbálom győzködni Edward-ot, de nehezen megy. Ő félti a lelkemet, de szerintem ez alaptalan. Én vele szeretnék lenni míg a világ a világ. Nekem nem elég egy élet. –mosolygott saját kijelentésén. –De egyszer úgyis meg kell tennie, hogy Alice látta. És már a Volturi is vadászik rám.

-A micsoda? –új valami jött be a képbe és nekem nem világos mi is ez.

-A Volturi egy család, nagy család. A vámpírok feje. Olaszországban, Volterrában élnek. Ők ellenőrzik, hogy minden vámpír betartja e a szabályokat. Nem fedi e fel magát az emberek előtt például. Ha megszegi valaki, akkor jön a büntetés, ami nem kellemes. Nagyon erősek a Volturik. Egész fejedelemség. Van sok testőrük, nyomkövetőjük, harcosuk. És Aro, a legnagyobb mindközül, gyűjti a különleges képességekkel rendelkező vámpírokat.

-Lehet, hogy félnem kéne?

-Nem tudom. Remélem, hogy nem. Én már túl sokat tudok rólatok, így vagy megölnek vagy átváltoztatnak. Nem fejtem ki miért az utóbbit választom inkább.

-Igazad van. –helyeseltem. -Ez a Volturi nagyon félelmetes családnak hangzik.

-Azok. Rossz visszagondolni rá. –borzongott bele Bella egy emlékbe.

-Remélem soha nem kell találkoznom velük. Rosszul hangzik az, amit elmondtál.

-Én sem szeretném, ha Aro a gyűjteményébe szánna téged. Elég, hogy Edward-ra és Alice-re fáj a foga.

-Soha nem engedném, hogy elvigyék őket tőlünk, tőled. De szerintem ők se hagynák magukat egykönnyen.

-Biztosan nem. –Bella tétovázott –Linn! Milyen volt átváltozni? –kérdezte teljes óvatossággal. Tudtam, hogy nem csak a lelki állapotomra kíváncsi, hanem arra is, hogy mennyire lesz rossz neki.

-Nem szeretnék hazudni. Pokoli fájdalmas, de volt miért átvészelnem. Volt ok, ami itt tartott. Csak egyszer kell túlesni rajta és utána soha többé. Nem lesz kellemes, de túl fogod élni vagy halni. Nem tudom mi a megfelelő szó rá.

– Edward-ért bármit. –mondta, de szinte csak magának. Nem is volt kétséges, hogy amiért Bella ki fogja bírni, az Edward. Meghatott a szerelmük. Olyan mély volt, szinte lírai. Talán más morbidnak találná, hogy egy vámpír és egy ember így szereti egymást, de aki kicsit is megérti, az láthatja, érezheti micsoda ereje van kettejük érzelmeinek. Nem sok helyen látni, ilyen tiszta, önzetlen szerelmet. Egyikőjük sem akar többet a másiknál. Nekik csak egymásra van szükségük. Mindenki valami hasonlóra vágyik. Így hát aki ellenzi ezt a szerelmet, az csak irigységből teheti.

Hallottam Edward lépteit, amint a nappali felé tartott. Bella szeme felcsillant, amint meglátta őt az ajtóban. Ez mosolyra fakasztott.

Edward szótlanul felénk sétált és leült Bella mellé, átölelve őt az egyik karjával. Bella boldogan bújt oda hozzá. Ekkor egy apró morgás hallatszódott.

-Mikor ettél utoljára? -kérdezde Edward szinte megrovóan.

-Hát, azt hiszem, valamikor. Már nem tudom. Azt hiszem kiment a fejemből. -nevetnem kellett hirtelen. Bella az egyetlen általam ismert emberi lény aki egy-egy fontos dolog miatt még enni is elfelejt. Neki az csak másodlagos.

-Csinálj neki valami kaját! -tanácsoltam.

-Pazar ötlet! Látod Bella? Még Linn is azt mondja, hogy egyél! Szóval nincs apelláta.

-Megadom magam! -tartotta fel a kezét Bella, mire Edward elmosolyodott és lágyan megcsókolta, majd kézen fogva kivezette a konyhába. Én látszólag egyedül maradtam. Hallottam azért, hogy valaki lépdel a szomszéd szobában. Mikor bejött, láttam meg, hogy Jasper az.

-Jazz! -idejönnél egy percre!

-Persze! -majd leült velem szembe.

-Én csak, szeretném megköszönni, amiért vigyáztatok rám, hogy semmi baja ne essen Bellának.

-Én örülök, hogy nem volt szükség a segítségünkre.

-Annak én is.

-Bár feletébb furcsállom, hogy ennyire jól bírod.

-Igen, láttam a fejedben néhány rémisztő villanást az újszülöttekről.

-Az emlékek. Sok dolgom volt újszülöttekkel.

-Ezt hogy érted?

-Kiképeztem őket. -elképedtem. Mi volt Jasper, valami őrmester? -A nő, Maria, aki engem átváltoztatott, vámpírhadsereget toborozott és én voltam a jobbkeze. Vér és halál között éltem sokáig. Ezt szoktam meg. Gyilkoltunk kegyetlenül és nem törődtünk semmivel, csak a hadsereg erejével. Ha hamarabb tudtam volna, hogy nem kell így élnem, elszöktem volna az első percben. De jobb később mint soha. Szerencsém, hogy egy szörnyeteg is kaphat mentőangyalt az égből. Ha nincs Alice, én nem vagyok az aki. Lehet, hogy most is épp egy hadseregben harcolnék vagy már végzett volna velem a Volturi. Ki tudja? Ehelyett itt ülök, egy családdal körülvéve. Meg sem érdemlem. Annyi embert lemészároltam, annyi életet tönkretettem Maria parancsára. Vakon teljesítettem mindet. Ezért mondom, hogy Alice az én angyalom.

-Szóval ezért? Ezért ilyen nehéz küzdened a szomjaddal?

-Igen. Túlságosan hozzászoktam az emberi vérhez. Erős elhatározás kellett hozzá, hogy abbahagyjam. Annyival könnyebb kimenni az utcára, elkapni egy védtelen embert és jóllakni. De ez nem helyes. Bár egyszerű de szörnyű. Inkább szenvedek a szomjúságtól, mint megint mészároljak. Persze az állati vér sem olyan rossz. Meg lehet rajta élni. Néha nehezebb mint máskor, ilyenkor is Alice nyugtat le. Például amikor érzem, hogy a közelemben valaki nagyon szomjas, az hozzáadódik az enyémhez és voálá, kész a baj, ha nem vigyázok.

-Ha gondolod segíthetek. Csak szólj ha ilyet érzel és picit megszabadítalak a képességedtől.

-Lehet, hogy szavadon foglak.

-Csak nyugodtan! Vicces ez a képesség.

-Tényleg különleges.

Ekkor halk léptek szakították meg a beszélgetésünket. Carlisle lépett be a szobába.

-Linn! Beszélnünk kell valamiről! -komolynak hangzott így kissé megijedtem.

-Baj van? -rémüldöztem.

-Nincs, csak meg kéne beszélnünk mi legyen Emmával. Tudod, még el kell menned hozzá a holmijaidért. És ugye kissé megváltoztál, így elkélne egy tájékoztatás arról, hogyan is viselkedj.

-Ú, tényleg. Igazad van. Ez még egy jó kis menet lesz.

-Szerencsére a szemeddel nem kell foglalkoznunk. Biztosan ijesztő lenne, ha karmazsinvörös szemekkel sétálnál be, de ez a probléma megoldódott magától. A nagyobb gond az erőd. Lehet, hogy elsőre nem tűnik fel, mert természetesnek veszed egy idő után, de sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Így óvatosan a poharakkal, törékeny tárgyakkal. Mert lehet, hogy emberi módon akarod felvenni, de összetöröd. Ölelésnél ugyanez. Tisztában kell lenned az erőddel. És a bőröd is hideg, így közvetlen érintkezésnél észrevehetik.

-Óvatosan az ölelkezéssel! -állapítottam meg a szabályt.

-Igen, így van! -mosolygott Carlisle a gyors felfogásomon. -Kinézetre is sápadtabb vagy, így azt biztosan látják majd, de talán azt betudják a betegségnek. A szomjaddal úgy gondolom nem lesz probléma, kivételesen ügyes vagy. Illetve még annyit, hogy nekünk nincs szükségünk bizonyos emberi dolgokra, mint pislogás, levegővétel, mozgolódás. Ezeket beiktathatod, hogy ne legyél olyan szoborszerű.

-Köszönöm a tanácsokat. Azt hiszem magamtól nem figyeltem volna ilyenekre.

-Igen, ezt mi nem vesszük természetesnek, de az emberek igen. -elméláztam és kicsit hosszúra nyúlt a csönd.

-Carlisle!

-Igen? -mosolygott rám nyugtalólag.

-Ugye nem kell egyedül....?

-Elkísérlek! Ez csak természetes. -tette a vállamra a kezét és én végleg megnyugodtam. Ha ott lesz Carlisle, a biztos támasz, akkor nem lehet baj.

-Mikor megyünk?

-Ma este gondoltam. Illetve már fel is hívtam Emmát, hogy megyünk, ha nem bánod.

-Nem, dehogy. Jó a mai este. Legalább túl leszek rajta és elbúcsúzom tőlük. -búcsúzni. Eddig csak ritkán búcsúztam, sőt csak egyetlenegyszer. Soha nem volt kitől elköszönnöm, mert soha senki nem hiányolt, kivéve persze Maggie-t. Ő volt az első és – eddig azt hittem, hogy az utolsó is – akitől búcsút vettem. Nem hazudnak a könyvek és a filmek, búcsúzni tényleg nehéz. Főleg azoktól akiket szeretsz. Nehéz, ha csak pár napra mész el és nehéz akkor is ha örökre. Bár kevés időt töltöttem velük, megszerettem a forksi árvaház lakóit és nevelőjét. Sajnálom, hogy ott kell hagynom őket. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem lakom velük többé. Ha lehetséges, akkor talán meglátogathatnám őket néha. Ha kicsit jobban hozzászokom az új önmagamhoz és a többiek is úgy gondolják, hogy szabad. Remélem nem kell végleg eltávolodnom az emberi világtól. Egyáltalán közéjük tartozok még? Nem dobog a szívem, vér folyik az ereimben értelemben, hanem úgy társadalmilag és más megfogalmazhatatlan módokon. Bár ők nem tudják, de én igen, hogy más lettem. De ezzel együtt ki leszek e rekesztve a való világból, az emberek közül? Van még helyem mellettük? És vajon mennyire fogom másnak, kívülállónak érezni magam, ha újra emberek közt leszek?

-Hát akkor, úgy 1 óra múlva indulhatnánk is. Elviszek Emmának egy papírt. Neki is alá kell írnia azt, hogy örökbe fogadunk. És majd neked is.

-Örömmel.

-Egész hamar kész lesz az egész procedúra. Nem kell sokáig várnod, hogy hivatalosan is Cullen lehess.

-Nem számít. Amíg érzem, hogy ide tartozom, addig nincs szükség papírokra. De biztosan jó lesz látni, hogy a vezetéknevem már nem csak Masen, hanem Cullen is.

-Linnea Masen Cullen. -szerintem szépen cseng. Sétált be az ajtón Edward, Bella kezét fogva.

-Edward Masen Cullen. Tán' rokonok lennénk? -viccelődtem.

-Pontosabban Edward Anthony Masen Cullen, hogy teljes legyen a leltár.

-Ha már itt tartunk, akkor talán én is elárulom a teljes nevem. Ugyanis van második keresztnevem, amit nem használok, de azért van. Cherise.

-Linnea Cherise Masen Cullen. Hosszabb nevet nem találtál? -hallottam Emmett vidám hangját az emeletről, majd Esme rosszalló torokköszörülését. Én csak nevettem rajta. Önfeledt nevetés volt. Teljesen problémamentes, semmi hátsó szándék, csak a tiszta öröm. Annyi minden volt ebben a percben, aminek örülhettem. Előttem állt az örökkévalóság, hogy bepótoljam az egyedüllétben elvesztegetett pillanatokat és élvezzem a családi körben eltöltött időt. Tulajdonképpen örültem az igazságnak is. Mintha mindig is tudtam volna, hogy hazudnak nekem a szüleimmel kapcsolatban. Most a szívem megkönnyebbült, hogy a színtiszta igazat kapta. Ami ugyan szörnyűséges, de valahogy mégis megnyugvást hozott.

Az agyam úgy pörgött mint még soha, de én csak egyszerű semmittevést akartam. Elmerülni abban amivé váltam. Kiismerni a belső lehetőségeket, vámpírelmém mélységeit és persze a képességem lehető legalaposabb kiaknázását. Izgatott voltam, hogy talán új dolgokat fedezhetek fel magamban. Vajon mire lehetek még képes? Tudok dolgozni ezen a kunszton? Mint egy kislány aki beszabadul a játékboltba. Hirtelen nem tudja mit válasszon, annyi lehetőség kínálkozik.

Megálltam az ablak előtt ami a fák felé nézett és csak kifelé bámultam. Meglepő mennyi minden van amit soha nem láttam még, hisz ember voltam. Messzire láttam, mégpedig kristálytisztán. A levelek erezete, a madarak tolla, az aljnövényzet gazdagsága teljes mértékben kirajzolódott előttem. Elképesztő mennyi minden van az erdő egyetlen kis szeletében. Annyi élet, annyi történés, amit emberi agy nem tud felfogni. Egy ilyen szem, vagy elme egy tudósnak maga lenne a mennyország. Mindent tanulmányozhat, mindenféle műszerek nélkül, mindent érthet különösebb gondolkodás nélkül. Így végiggondolva a vámpírok nagyon hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak. Ezt valósítja meg Carlisle például. Orvosként nagy szolgálatot tesz a világnak.

Efféle gondolatok jártak a fejemben. Észre sem vettem az idő múlását, csak amikor Carlisle a vállamra tette a kezét.

-Indulhatunk?

-Persze!

Kimentünk Carlisle fekete Mercedes-éhez és elindultunk a régi otthonom felé, vissza Emmáékhoz. Közben még egyszer végiggondoltam, hogyan tegyek úgy mintha valóban ember lennék. Végigpörgettem magamban minden jótanácsot amit ma kaptam. A fejemben már egy egész kis színjáték tevődött össze. Ahol mozgolódtam, fészkelődtem, levegőt vettem és pislogtam.

Nagyon hamar megérkeztünk a házhoz. Carlisle egy bátorító pillantással kiszállt az autóból, hogy becsöngessen. Bár erre aligha volt szükség, mert Emma már az ablakból látta, hogy jövünk. Izgatottam szaladt kifelé, hogy újra láthassuk egymást. Aggódott értem ebben biztos voltam.

-Linnea, drágám, hát jól vagy? Örülök, hogy újra látlak! -ölelt át szorosan Emma, én pedig vigyáztam, hogy a bőröm közvetlenül ne érjen hozzá, ebben segített a hosszú ujjú halványkék pulcsi amit Alice-től kaptam. Jól befedte a bőröm nagy részét. Én is megöleltem őt, de vigyáztam, hogy ne roppantsam össze. Az emberek mostantól számomra olyanok mint a porcelánbabák. Csak egy rossz mozdulat és eltörnek.

Önkéntelenül is mosolyogtam, mert örültem, hogy újra látom Emmát és amint hallottam, odabent várt az összes többi kis lakó.

-Igen, nagyon jól érzem magam most már. Én is örülök, hogy viszont láthatlak!

-Jaj, annyira aggódtunk érted mindannyian. Picit még vissza kell nyerd a színedet, de amint látom meggyógyultál. Szebb vagy mint valaha. -vizslatott Emma. Azt gondoltam magamban, én már soha nem leszek a régi, de ő ezt nem tudhatta.

-Gyertek be! -invitált minket. -Mindenki üdvözölni szeretne téged Linn. -jól mondta Emma. Odabent már felsorakozott minden egyes ott lakó barátom. Kíváncsian, csillogó szemmel néztek rám, mikor beléptem. Kórusban üdvözöltek, majd egyenként is megöleltek. Éreztem az illatukat, mindenkinek megvolt a sajátja. Hallottam a lüktető vért az ereikben, de ez mit sem változtatott azon, hogy szerettem őket és érző, emberi lények voltak, akik nem érdemlik meg a halált. Így hát az apróbb dolgokra koncentráltam. A fülem mögé tettem a hajam, majd a testsúlyomat az egyikről a másik lábamra helyeztem.

Aztán felvonultunk az emeletre. Én pakolni,a többiek mesélni. Addig Carlisle lent maradt beszélgetni Emmával. A kis fenti hálószoba megtelt emberekkel. Egymás szavába vágva mondták el mennyire aggódtak értem, mit szólnak ahhoz, hogy elköltözöm és elmesélték azt is mik történtek,a míg én nem voltam itt. A legkedvesebb rész az volt, amikor George elmondta, hogy van barátnője. Egy Amanda nevű lány. Gratuláltam neki. George az egyik legkedvesebb srác, akit csak ismerek.

-Megváltoztál! -szólalt meg Rachel, rajtam pedig hirtelen végigfutott a remegés. -Úgy értem kivirultál. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Kissé ugyan sápadt vagy még, de a szemed csillog és látszik mennyire boldog vagy. -megnyugodtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy mindenre rájött.

-Túléltem ezt a betegséget, most már bárminek tudok örülni.

-Azt elhiszem. Erős vagy, hogy ilyen jól kezeled mindezt.

-Próbálkozom. -pakolásztam a könyveimet egy táskába. Sok ruhámat elvitték már a Cullen házba, de még van jó pár holmim ami itt maradt. A fürdő felé vettem az irányt, ahol az ilyen-olyan pipere dolgaim tanyáztak. Bér sötétben is tisztán láttam, azért felkapcsoltam a villanyt, mint egy normál ember. A tükörhöz érve magam is meglepődtem. Amit a többiek mondtak nem volt teljesen alaptalan. Bár a szemem színe nem változott, mégis más lett. Csillogott és kinyílva tekintett a világra. A tartásom egyenesebb lett, a bőröm kifogástalan, bár mintha soha nem látott volna Napot.

Alig egy másodperc alatt vettem magam szemügyre a tükörben mégis elképedtem. A változás igazán észrevehető volt. Egy újabb vámpír-dolog.

Hamar összerámoltam a cuccaimat, hiszen nem volt sok belőlük. Mentem, mégis maradtam volna. Olyan kevés időt töltöttem együtt ezzel a kis csapattal. De várt rám egy új élet, egy új családdal. De az biztos, hogy még visszalátogatok ide. Egészen úgy tűnt mintha évekkel ezelőtt laktam volna itt. És azok az emlékek is homályosak voltak. Annyi minden történt, amit felfogni sem lehet.

Mikor kiléptem régi otthonom ajtaján, a régi életemből szálltam ki egyúttal. Valamit ott hagytam. Ott hagytam egy bátortalan, életétunt, üres, haszontalan Linnea-t. A világ részének éreztem magam, nem egy kívülállónak. Mintha a lelkem új testbe költözött volna, ami erősebb mint valaha.

*

A Cullen házban furcsa volt a légkör. Mikor bementünk egy fogadóbizottság várt minket. Az élén Alice-szel. A szemében izgatottságot véltem felfedezni. Értetlenül néztem körbe a Cullen családon. Vajon mi folyik itt?

Edward közelebb lépett hozzám, és elvette a kezemből a bőröndöt. Alice leszökkent a lépcsőről és megragadta a kezem, egy szó nélkül. Éreztem most bármit is mondanék, felesleges lenne. Csak követtem újdonsült nővéremet, egészen a legfelső emeletig. A folyosó közepén megálltunk egy ajtó előtt. Alice letakarta a szemet, majd -amint hallottam – kinyitotta az ajtót és befelé indultunk. Pár lépés után megállt és -még mindig egy szó nélkül -levette a kezét a szememről.

Szétnéztem a hatalmas szobában. A falak hófehérek voltak, az ajtók feketék. Az egyik falnál egy ágy, fehér huzattal, narancs és pink párnákkal. Kisebb szőnyegek is voltak, ugyanebben a színben. A sarokban állt egy fekete bőr ülőgarnitúra egy üvegasztallal. A másik falnál egy fa íróasztal rajta egy vadonatúj számítógéppel. A szemben lévő fal, csakis ablakokból állt, így teljes kilátást nyújtott a természetre. Felfedeztem egy nagy cd és dvd állványt is, teljesen feltöltve. Mellette egy pár üres polc, ami arra várt, hogy könyvekkel és személyes tárgyakkal töltsem meg.

Minden annyira csodálatos volt. A színek abszolút összhangban. Az utolsó tárgyacska is passzolt a szobába. És mindez akkor volt mint a lakásotthonban 4 szoba együttvéve. Nem győztem csodálkozni. Ekkor Alice a derekamnál tolva beljebb vezetett az egyik fekete elhúzható ajtóig. Kitárta nekem és mögötte olyan dolog volt, amit még álmomban se mertem elképzelni. Egy óriási gardrób, annyi ruhával, cipővel és kiegészítővel, amennyi egy áruházban sincs. Nem bírtam megszólalni, így csak magamra mutatva utaltam arra, hogy „Ez mind az enyém?”

-Üdvözöllek itthon! -szólalt meg Alice, egyik kezét a vállamra téve. Én arra gondoltam: Már nem bolyongok az életben, értelmet keresve. Hazaértem.

1. RÉSZ VÉGE