4. fejezet

4.

Kiléptem az iskolából és a viharos szél, hosszú barna hajamat egyből az arcomba fújta. Az ég szinte teljesen beborult, bár néhány napsugár még így is átküzdötte magát a felhőkön. De már ők se sokáig húzták.

Dudaszóra lettem figyelmes. A Toyotából Emma integetett felém. Odaszaladtam hozzá és be is pattantam a kocsiba. George és Rachel már bent ültek.

-Na milyen volt az első napod? –szegezte nekem a kérdést Emma.

-Nagyon jó. Kedvesek az osztálytársaim. Főleg Bella.

-Bella Swan? –kérdezett vissza Rachel.

-Igen ő.

-Áh, értem. –a hangja halkabb lett és olyan furcsa.

-Valami baj van vele?

-Nem, nincs. Csak folyton azokkal a furcsa srácokkal lóg.

-Furcsa srácok?

-Cullenék.

-A padtársa Edward Cullen, ha jól emlékszem. –nem értettem miért beszél róluk így Rachel. Bella végtelenül kedves lány.

-Igen. Ő az egyik Cullen.

-Hányan vannak?

-Öten. –elhallgatott egy pillanatra – Lauren nem igazán szereti őket, én csak tőle hallottam, még sose beszéltem velük. –az én osztálytársam, Lauren Mallory? Ha igen, akkor nem tudom, hogy mennyire biztos információforrás az a lány.

-Értem. –nem kérdeztem többet. Nem hallgatok másokra. Én a saját benyomásaim alapján ítélek. És amíg Bella ilyen kedves, édesmindegy, hogy ki mellett ül vagy kikkel barátkozik.

Gyorsan hazaértünk. A fürdőszobában Rachel megelőzött, én addig tettem vettem. Majd mikor mindenki végzett, felmentünk a szobánkba. Épp hozzákezdtem a házihoz, amikor Adam berontott a szobánkba.

-Jöttök kosarazni? –lihegett attól, hogy felfutott a lépcsőn.

-Menjünk? –fordult hozzám Rachel.

-Oké. –most nem volt kedvem tanulni. Egy közös kosarazás jobban felpörgetett, mint a matekkönyv.

Lerohantunk az udvarra. Már mindenki ott volt.

-Oké, akkor osszuk el a csapatokat! –szólt George.

-Én Linn-nel szeretnék lenni! –vágta rá Rachel.

-Oké, beszállok hozzátok. –csatlakozott George.

-Akkor én, Olivia és Philip leszünk a másik csapat. –mondta Adam.

-Na hajrá! –tapsolt egyet George és mi elhelyezkedtünk s megfelelő helyekre. Nem osztottuk be a posztokat, mert úgyis csak hárman vagyunk.

Az ellenfél kezdett. Adam villámgyorsan pörgette a labdát, és egy szempillantás alatt már a kosárban is volt. Azt hiszem elő kell vennem a villámgyors énemet. Ami ugyan nincs, de azért próbálkozok. Most nálunk volt a labda. George indított. Ekkor a házból valami iszonyatos csörömpölés hallatszott amire odakaptam a fejem.

-Linn, passzolom. –kiáltott George 2 védő között, de én már későn fordultam felé. Próbáltam az utolsó darabka kis mozgáskoordinációmat hasznosítani, de csak az lett belőle, hogy ügyetlenül kaptam a labdáért és a mutatóujjam egy az egyben a másik irányba hajlott, nagy reccsenéssel tudatva, hogy nem ez a természetes mozgásiránya. Bal kezemet rögtön elkaptam és a másikkal szorítottam, hátha elmúlik a fájdalom. De csak egyre erősödött. Mire felnéztem már mindenki körülöttem volt.

-Linn jól vagy? Annyira sajnálom. –szabadkozott George.

-Semmi gond, csak béna voltam. Nem figyeltem oda. –nyugtattam.

-Szólok Emma-nak. –rohant be Rachel.

Emma lélekszakadva sietett ki.

-Mi történt?

-Rosszul kaptam el a labdát. Figyelmetlen voltam. –George felsóhajtott amiért nem őt mószeroltam be.

-Gyere, adok jeget és beviszlek a kórházba. –nem láttam szükségét, hogy a kórházba rohanjunk, de nem akartam ellenkezni. Megnézi az orvos és rendbe teszi. Szerintem nincs nagy baja.

-Ha így gondolod. –hagytam rá. –De Emma, mi volt az a csörömpölés odabent?

-Sikeresen leejtettem az egyik legszebb tányért.

-Oh, értem. –úgy látszik ma nem vagyunk a toppon mozgásügyileg.

Emma kirángatott egy adag jeget a hűtőből és a kezemre nyomta. De már szaladt is a kocsikulcs után, míg én kiballagtam az utcára, ahol az autó állt. Beszálltunk és már hajtottunk is a rendelő felé. A többiek szánakozó arccal integettek az ajtóból. Mintha csak szívműtétre mennék.

Percek kérdése volt, hogy odaérjünk. Gyorsan találtunk egy parkolóhelyet és mire észbe kaptam Emma már egy doktor után érdeklődött.

-Valószínűleg eltört Linnea ujja, meg tudja vizsgálni valaki?

-Igen. Dr. Cullen épp most érkezett meg. Fáradjanak a 4-es rendelőbe. Ott van bent.

-Köszönjük. –Cullen? Honnan ismerős nekem ez a név? Hát persze, Bella padtársa Edward. És a rejtélyes Cullen család, akikről mindenfélét hallottam már. Vajon az apja lehet a doktor? Lehetséges.

Emmával utunkat a rendelő felé vettük. Óvatosan bekopogott majd egy kedves hang invitált minket be.

-Jó napot Dr. Cullen. –köszönt Emma udvariasan.

-Jó napot! –köszöntem én is.

-Üdvözlöm Emma. Mi törént? –fordult hozzánk Dr. Cullen és én egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ha nem lenne rajta fehér köpeny azt hinném filmsztár jött a városba. A doktor fiatal volt és cseppet sem illett ide. Szinte tökéletes volt. Mondhatnám jóképű. Világosszőke haja gondosan hátra volt fésülve. Arany szemeit pedig a szoba végéből is tisztán kivettem. Eddig azt hittem egy világoskék szemnél nincs szebb, de ennek a Dr. Cullen-nek sikerült megcáfolnia. Olyan topáz színű szeme volt, amilyen még sohasem láttam. Talán még photoshoppal sem lehet ilyen színt kikeverni. Ehhez hozzátett még hófehér bőre, ami csak kiemelte vonásait.

-Kosárlabda közben megreccsent az ujja és most nagyon fáj neki. Megnézné kérem?

-Természetesen. –a mérhetetlen udvariasság és kedvesség a hangjában meglepett. Eddig egy orvos sem beszélt ilyen tisztelettel velem. Szinte apáskodó volt ez a fazon.

Odanyújtottam a kezem.

-Hogy hívnak? Ha jól sejtem mi még nem találkoztunk.

-Linnea Masen vagyok. Most költöztem ide.

-Nagyon örülök. Az én nevem Carlisle Cullen. –most komolyan bemutatkozott? Mintha eddig nem csodáltam volna a kedvességét most még rátesz egy lapáttal. Talán Forksban mindenki ilyen kedves? El tudnám viselni.

Körbetapogatta az ujjamat, de én közben az arcát néztem. A keze viszont nagyon hideg volt, bár kellemesen hűtötte lüktető ujjamat.

Sóhajtott egyet.

-Csak megzúzódott. Nincs nagy baj. –állapította meg, de valamiért ráncolta a homlokát. Mintha közben gondolkodott volna valamin.

-Az jó. –nyögtem ki, nem túl értelmesen.

-Bekötöm mindenesetre. Így nem fog rosszabbodni. –már nyúlt is a gézért és pillanatokon belül profi módjára elkészült az alkotás az ujjamon.

-Így ni. Kész is vagyunk. És máskor jobban vigyázz! Jobb szeretném ha nem a rendelőben találkoznánk legközelebb. –viccelődött, ami megint csak meglepett. Ilyen orvos kéne minden kórházba. –Maximum egy kontroll erejéig. Ha úgy találod. 2-3 hét múlva visszajöhetsz és ellenőrzöm, hogy minden rendben van e.

-Meglesz. Köszönöm. –vigyorogtam zavaromban. –Viszontlátásra! –fordultunk az ajtó felé.

-Viszlát. –hallottam magunk mögül dr. Cullen hangját.

Kiballagtunk az autóhoz. Emma végre nyugodt volt, hogy kiderült nincs nagy baj. Abbamaradt a zihálása és a szeme sem csillogott olyan nagyon féltően, mint pár perccel ezelőtt. Nyugtatóan mosolyogtam rá. Fura volt, hogy most kicsit én játszottam a nyugodt felnőttet. Körülöttem mindenki úgy megijedt.

A kezemet meg kellett tanulnom újra használni, mert a kötéssel sok mindent nem tudok megfogni. Még szerencse hogy jobb kezes vagyok és a ballal van baj.

*

A ház kapujában ott állt mindenki és a kezét tördelve várta, hogy kiszálljunk a kocsiból. Rögtön kiugrottam, hogy lássák nincsen gond. Nagy sóhajjal konstatálták, hogy megvagyok még.

-Linn, hogy vagy?? –jöttek a kérdések mindenfelől.

-Teljesen jól. Megzúzódott az ujjam, semmi több. Megmaradok. –próbáltam viccre venni, hogy oldjam a hangulatot.

-Akkor jó. –fújta ki hangosan a levegőt George. Láttam mennyire megkönnyebbült.

-Menjünk be! Ne fagyoskodjunk idekint! –mondtam mosolyogva és befelé tereltem a csapatot.

*

A reggelem viccesen indult. Nem tudtam rendesen megfogni semmit, de azért jót nevettem magamon, amikor kiejtettem a fogkefét a kezemből, majd a kanalamat is. De megoldottam valahogy. Kis bénázás közepette azért elkészültem. Emma összeszedett minket, hogy elvigyen a suliba. Bezsúfolódtunk a Toyotába és a szeles, szörnyen borús idő ellenére vidáman cseverésztünk. Emma mindenkit kitett a megfelelő helyen. Engem is a gimi előtt. Már épp kiszálltam az autóból amikor még a nevelőnőm utánam szólt:

-Megvannak a papírok amiket le kell adnod?

-Persze, mind itt van nálam. –lobogtattam a lapokat a kezemben, majd Emma elhajtott.

Megigazítottam a hátamon a táskát, mire őrjítően erős szél kezdett fújni. Az összes hajszálamat az arcomba fújta. Próbáltam kisöpörni, erre minden papír elrepült a kezemből. Egy „ne már” felkiáltással kezdtem utána rohanni, de a szél csak azért is erősebb lett. Mintha gúnyt űzött volna a bénázásomból. Szinte hallottam ahogy hahotázik rajtam. Kergettem a lapokat a parkolóban, mikor is sikerült majdnem beleütköznöm valakibe. Felegyenesedtem, de a srác így sem tűnt alacsonyabbnak. Vagy 6 fejjel volt magasabb nálam, pedig én sem vagyok kicsi. Jól szórakozhatott rajtam, mert vigyorgott mint a tejbetök. Kezében a papírjaimat lobogtatta.

-Őket kergeted? –kérdezte gúnyosan.

-Igen. Elszöktek. –válaszoltam olyan poénosan, ahogy ő. Közben tanulmányoztam magamnak. Második pillantásra még magasabb és erősebb volt, mint elsőre. Haja rövid volt és barna. És a szeme az ami igazán meglepett. Pontosan tudtam hol láttam már ilyet. Dr. Cullenéhez volt hasonló. Ugyanaz az aranyszínű szempár. Átható és gyönyörű.

Ha Forks ezt hozza ki az emberekből, már megérte ideköltözni.

A srác visszaadta a dokumentumaimat.

-Csak nem új vagy itt? –váltott át kevésbé gúnyos hangra.

-De igen. A nevem Linnea Masen.

-Emmett Cullen. –bólintott egyet. Még egy Cullen? Mondjuk mondta Rachel, hogy öten vannak testvérek. Úgy látszik szépen sorban összefutok minddel.

-Már találkoztam az apukáddal. Dr. Cullen-nel.

-De jó, híresek vagyunk. –nevetett öblös hangján. - Egy kis baleset? –mutatott az ujjamra.

-Igen. Kosárlabda.

-Brutális egy sport, meg kell hagyni. –megint éreztem a viccelődést.

-Mindenképpen.

-Amúgy, jobb ha sietsz.  Perc és becsengetnek.

-Jaj, akkor már nincs idő leadni a papírokat. Na majd szünetben. Örültem.

-Én is „új lány”. –csúfolódott.

-Akinek a neve Linnea. –vágtam vissza a vállam fölött. Hátranéztem és egy kissé meglepődött arcot vágott. Helyes is, ha ledermedt.

Siettem órára. Csengetés előtt 10 másodperccel estem be. Természetesen mindenki bámult. Odaköszöntem Bellának mikor elmentem az asztala mellett. A mellette lévő hely viszont nem volt üres, mint tegnap. Egy bronzos hajú fiú ült mellette. Feltételezem Edward az. Bella kivirult. Meglepően sokat mosolygott. Nekem is vigyorogva köszönt. Még Edward is üdvözölt, miközben megint az a topáz színű szem hipnotizált engem. Lehet hogy csak a Culleneknek van ilyen? Mázlisták.

Körbenéztem hol van üres hely. A leghátsó padban nem ült senki, így arra vettem az irányt és lehuppantam az egyik székre. Nem zavart, hogy egyedül ülök. De azért Bella sajnálkozón hátranézett. Kedves volt tőle, hogy gondol rám. De nem kell aggódni, megvagyok.

Amint kifújtam magam már be is jött a tanár és elkezdte az órát. Előkaptam a könyveimet és a füzetemet, majd jegyzetelni kezdtem. Ezzel el is ment az egész óra. Semmi nem volt ami elvonja a figyelmemet.

Kicsengőkor gyorsan összerámoltam mindent, hogy rohanhassak az irodába. Bella és Edward előttem ment ki az ajtón. Ha jól láttam egymás kezét fogták. Így már érthető Bella miért hiányolta ennyire a padtársát. Mert járnak. Mondjuk nem meglepő. Bella csinos, Edward jóképű. Kedves párnak látszanak.

Futottam az irodáig. Nem volt sok idő míg leadtam a dokumentumokat, így nyugodt tempóban sétálhattam a következő órámra.

A terem már tele volt. Ismét szembe találtam magam Belláékkal. Épp csendesen beszélgettek valamiről. Mikor a közelükbe értem, meglepő módon felém fordultak:

-Linn, mi történt veled? –nézte a kezemet Bella.

-Tegnap kosárlabdázás közben megzúzódott az ujjam.

-Remélem már nem fáj nagyon.

-Egyáltalán nem. A doktor úr profin bekötötte.

-Hallottam felőle, hogy Carlisle kezelt téged. –szólalt meg most Edward. A hangja nagyon kellemes volt és megnyerő.

-Ő az apukád ugye?

-Igen, nem vérszerinti, de igen. –úgy látszik beletaláltam. Bár Edward semmi jelét nem mutatta, hogy érzékeny pontra tapintottam volna.

-Értem. Amúgy reggel találkoztam a tesóddal a parkolóban. Emmettel. –erre Edward vigyorogni kezdett, mint aki már tud róla.

-Kellemes találkozás lehetett. –ironizált.

-Jól mulatott rajtam, mikor elrepültek a kezemből a papírjaim.

-Na igen. Emmett már csak ilyen. Ne vedd magadra. Én kérek elnézést a viselkedése miatt. –szabadkozott. Én pedig meglepődtem, hogy attól még hogy testvérek, teljesen különböző személyiségek. Edward nagyon udvarias és kedves. Kicsit olyan mint dr. Cullen. Emmett náluk sokkal bohémabb, ahogy én láttam.

-Ó, semmi gond. Örülök, ha szerezhettem neki egy-két vidám percet.

-Elnézést, még be sem mutatkoztam. Edward Cullen vagyok.

-Tudom. Vagyis, Bella mondta, hogy te vagy a padtársa. –Edward rámosolygott Bellára. A szemében mély szerelem tükröződött.  –Az én nevem Linnea Masen. –a fiú alig észrevehetően felkapta a fejét.

-Sajnálom, hogy miattam hátra kellett ülj.

-De hát ez itt a te helyed. Csak Bella volt olyan kedves, hogy ideengedett az első napomon. De eszem ágában sincs kitúrni téged innen.

-Akkor jó.

Belépett a tanár, én pedig ijedt arccal suhantam a helyemre. Nem hiányzik, hogy leszidjon, amiért nem vagyok a helyemen.

Kissé unott arccal ültem végig az órát, valahogy nem kötött le a matematika varázslatos világa. Az óra utolsó percében pedig a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne már a kicsengőnek és az ebédszünetnek.

Az osztály egyszerre pattant fel. Mindenki a szünetet várta már. Én is siettem a menza felé. Amint sorra kerültem, vettem magamnak egy szendvicset és egy üveg vizet. Nagy lelkesedésem alábbhagyott, amikor tanácstalanul fordultam hátra és nem tudtam hova üljek le. Kerestem Angela-t, de ő még nem volt ott és a többi osztálytársam is csak most jött be. Láthatóan nagyon jól elvannak ahhoz, hogy én most ne furakodjak be közéjük. Nagy levegőt vettem és elindultam egy üres asztal felé, a menza túlsó végén. Pontosabban indultam volna, ha egy apró termetű, fülig vigyori lány, utamat nem állja.

-Szia! –trillázta, magas, de kellemes hangján.

-Hello! –köszöntem bizonytalanul.

-Nincs kedved odaülni hozzánk? –a kérdése meglepett, hisz nem is ismerem. Vagyis egyetlen dolog volt rajta ismerős. A szeme. Az-az aranybarna, szinte természetfelettien szép szem.

-Hozzátok? –kérdeztem vissza, mire a lány egy távolabbi asztal felé mutatott, ahol meglepetésemre Bella, Edward és Emmett ült, meg még néhányat. Erősödött bennem a gyanú, hogy ezek a Cullen testvérek lehetnek és talán ez a lány is közülük való. –Rendben. –válaszoltam, megnyugodva, hogy nem kell egyedül ülnöm, mint valami tinifilmből szalasztott tipikus lúzer. Nem mintha zavarna az egyedüllét, de jó lenne barátokat szerezni.

A lány az asztal felé vezetett illetve táncolt. Közben bemutatkozott:

-Alice Cullen vagyok. –nézett hátra rám.

-Linnea Masen.

Odaértünk az asztalhoz. Bella és Edward már „régi ismerősként” üdvözölt. Nagyon kíváncsi voltam már Cullenékre, miután annyit hallotta róluk. Elsőre kedvesnek tűnnek.

-Hadd mutassam be azokat akikkel még nem találkoztál. –pislogott rám Alice.

-Ő Jasper. –mutatott egy szőke hajú fiúra. Kissé kemény tekintettel bámult rám, de próbált mosolyt erőltetni az arcára. –Ő Rosalie. –szemem továbbsiklott egy modell szépségű szőke lányra. Tényleg, meglepően csinos volt. Az arca egyedien szép volt. A haja tökéletes, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna. Arany szeme szinte világított. Biccentett egyet felém, de nem szólalt meg. Tekintete kissé szúrós volt. –A többieket pedig már ismered.

-Igen. –helyeseltem

-Ülj csak le!

Leültem Alice és Bella közé. Furcsamód nem feszélyezett az idegenek társasága, pedig mindig zavarban vagyok, ha ismeretlenekkel kell beszélgetnem.

-És honnan jöttél Linnea? –kezdte Edward.

-Chicago-ban születtem. Jó ideig ott is éltem, majd egy kicsit Great Falls-ban, Montana államban. Onnan jöttem ide.

-Akkor nem keveset utaztál.

-Hát nem. De mát megszoktam. És őszintén szólva, örültem hogy eljöhetek abból az intézetből.

-Intézet? –szólalt meg most Emmett.

-Igen. Árva vagyok. –valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ha vannak akik megértenek, akkor ők azok. Hisz ők sem vérszerinti szülőkkel élnek, ha jól tudom.

-És hogy érzed magad itt Forks-ban? –evezett nyugodtabb vizekre Alice.

-Eddig nagyon jól. A lakótársaim mind kedvesek és itt a suliban is jól érzem magam. Eddig semmi gond.

-Pedig általában Forks nem az emberek szíve csücske. –nevetett Emmett. –Elázott haj egy lánynak, kész katasztrófa. –fogta a hasát.

-Én már túltettem magamat rajta. De egy kapucni megoldja a problémát. –Emmett elismerően bólogatott. Ilyen kérdésre, ilyen válasz jár.

Edward-ra néztem, aki próbált egy vigyort visszafojtani. De volt egy olyan halvány érzésem, hogy nem Emmett-en somolygott. És Edward, mint aki pontosan tudja min agyalok éppen, megemberelte magát és teljesen komoly képet erőltetett magára. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre hogy kiröhögött.

Percek múltán azon kaptam magam, hogy mesélek, mint még senkinek soha. És ami még fontosabb, érdekelte őket amit mondok. Kérdeztek és figyeltek. Án pedig észre sem vettem, hogy végigbeszéltem az egész ebédszünetet. Bella emlékeztetett minket, hogy perceken belül csöngetnek. Mindenki feltápászkodott és visszavittük az ennivalót. Illetve én a maradékot, Cullenék az egészet. Meglepő módon egy falatot sem ettek. Most vagy nem voltak éhesek, vagy mindenki diétára van fogva.

Kelletlenül indultunk vissza biológia órára. Az udvaron elköszöntük Alice-től, Jasper-től, Rosalie-tól és Emmett-től. Természetesen egyből rosszul éreztem magam. Apróság, de azért eszembe jutott. Bella és Edward kézenfogva mentek előttem, én pedig feleslegesnek éreztem magam. Kissé lemaradtam tőlük, én tényleg nem akartam alkalmatlankodni.

Erre, mint valami jel, vagy nem is tudom micsoda, Edward hátrafordult és megszólalt:

-Gyere, mert a végén még elkésünk. –arcán kedves, nyugtató mosoly. Bólintottam és gyorsítottam a lépteimen.

Edward közel sem olyan mint amilyennek képzeltem. Miután Rachel és Lauren úgy leírta, a „furcsa srác” jelzőről nekem vagy egy talpig rocker, vagy valami rosszfiú, esetleg pont az ellentéte valami lúzer jutott eszembe. Valami amitől igazán furcsa lesz vagy hátborzongató. De Edward kicsit sem ilyen. Szerintem ő is és a családja is nagyon kedves. Kevés ilyen rendes ember van mint ők. Meghallgattak engem, ami önmagában nagy szó. Gyakran esett meg, hogy meg sem hallották amit mondtam, így tudom értékelni azt ha valaki figyel rám.

Edawrd, Bella és közvetlenül mögöttük én, együtt léptünk be a teremben és minden szem ránk szegeződött. Véletlen pont a Laurenébe néztem. Szeme értetlen volt, mégis egy kis undort és haragot tükrözött. Lehet hogy máris sikerült utálókat szereznem? Hát ez az én formám. Sose abba a csapatba kerülök ami másoknak jó, nem ami nekem jó. Ez engem nem kifejezetten zavar. Nem célom a népszerűség. Inkább választom a mennyiség helyett a minőséget.

Leültem a helyemre és meghúztam magam. Nincs ínyemre, hogy viszályt szítsak. De még így is hátrasandított rám Jessica. Elkaptam a tekintetem és a padot fixíroztam. De miért baj az, ha Cullenékkel lógok? Ezt én nem értem. Semmi gond nincs velük.

Egy gonosz gondolat fúrta be magát az agyamba és nem tudtam tőle szabadulni, bármennyire is szerettem volna, hisz nem kenyerem a rosszindulat. De akkor is eszembe jutott. Lehet hogy, Lauren-ék azért utálják a Cullen testvéreket, mert irigyek rájuk? Tény, ami tény, tökéletes külsejűek, gazdagok és talán kicsit elszigetelődnek a többiektől, bár ezt nem biztos hogy ők akarták. Ki akar azokkal beszélgetni, akik alapból utálják őket? Mindezek ellenére Cullenék senkivel sem éreztetik –legalábbis velem nem- hogy gazdagok. Nem hordják fenn az orrukat amiért annyira jól néznek ki.

Mire ezen a gondolatmeneten végigfutottam, vége lett az órának. Ránéztem a telefonomra. 1 nem fogadott hívás Emma-tól. Visszahívtam amíg pakoltam.

-Szia Emma!

-Szia Linn! Van egy rossz hírem.

-Micsoda?

-Nem tudok érted menni. Át kellett mennem Port Angeles-be és nem érek vissza.

-Nem gond. Hazagyalogolok. –mondtam miközben sétáltam a folyosón.

-Ne haragudj! Tényleg nem így akartam.

-Jaj, igazán semmi baj.

-Akkor jó. Vigyázz magadra!

-Meglesz.

-Szia!

-Szia. –és visszatettem a zsebembe a telefont.

Szerencsére odakint nem volt nagy szél, bár az idő esőre állt. Sietnem kellett haza, ha nem akartam megázni. Gyorsabbra és hosszabbra vettem a lépteimet. Kifelé tartottam a parkolóból. Hála az égnek, megjegyeztem az utat hazáig.

Egy esőcsepp-két esőcsepp. Ahogy megjósoltam, az a fránya eső eleredt. A kapucnimat a fejembe húztam és siettem haza. Épphogy kiértem az útra egy autó dudált mögöttem. Hátranéztem és Alice integetett a kocsiból. Mellém gurultak.

-Linn, csak nem gyalog akarsz hazamenni? –kérdezte Alice, egy ezüst Volvó-ból kihajolva. Edward vezetett, mellette Bella ült. Hátul pedig Alice.

-Emma nem tud értem jönni, így igen, hazagyalogolok.

-Esőben?

-Valahogy úgy.

-Szállj csak be! Nem hagyjuk, hogy elázz itt nekünk. –nyitotta ki a kocsi ajtaját.

-Biztosak vagytok ti ebben? Tényleg, nem áll semmiből hazasétálnom.

-Nincs ellenvetés. –jelentette ki határozottan.

-Akkor köszönöm. –és beszálltam a Volvo-ba. Hátrapillantottam és mögöttünk egy tűzpiros BMW jött. Nem hittem a szememnek, főleg nem akkor, amikor Rosalie-t és Emmett-et láttam benne ülni.

-És hol van Jasper? –észrevettem, hogy az ötödik testvér nincs itt.

-Elintéz valamit Seattle-ben.

-Áh, értem. –nem forszíroztam tovább a dolgot.