2. fejezet

2.

Kérdezősködtem, hogy miféle hely ez a Forks. A neve nem volt ismerős sehonnan, és senki se tudott róla semmit. Valaki azt mondta, nem egy szívderítően napos város. Hát jó, majd meglátom a saját szememmel, hiszen már úton vagyok felé. Egy régi, rozsdás buszon zötykölődve számolom a kilométereket és az órákat. A csomagom be van dobva valahová a poggyásztartóba. Egyetlen bőröndöm van, abban is leginkább könyvek foglalnak helyet és néhány ruha. Az előző intézetemben nem tartották fontosnak azt, hogy változatos vagy ízléses legyen az ember ruhatára. Épp csak annyi pénzt kaptunk, hogy ne kelljen minden nap ugyanabban iskolába menni.

Port Angeles külvárosában szálltam le a buszról, hogy egy újabbra pattanhassak fel. Mielőtt ismét a csomagtartóba került volna a táskám, kihalásztam belőle egy kardigánt, mert az idő hűvösre fordult. Talán mégsem vicceltek a forks-i időjárással kapcsolatban.

Nekidőltem a busz ablakának és lehunytam a szemem. Egy picit el is szundítottam, de csak olyan 20 perc lehetett. Mikor felpattant a szemem, azt hittem káprázik. Hová tűntek a színek? Hová tűnt a kék, a sárga, a piros? Itt csak zöldet látok. Valami mérhetetlen vegetáció burjánzott odakint. A buszt mintha körülölelték volna a lombok és a mindenféle növények. Az ember kicsit bezárva érzi magát. Idő kell míg megszokom.

Ámulva néztem továbbra is a növénycsoportosulást, ami rabul ejtette ezt a kisvárost. Üde színfolt volt mégis az, amikor megláttam az első házakat. Olyan egyformák voltak. Minimalista stílusban épült egyszerű házikók. Giccsnek vagy gazdagságnak a nyomát se látni errefelé. Nagyvárosi életem során túl sokat láttam a pompából –ahogy a nyomorból is – de itt nem volt ilyesmi. Kedves emberek, kedves kis házakban. Nem volt tömeg sem. Senki se rohant sehová. Csak az eső csepergett, ennek ellenére senkinél nem láttam esernyőt. Talán már megszokták. Feltűnt, hogy mennyiszer használom a senki szót? Nem lealacsonyításképpen mondtam, csak a nagyvároshoz képest, ez nagyon nyugodt hely. Most a „senki” jelző nekem pozitív.

Hangos nyikorgással állt meg a busz a végállomáson. Egyedül én maradtam már. Kiszedtem a csomagomat, mire a busz már el is száguldott. Körbenéztem. Vajon kijön elém valaki?

Kopogó cipők hallatszódtak a hátam mögül. Megfordultam és egy nő futott felém. Halványzöld blézert, fehér pólót és sötétkék farmert viselt. Bronz szőke haja ide-oda lebegett, amint felém kocogott, integetve.

-Szia! Linnea vagy, jól gondolom?

-Igen én vagyok az. -válaszoltam megszeppenve.

-Örülök, hogy megérkeztél! –mosolygott rám, én pedig egyből megkedveltem. Maggie-re emlékeztetett. –A nevem Emma. Nevelő vagyok az otthonban.

-Örvendek. –mondtam kissé bátrabban.

-Csak ez az egy bőröndöd van? –lepődött meg. Közvetlen stílusa és vidám természete, nagyon szerethetővé tette. Látszott, hogy jól ki fogunk jönni. Most már nem volt kétségem afelől, hogy a szörnyű időjárás ellenére, visszakapom az életemet.

-Igen. Nincsen sok holmim.

-Pedig itt szükséged lesz a meleg ruhákra. De sebaj, majd veszünk neked ruhákat a megérkezésed örömére. Azt hiszem Rachel - ő is bent lakik- szívesen elmegy veled vásárolni és kiválaszt egy-két csinos darabot

-Köszönöm. Ez kedves tőled. És itt tényleg nagyon hideg van.  –fontam össze a karomat magam előtt, hogy demonstráljam, mennyire fázom.

-Gyere, üljük be a meleg kocsiba és menjünk haza! –„haza”. Vicces volt hallani. Bár igaz ami igaz, ez az új otthonom.

Emma felkapta a táskámat és betette az ezüst Toyota csomagtartójába. Beültem a vezető melletti ülésbe, majd Emma is bepattant mellém. Beletaposott a gázba és már mentünk is az új otthonom felé.

Alig telt bele 10 perc és megálltunk egy sárgára festett emeletes ház előtt.

-Megkérdezhetem hányan laknak itt?

-Öten. Három fiú és két lány.

-Csak öten? –lepődtem meg.

-Miért az előző házban mennyien voltak?

-Tizenöten.

-Szerintem az már nagyon zsúfolt. Annyi gyerekkel nem lehet foglalkozni egyszerre.

-Ez igaz. Nem sok figyelmet kaptunk.

-De itt egészen más lesz, ne félj. Itt mindenkire vigyázunk.

-Ez jó hír.

Kiszálltunk és befelé vettük az irányt. Az ajtóban már 4-en álltak. Egyszerre üdvözöltek:

-Örülünk hogy itt vagy! –mondták kórusban.

-Köszönöm. Én is örlülök.

-Szia én Rachel Mills vagyok. Az egyik leendő szobatársad. –szóval ő az a Rachel, akiről Emma beszélt. Majdnem derékig érő barna haja volt, amit minden percben hátradobott. Vidám, színes ruhákat viselt, ami a személyiségére jól utalt.

-Az én nevem Adam Richardson. –nyújtott kezet egy fiatal srác. Olyan 15 körül lehetett.

-Én Adam öccse Philip vagyok. –intett. Egyből látszott, hogy a két fiú testvér, hisz nagyon hasonlítottak egymásra. Ugyanaz a mélyzöld szem és kócos barna haj.

-Én Olivia vagyok. A másik szobatársad.

-Az én nevem Linnea Masen.

-Még van egy fiú aki itt lakik, de most épp elment a boltba, vesz üdítőt. George-nak hívják.

Beljebb mentünk az ajtóból, egészen a nappaliig. A konyhából zajokat hallottam és megláttam egy sötéthajú lányt odabent.

-Ő ki? –kíváncsiskodtam.

-Ő Angela. Emma unokahúga. Néha bejön segíteni. Most sütit süt. Szerintem nemsokára kész.

-Gyere megmutatjuk a szobánkat! –lelkendezett Rachel. –Be is rendezkedhetsz ha szeretnél.

-Köszönöm. –a lakókat látva megerősödött bennem a gyanú, hogy itt kedves emberek élnek. Ez megnyugtatott.

Felmentünk a szobába. Az ajtóra a lányok fényképe volt kifüggesztve. Maga a szoba halvány narancssárga volt, a szőnyeg drapp színű. Az íróasztal kissé rendetlen volt. Három ágy volt a szobában, de csak az egyik volt teljesen üres. Az volt az enyém. A szélére volt hajtogatva az ágynemű.

-Az lesz a tiéd. –mutatott Rachel az ágyra.

-Sejtettem. –vigyorogtam.

-A fürdő ott van szemben. Kiteheted a fogkefédet meg amit akarsz. Csináltunk neked helyet.

-Ez kedves tőletek. –jólesett ez a kis figyelmesség.

-Kész a süti. –hallatszott egy kiáltás lentről. Valószínűleg Angela volt az.

-Gyere! Menjünk enni! –ragadta meg a karom Rachel és már futottunk is lefelé. A sütemény illata bejárta a földszintet. Túró és meggy volt benne. Bár forró volt, nagyon finom volt az íze.

-Köszönöm Angela. Ez nagyon finom.

-Nincs mit. –bólintott.

Ekkor berontott valaki az ajtón.

-Megjöttem! Hahó!

-A konyhában! –kiáltott vissza Rachel, mire egy magas, szőke srác lépett be az ajtón.

-Hello! Te vagy az új lakónk?

-Igen, én vagyok. Linnea Masen.

-George Harris. –majd leült mellénk, miután letette az üdítőket.

Beszélgetni kezdtünk. Egymás szavába vágva meséltek, én pedig élvezettel hallgattam őket