11. Fejezet

11.

-Boldog Szülinapot! -rontott be a szobámba Alice éjfél után egy perccel. -Mondd, hogy én vagyok az első, kérlek! -nézett rám hatalmas boci szemekkel, persze tudta, hogy ő az első.
-Természetesen te vagy a legelső, akinek eszébe jutott! Még engem is túlszárnyaltál, mert amíg nem mondtad, nem is gondoltam rá.
-Szuper! 5 éves lettél
-Ha azt mondod 5 éves, úgy érzem magam mint egy óvodás.
-5 éve vagy már vámpír, másképp nem mondhatom. -somolygott.
-Jó-jó. Értem. De nekem még mindig az emberi szülinapom az igazi.
-Azt is megünnepeljük, ne aggódj! -tapsikolt Alice.
-Hát persze. -emeltem égnek a szemem.
-Akarod látni az ajándékodat? -nézett rám csintalanul.
-Akarom? -vágtam aggódó arcot.
-Gyere! -kapott fel az íróasztalom elől és kézen fogva vezetett lefelé a lépcsőn. Nem emberi tempóval mentünk, de nem is villámsebességgel. Alice teljesen izgatott volt. Nem tudtam kitalálni, hogy mit tervez. Tud e annál az Audi TT-nél szebbet adni, mint amint a második szülinapomra kaptam? Vagy az amikor Nessie saját kezűleg készített nekem egy kis könyvecskét amiben lerajzolta életem főbb állomásait. Mindezt abból amit meséltem neki. Hát kaphatok ennél is jobbat valaha?
Alice a garázs felé vezetett. Összezavarodtam. Hisz autóm már van, nem is akármilyen. Amint az ajtóhoz értünk, a nővérem eltakarta a szemem a nagyobb hatás érdekében. Megadtam magam. Nincs már olyan amire vágyok és nem kaptam meg, azt hiszem.
-Felkészültél?
-Fel ám.
-Tara-ra-ram! -vette le a kezét a szememről egy csoda felé mutatva. Egyből feltámadt az autóimádatom, amint megláttam azt a szépséget a garázsban. Tündökölt a többi között. Egy vadonatúj, ezüst színű Lamborghini Gallardo.
-És még nem láttál mindent! -szólalt meg Alice és én már végképp nem tudtam mire számítsak. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kételkedtem benne, hogy nekem tervezték külön ezt a belsőt. Az ülésekbe hangjegy mintát varrtak. A fejtámlán a hangjegyekből egy L betű rajzolódott ki feltűnően. Nem győztem ámulni. 5 év alatt azt hittem megszoktam a családom nagyvonalúságát, de ez túltett mindenen, legalábbis a pénzkiadást illetően.
Alice benyomta a cd lejátszó gombját és zongoraszó csendült fel a hangszórókból.
-Nessie! -mondta csendesen.
Az én unokahúgom. Az ő ajándéka. Bár lenne pontosabb szó arra, hogy ki is ő nekem. A távoli unokatesóm, aki olyan mint a testvérem, kicsi lánya, aki már nem is olyan kicsi. Alig pár év alatt már elérte a 8 éves körüli kort. Ő a mi kis privát csodánk. Rengeteg mindent átéltünk a születése óta, átmentünk haldokláson, harcon és bonyodalmakon, de mindez megért, hisz most együtt a család. Nessie fejlődik szellemileg és fizikálisan, otthon tanul és a szülei büszkék rá. A normális iskola szóba sem jöhetett. Egy normál gyerek megrémülne attól, hogy egyik nap még 7 éves az osztálytársa, fél év múlva meg egy 9-10 éves lány néz vissza rá. Így Nessie az emberek számára titkokkal körüllengve leginkább otthon éli az életét. Néha elmegy a barátainkhoz. A Volturi támadása óta összekovácsolódott a vámpírsereg, ez a baráti kör. Bármikor segítjük egymást. Amíg a Volturi csendben van, addig mi barátok vagyunk, amint harcolni támadna kedvük újra hadsereggé alakulunk, vállvetve egymásért. De eddig nem kaptuk jelét annak, hogy a Volturi mozgolódna. Egyelőre értettek a szépszóból. Szeretnénk ha ez így is maradna.
-Ez csodálatos! -mondtam teljesen elbűvölve. -Minden. Kissé nagyszabású, de csodás. -csak az első években jutottam el a tiltakozásig. Ma már tudom, hogy hiába akadok ki az ajándékok árán, úgyis megveszik. Bármilyen lehetetlen is az álmom, azt Cullenék teljesítik.
Körbenéztem az új autómat. Minden részlete tökéletes volt.
-Mehetek egy kört?
-Hát hogyne. -mosolygott Alice. Beugrottam az autóba és kifaroltam a garázsból. Bár vigyáztam a kocsira, ki akartam próbálni milyen gyorsan megy. Tudtam, hogy hol nem járnak rendőrök és hol nincs forgalom, így arrafelé vettem az irányt. Az autó suhant az úton. Épp hogy pedált ért a lábam, máris 100-nál jártam. A motor hangosan, mégis kellemesen dorombolt. Egy igazi sportkocsihoz méltóan. Nem fülsiketítő, de mégis erőteljes.
Mikor az elhagyott útszakaszra értem, igazán adtam a gázpedálnak. Nevetni támadt kedvem mikor egy versenyautó sebességével vetekedve száguldottam. Kicsi korom egyik vágya teljesült.
Kiélesedett vámpírérzékeim még ekkora sebességnél sem mondták fel a szolgálatot. De most az egyszer nem csak a biztonságos autóvezetésre vagy a rendőrökre kellett odafigyelnem. Épp a Quileute földek felé jártam, mikor ismeretlen hangok törték meg a természet ismerős zaját. Léptek zaja. De nem egyszerű emberieké, sokkal gyorsabbak annál. Miután a kellő gyorsasággal leelőztem az ismeretlent, kipattantam az autóból és felé futottam. Lehet, hogy a farkasfalka tagjai megbékéltek Cullenékkel, sőt még néhány barátjukkal is, de egy idegen vámpírra azonnal rátámadnának. Nem volt kétségem afelől, hogy ez egy fajtámbeli.
Teljes erőmből futottam. Szerencsésen elé is kerültem, hogy az útját álljam.
-Hát te mégis hová tartasz? -támadtam le, kevés udvariassággal.
.-Talán be kellene számolnom róla? -válaszolt egy hang a fák mögül, viszonozva az én hangnememet.
-Csak segíteni szeretnék. -váltottam kedvesebbre, mire az idegen előlépett. Egy nagydarab, nomád vörös szemű vámpírra számítottam, erre egy 18 éves forma, arany szemű fiúval találom szembe magam. A haja barna, kissé hosszabb az átlagnál. Frufruja elfedi a homlokát, de így kiemeli a ragyogó szemeit. Az arca kissé kisfiús, de ez valami különös bájat ad neki. Magasabb volt mint én, vékony testalkatú, mégis határozott kiállású.
-És miben?
-Ha elfogadsz egy jótanácsot, akkor inkább ne menj arrafelé. A Quileute-ok földje. Farkasemberek és a többi. Nem szívesen látnának egy idegen vámpírt. -azon kaptam magam, hogy átváltottam teljes kedvességbe.
-Farkasok? Érdekes. Kösz a tanácsot, azt hiszem megfogadom. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni egy csapat ilyen lénnyel.
-És megkérdezhetem hogyan vetődtél errefelé? Ritkán látok itt idegeneket.
-Hosszú és nem túl szívderítő sztori.
-Nekem pedig van időm, sőt még egy helyem is ahol szívesen vendégül látnánk téged.
-Látnánk? Te is Cullenékhez tartozol akkor?
-Ismered a családunkat?
-Hallottam felőletek. Garrett-től.
-Ismerem őt. Együtt léptünk fel a Volturi ellen. -meglepett, hogy van közös ismerősünk.
-Mesélt róla egy keveset. Nem lehetett kellemes élmény.
-Hát nem. Ha te elmeséled a történeted, akkor én is elmesélem az enyémet. Megegyeztünk?
-Tudok alkudni. Megegyeztünk. -mosolygott most először az idegen. Ha már itt tartunk...
-Akkor megtudhatom a nevedet? -kérdeztem.
-Sam vagyok. Samuel William Hansford.
-Csak nem angol?
-De igen. És benned kit tisztelhetek?
-Linnea Masen Cullen. -nyújtottam a kezem, ő pedig viszonozta. A képességem pedig kérés nélkül aktiválódott. Éreztem az apró áramütést. Kerestem magamban miféle képességet kaphattam, úgy hogy nem is akartam átvenni, de semmit nem találtam. Elég jóltudtam már irányítani az erőmet, így meglepett, hogy akaratom ellenére játékot űz velem. De megnyugodtam amikor semmi nem változott. Láttam az arcán azért, hogy ő is érezte a fura áramütést. Neki gondolom ez még új. De nem szólt semmit.
Elindultam az úttest felé, ahol az autót hagytam. Sam összezavarodva nézett rám.
-Ott áll az autóm. -magyaráztam.
-A modern vámpírok már autóval járnak? -viccelődött, ami érthető, hisz nincs szükségünk kocsira ahhoz hogy gyorsan menjünk.
-Szülinapomra kaptam.
-Szülinapod van?
-A vámpírrá válásom ötödik éve. Én nem ünneplem, de a nővérem Alice minden bezsong ilyenkor.
-Ötödik? -ámuldozott tovább. -Nem látszol ilyen fiatalnak. Vagyis, nem kéne vérengző gyilkosnak lenned, kontroll nélkül? És ha már itt tartunk, a szemed miért barna, ha egyszer vámpír vagy?
-Mondtam, majd elmesélem a saját történetem. Az enyém is bonyolult. Kicsit másféle vámpír vagyok, mint te, vagy a nővérem. Lényegében ugyanaz, csak az előzmények voltak mások.
-Nagyon kíváncsi vagyok. Sose láttam még ilyet. -a szemében a Carlisle-féle izgatott kíváncsiságot véltem felfedezni, ami arra engedett következtetni, hogy tényleg érdekli a múltam. -Úgy érzem sok kérdésem lesz még hozzád. -biztosított.
-Állok elébe. -nevettem.
Eközben odaértünk a kocsihoz. Új ismerősöm szeme kikerekedett.
-Ez a szülinapi ajándékod? Komolyan?
-Igen. Alice kicsit túl jószívű.
-Azt látom. -végighúzta az ujját óvatosan a kocsin.
-Szállj csak be! Elviszlek hozzánk.
-Hát jó. -bizonytalanul, de beszállt. Csendben voltunk mindketten mikor beindítottam az autót. De az első pár méter után mégis megszólalt.
-Kicsit többet tudok rólatok mint amit elárultam. -vallotta be.
-Tényleg?
-Garrett sokat mesélt rólatok. Tulajdonképpen hozzátok jöttem. -meglepett a hirtelen őszinteségi rohama.
-Carlisle biztos örülni fog neked. Szeret új történeteket hallani.
-Megérkeztünk.
-Máris? Oh, persze, ezzel az autóval. -vigyorgott. -Szép ház! -mondta, amint kiszállt. -A nagyszabású dolgok tényleg Cullenék stílusa,
-Igaz. -bezártam a kocsit és befelé indultam. Kíváncsi voltam a család mit fog szólni Sam-hez. -Hahó! -mondtam halkan, mert tudtam úgyis mindenki hallja. Egyszerre lezúdult mindenki az emeletről.
-Látom vendéget hoztál Linn! -szólalt meg először Carlisle.
-Igen. A Quileute határoknál találtam rá.
-Sam Hansford vagyok. És igen, Linnea talált rám és figyelmeztetett, hogy ne menjek a farkasok felé. Furcsa, hogy ilyen közel élnek egymáshoz a vámpírok és a farkasok. Még sosem láttam élőben ilyen lényeket.
-Igen, sokan lepődnek meg rajta. De egyezséget kötöttünk és van ami összeköt minket.
-Értem.
-Ha gondolod Linn elmeséli majd a teljes sztorit. -mosolygott Alice.
-De most mi lennénk kíváncsiak a te történetedre. Ha jól gondolom, van mit mesélned.
-Van, az biztos.
-Fáradj beljebb! -invitálta Carlisle. A nappaliba mentünk.
-95 éve vagyok már vámpír. 18 évesen lettem az. A szüleimet legyilkolták és engem átváltoztattak. Mivel szembeszegültem velük meg akartak ölni, de én elszöktem és rátaláltam Austin-ra. Egy 112 éves vámpír volt. Befogadott magához. Miután a szüleimet megölték, semmi kedvem nem volt embereket enni, így én vega lettem, míg Austin embervért ivott. Angliában éltem mindvégig. Néha összetűzésbe kerültünk a társammal az életmódunk miatt, de leginkább békében éltünk. 1 hónapja történt, hogy valami baj történhetett vele, mert a figyelmeztetésem ellenére Olaszországba, pontosabban Volterrába ment. A tiltás ellenére ott vadászott emberekre, így a Volturi azonnal közbelépett és elpusztította Austin-t. Nem tudom, talán megőrült, bekattant, de már nem tudtam megakadályozni. Aztán egyedül bolyongtam mindenfelé. Átjöttem Amerikába, északra. Itt találkoztam Garrettel. Tőle szereztem tudomást rólatok. Örültem, hogy vannak még vegetáriánusok rajtam kívül. Így hát megkerestelek benneteket. Remélem nem bánjátok.
-Dehogy bánjuk! Örülünk, hogy itt vagy! És sajnáljuk a társadat. Remélem van kedved itt maradni nálunk egy kicsit vagy akár többet is! Mi szívesen látunk.
-Köszönöm. Tulajdonképpen nincs hová mennem. De nem szeretnék alkalmatlankodni.
-Dehogy! Maradj csak! -nyugtatta Alice. A hangjában hallottam valami furcsát, amit szerintem más észre se vett. -Linn, körbevezeted?
-Persze, szívesen. -nem is inkább az vonzott, hogy megmutathatom neki a házat, mindinkább az, hogy beszélhetek vele. A története tragikus, ő mégis bátran megállta a helyét.
Így hát elindultunk, hogy először a földszintet nézzük meg.
-Én is sajnálom a szüleidet és a társadat is.
-Köszi, tényleg! A szüleim elvesztését nehezebb volt átvészelni, mint Austin-ét.
-Megértelek, én is elvesztettem a szüleimet.
-Oh, tényleg? -nézett rám érdeklődve.
-Igen. Ha hinnéd, ha nem, vámpírtámadásban haltak meg, amikor édesanyám a kórházba igyekezett, hogy megszüljön engem.
-De akkor hogy...?
-Hogyan lehetek itt? Egy idegen megmentett engem. Kivett anyám méhéből, viszont ő belehalt. A vérembe vámpírméreg került és 5 éve aktiválódott. Ha Carlisle nem változtat vámpírrá, akkor meghalok.
-Akkor a te történeted sem rózsás. Sajnálom!
-Kaptam egy új családot, szóval nincs miért panaszkodnom.
-Ez jó hozzáállás. -nézett rám elismerően. -Úgy látszik sokban hasonlít a múltunk. De még nem mesélted el, hogy miért barna a szemed és miért vagy 5 év után vega!
-Ha szeretnéd elmondom.
-Persze, hogy szeretném.
-Mivel az átváltozásom nem volt hagyományos így vámpírként sem lettem az. A szemem nem változott valamiért. Én is véren élek, de csakis állatin. Nem tudom bántani az embereket az első perctől kezdve. De amúgy nekem is megvannak a szokásos vámpírképességeim, mint erő, gyorsaság és különösebbek, mint a képességátvétel és lemásolás.
-Ez a különleges képességed?
-Igen. Bármilyen más vámpír kunsztjait át tudom venni, úgy hogy ő pár órára elveszti, vagy lemásolni, hogy mindkettőnknek legyen.
-Ú, ez tök jó. Bár nekem is lenne valami hasonló. Most semmi sincs. Pedig milyen jó lenne egy spéci szuperképesség. A tied nagyon tetszik. -nevetett.
-Majd megtanulom, hogy lehet kölcsönadni.
-Szuper. Szólj, ha sikerül!
-Mindenképpen.
-És még egy valamit szeretnék megkérdezni! -nézett mélyen a szembe. Fura, hogy pont ez tűnt fel. -Hogy értette Carlisle azt, hogy van ami összeköt titeket a farkasokkal?
-A válasz: Nessie!
-Ki?
-Láttad a kislányt aki ott állt a bronzhajú srác Edward és felesége Bella mellett?
-Igen.
-Ő Renesmee. Jacob, az egyik farkas párja. A farkasoknál van egy ilyen dolog, hogy bevésődés. Amikor megtalálják valakiben a nagy Ő-t. Akkor már csak Ő létezik számukra, értük élnek. Nessie és Jacob ilyen.
-Értem. Ez fura.
-Majd szólok nekik, hogy ne bántsanak téged.
-Köszönöm. Az jól jönne. Mivel nekem sem áll szándékomban bántani őket. -közben sétáltunk a házban, de szinte egyik szobát sem nézte meg. Végig beszélgettünk. Volt ebben az idegen srácban valami érdekes, pozitív módon érdekes. Töviről hegyire meséltük el egymásnak az életünket és mindkettőnknek volt kérdése a másikhoz. Elmesélte milyen volt nomádként élni. Nem volt állandó otthonuk, csak vándoroltak szerteszét Angliában, állatokra vadászva. Elmondta, hogy mindez kalandosnak hangzik, de egy idő után meg lehet unni. Az állandóság hiánya is lehet rossz.
-Hát maradj velünk! -csúszott ki a számon, egy gyenge pillanatomban. Meghatott a története, segíteni akartam rajta. Vagy ha igazán belegondolok, segíteni akartam magamon. A társasága felüdített. Eddig is minden rendben ment, megvolt mindenem. Míg ő a folytonos változással küzdött, én egy megszokott életet éltem. A Volturi távozása után, egy idilli, kellemes családi körben éltem a mindennapjaimat. Tökéletesnek is hittem, mert voltak akik szerettek és ez épp elég. Bele se gondoltam, hogy másféle szeretet is létezik.