1. Fejezet

1.

„Kedves naplóm, ma megint vettem egy új felsőt, ami valami eszméletlen csinos. Tökéletes lesz a következő bulira”  na ez az amit soha nem írtam még le életemben. Nem csak mert még csak nem is hasonlítok egy ilyen személyiségű lányra, hanem mert esélyem se volt egy viszonylag normális életre. Na jó, nem szeretnék panaszkodni. A helyzetemhez képest jól eléldegéltem az eddigi 17 évemet, intézetről intézetre járva.

Születésem után pár nappal vesztettem el a szüleimet. Legalábbis mindig így tudtam. Beléjük rohant egy kisbusz. Szóval még csak halvány emlékeim sincsenek a róluk. A nagyszüleim már szintén nem élnek. Más rokonokat nem ismerek, így hát árvaházba kerültem a szülővárosomban Chicago-ban. Az első helyre nem igazán emlékszem, túl kicsi voltam még. Olyan 6 éves koromig éltem ott. Aztán kerültem át egy idősebb gyermekekkel teli házba, szintén Chicago-ban. Egészen 14 éves koromig laktam ott. És, ha lehet ilyet mondani, nagyon szerettem ott élni. Életem meghatározó szakasza volt és megbirkózni vele egyedül nem lett volna egyszerű, de ott volt Maggie, az egyik nevelő az otthonban. A lányaként tekintett rám és mindenben segített amiben csak tudott. Talán miatta lettem az aki ma vagyok, az ő kedvéért nem züllöttem el, mint ahogy az intézetesek többsége. Egészen jól tanultam az iskolában és ittam Maggie minden szavát és jótanácsát. Kiélveztem minden percét annak, hogy van egy pótanyukám.

Amikor nem lehetett, ő akkor is kivitt engem a házból és elmentünk az állatkertbe vagy fagyizni, majd visszacsempészett a házba. Mikor a többi gyerek nem kaphatott több édességet, egy pár falat csokit azért meghagyott nekem. Az ilyen kis apróságok tették őt életem hősévé.

8 évet éltem le itt, mikor is bezárták a lakásotthont és Maggie-nek ki kellett költöznie Brazíliába a fiához, aki kórházban feküdt. Fájdalmas volt a búcsú, de meg kellett értenem, hogy Maggie-nek van egy igazi fia, akinek most szüksége van rá. Így hát emlékezetembe véstem az én drága nevelőnőmet, hogy végleg el tudjam engedni.

Ekkor kerültem át én is egy másik városba, pontosabban a Montana állam béli Great Falls-ba. Életem legrosszabb 2 és fél évét töltöttem ott. Nemcsak a körülmények voltak meglehetősen rosszak, de az ott lakók is zűrös életet éltek, amibe nemegyszer engem is be akartak csábítani, sikertelenül. Míg én a szobámban ülve olvastam, addig a szobatársam az ablakon kiszökve osont fel az éjszakába. Majd napok múlva a rendőrség hozta vissza. És ez csak ismétlődött. Hol lopáson kapták őket, hol elszöktek vagy rongáltak. Bár soha nem fohászkodtam senkihez, akkor mégis imádkozni kezdtem, hogy hamar elkerüljek innen. Hisz tinédzserkorom közepén tartottam. Szükségem lett volna a segítségre, szükségem lett volna Maggie-re. De csak néhány telefonhívással tudta bennem tartani a lelket.

Pár héttel ezelőtt érkezett el az én időm. Mikor is a ház vezetője behívott magához és elmondta, hogy máshová kerülök. Még nem tudtam hová megyek, de majd’ kiugrottam a bőrömből. Kiszabadulok innen.

Az utolsó pár napban fogott el mégis a kétség, hogy mi van ha ugyanilyen vagy még rosszabb helyre kerülök. Nem biztos, hogy az innen való szabadulásom, a helyzetem javulását jelenti. Sose tudhatom milyen lesz a következő intézet vagy lakásotthon. De persze az is tény, hogy én mindenen agyalok, mindentől félek. Szokásom bizonytalannak lenni, ami nem éppen szerencsés, ha bűnözőkkel vagy körülvéve. Épp ezért kifejlesztettem egy „ál-határozottságot”, amivel úgy tudok tenni mintha biztos lennék a dolgomban. Ez jól jött mikor hazugságra voltam kényszerítve. Mikor fedeznem kellett a szobatársam, ha éppen elszökött. Választhattam, hogy elmondom a nevelőnek az igazat és Amanda (a szobatársam) megver, vagy hazudok és akkor ép bőrrel megúszom. Leginkább a „nem tudommal’ húztam ki magam a nevelők kérdései alól.

-Merre van Amanda? Mondd, hogy nem szökött el megint! –szegezte nekem a kérdést Flora a nevelő.

-Nem tudom. Szerintem a szobánkban lehet. –pedig pontosan tudtam, hogy a barátjával osont ki megint.

-Remélem, hogy inkább fent duzzog, minthogy a városban törjön be egy-két ablakot.

-Reméljük. –hagytam rá. Nem volt valami jó kapcsolatom a nevelőimmel. Vagyis nem volt személyes vagy közvetlen. Olyanok voltunk egymásnak mint az idegenek, akiket napokra összezártak. A szeretet vagy a gondoskodás írmagja is hiányzott belőlük. Ők ott csak „vigyáztak” ránk, több kevesebb sikerrel. Főztek, mostak, de volt olyan, hogy ezt is inkább ránk bízták.

De azon a bizonyos őszi napon eljött a szabadulásom ideje. Az új életem színhelye pedig a Washington államban lévő kisváros Forks lesz.