6. fejezet

6.

Hál’ égnek Rachel a nappaliban tévézett a többiekkel. Szóltam hogy felmegyek ledőlni, ezzel garantáltan senki nem fog zavarni. Kicsi hiányzott hogy magamra ne csapjam az ajtót mérgemben. Egy pillanatra a düh azt is elfelejtette velem, hogy beteg vagyok. De csak egy pillanatra. Aztán visszatért a fájdalom. A különbség csak az volt, hogy most nagyobb gondom is volt a láznál. Cullen doki szavai jártak a fejemben. És akárhányszor végigjátszottam annál biztosabban tudtam, hogy megőrült és utálom őt. Egyetlen dolog volt szent nekem a világon: a szüleim emléke. Nem érdekel, ha engem bánt meg, ha megaláz, de a szüleimet hagyja ki ebből. Nincs joga felborítani mindent, ami megalapozta az életem. Soha de soha nem kellett volna idejönnöm. Hogy is hihettem azt, hogy ez egy rendes és nyugodt környék? Miért gondoltam, hogy a bűnözők után jobb helyre kerülök? Ott legalább békén hagytak, nem úgy mint itt. Csendes magányban éltem túl a napokat. De itt, itt turkálnak az életemben és próbálnak őrültnek beállítani. De ez nem fog sikerülni. Amíg én tudom, hogy nem bolondultam meg, addig nincs baj. Nem lehet baj.

Bár egy percre csak el tudnám felejteni azokat a szörnyű szavakat. De kísértenek állandóan. Hiába telnek az órák, az emlékek nem halványodnak csak üvöltenek a fejemben. Legszívesebben egy mozdulattal kisöpörtem volna őket. Hagyjatok békén! Kérlek!

Az éjjel szinte csak szenvedéssel telt. A lázam a negyvenet ütötte, minden végtagom fájt. Csak forgolódtam és folyt rólam a víz. Lüktetett a fejem miközben rázott a hideg. A gyomrom korgott, de semmi étvágyam nem volt. Messzire elkerültem az étel minden formáját. Szédültem. Amint megpróbáltam felkelni, visszazuhantam az ágyra. Egyszer sikerült hangtalanul kimásznom a mosdóba. Büszke voltam magamra, hogy senkit nem ébresztettem fel.

Valamikor éjjel 2 körül, úgy döntött az álmosság, hogy erőt vesz rajtam és kicsit legyűri a betegséget. Végre aludtam, de sajnos nem álomtalanul. Pont úgy –ha nem még jobban – mint a valóságban, álmomban is szenvedtem. Rángatóztam és segítségért kiabáltam, de hiába, mert nem jött senki. Egyedül voltam a semmi közepén. Csak egy ajtó jelent meg előttem. Nem mertem bekopogni, mert tudtam, hogy úgyis kinyitják. Csak ott álltam, a fájdalomtól szédülten és az ajtó résnyire kinyílt. Tömény sötétség áramlott ki, semmi fény. Hívtak és nem ellenkezhettem. Ki ellenkezne a halállal? Az lehetetlen. Így önkívületben, akaratlanul is besétáltam, és az ajtó hangos csapódással zárult be mögöttem, hogy többé senki se tudja kinyitni. A halál pedig diadalmas vigyorral konstatálta, hogy immáron az övé vagyok. Én pedig síri nyugalommal adtam magam a halál kezére. Senki nem jött értem, hogy megmentsen. A magányom üldözött az elmúlásba.

Zihálva, lihegve ébredtem. Még mindig beteg voltam, de legalább még éltem. Az álmom annyira valóságos volt. Túl valóságos. Ki akartam verni a fejemből. De ez is, mint a Carlisle Cullennel való beszélgetés, a memóriámba égett. Az agyam körülötte forgott. Értelmezte minden részletét, mígnem összeállt a kép. Az álmom, nem rémálom volt. Csak egy hatalmas fenékberúgás. A téveszméimet eltörölte teljesen. Ráébresztett az igazságra. Hinni kezdtem, hinni annak a megátalkodott, hazug doktornak, aki már nem is tűnt annyira hazugnak. Másképp láttam mindent, teljes pálfordulással tekintettem vissza a tegnapra.

Szinte éreztem ahogy a szüleim mellettem állnak és biztatnak: Higgy neki!

Most már akartam hinni. Szörnyű lelkiismeret furdalás közepette ismertem el Cullen doki igazát. Bármennyire is rémmesébe illő a sztori, igaznak kell legyen. Érzem hogy az. Haldoklom. Ez ébresztett rá, hogy mi lehet a valóság. Nem az amit eddig gondoltam. Közeledett a végem és én hadakozni akartam ellene, ami csak úgy lehetséges, ha elfogadom az igazat, hogy a horror sztorik és a tündérmesék valósak. Körülöttem létezik, de bezárt szemmel és bezárt szívvel nehéz meglátni.

Csodás és egyben bizarr, hogy a halál közeledte mikre rá nem veszi az embert. Miket meg nem tesz. Képes voltam elfogadni végre.

Remegő kézzel a telefonomért nyúltam. Edward számát kerestem, majd tárcsáztam. Alig csöngött egyet és máris felvette.

-Edward segítened kell! –nyögdécseltem a telefonba.

-Segítek! –mondta egyszerűen és letette a telefont. Tudtam, hogy nem hagynak meghalni, bármily erősen is közeledett felém. De még ki kellett tartanom.

Reggel 7-et ütött az óra, amikor csöngettek. Csak Emma ébredt fel rá és álmos szemmel nyitott ajtót Dr. Carlisle Cullennek. Azonnal felrohantak a szobámba. Mikor a doktor belépett, földöntúli nyugalom árasztotta el a szobát. Mintha a megmentőm érkezett volna meg. Világosszőke haja, mint egy angyalé.

Emmához beszélt közben:

-Megvizsgáltam újra Linnea leleteit és rájöttem, hogy sokkal súlyosabb a baj, mint hittem. Sajnálom.

-De mi ez? Vírus?

-Igen, egy nagyon veszélyes vírus, ami errefelé csak ritkán fordul elő. De azonnal kezelni kell. –hazudott Cullen doki – Sajnos a megfelelő gyógyszerek nincsenek meg a kórházban. A személyes raktáramban tartom őket. Ha megengedi, elvinném magamhoz Linneát.

-Bármit, ami a segíthet rajta. –Emma arca kétségbeesett volt. Szemei könnyesek.

-Köszönöm. Akkor most rögtön indulhatunk is.

-Összepakolok neked!

-Nem szükséges, nálunk minden van. Ruha, tisztálkodó szerek, minden ami kell.

-Köszönöm Dr. Cullen. Örök hálám, amiért ilyen sokat segít. –ekkor Emma felém fordult –Linn, gyógyulj meg, kérlek. Szörnyű így látni téged drágám. Esküszöm imádkozok érted.

-Köszönöm Emma. Kedves tőled. De ne aggódj, jól leszek. –bizonygattam nem csak neki, hanem magamnak is.

Dr. Cullen közelebb lépett hozzám, hogy segítsen kimászni az ágyból és levinni a lépcsőn.

-Köszönöm Dr. Cullen.

-Szólíts csak Carlisle-nak. –meglepett az udvariassága, miután úgy lehordtam. Amint egyedül leszünk bocsánatot kérek tőle. Szörnyen viselkedtem vele és a családjával.

-Rendben. –egy apró mosolyra még volt erőm. Carlisle a kezét a könyökömhöz tette és kissé megemelt így segített lemenni a földszintre, majd az autójáig. Befektetett a hátsó ülésre. Nem sok mindent érzékeltem a külvilágból, csak annyit, hogy Emma egy könnyes puszival búcsúzik el tőlem. Ő még nem tudja, de talán örökre.

Carlisle még váltott egy-két szót Emmával majd siettünk a Cullen ház felé. Mindig is kíváncsi voltam hol élnek, de nem ilyen körülmények között akartam őket meglátogatni.

-Carlisle!

-Igen.

-Sajnálom. Bocsánatot szeretnék kérni, mindazért amit mondtam.

-Igazán nem kell ezért elnézést kérj. Megértem, hogy mély sebet szakítottam fel.

-Nagyon rendes v…. –tétováztam

-Tegezz csak!

-Nagyon rendes vagy velem. Meg sem érdemlem.

-Megérdemli az életet a családunk tagja.

-Micsoda? –emeltem fel kissé a fejem.

-Lehet, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy elmondjam, de amíg kutattam utánad, felfedeztem valamit a családfádban. Ha jobban leszel elmesélem az egészet. Most csak annyit mondok, hogy nem véletlenül vagy te is és Edward is Masen.

-Edward is Masen?

-Ember korában igen, ez volt a neve. Az édesanyja után. És ami a fontos, hogy bár időben távoli, de unokatestvérek vagytok. –hallottam a hangján, hogy mosolyog. Erősen koncentráltam, hogy figyelni tudjak rá és ne ájuljak el a rosszulléttől, ami egyre fokozódott.

-Hogy mi unokatestvérek? –nyöszörögtem élettelenül, de nagyon boldog voltam. Egy rokonom él. Ennél szebbet nem is mondhatott volna.

-Igen, azok vagytok.

-Köszönöm Carlisle. Ha ez lesz életem utolsó jóhíre, már megérte élni.

-Ne mondj ilyet! Túl leszel rajta! Segítünk!

-Nagyon hálás vagyok érte! És tudjátok már mi a megoldás?

-Talán. De a forrás itt nem biztos.

-Mondd el!

-Emberként sajnos nem élheted túl ezt…

-De vámpírként igen. –fejeztem be a mondatot ezzel magamat is rádöbbentve a tényekre, miszerint egy misztikus lénnyé fogok változni. Nincs menekvés vagy más megoldás. Ez a végzetem, vagy a halál. Barátságosabbnak tűnt az átváltozás, mint a sötét elmúlás.

-Hát legyen! Változtassatok át, ha ez kell! –döntöttem és magam is meglepődtem milyem biztos vagyok benne.

-Azt fogjuk tenni! De el kell mondanom pár dolgot, amit tudnod kell az újszülött vámpírokról.

-Hallgatlak! Már amennyire hallok még! –a morbid humor erőt vett rajtam.

-Az első évben, években csak a kegyetlen szomjúság fog hajtani. Nem akarlak megrémiszteni, de fel kell készülj rá. Meg kell tanulnod kezelni ezt és leküzdeni, amennyire lehet.

-De hogy járok majd így suliba?

-Betegségre fogjuk. Súlyos betegségre. Örök életed lesz. Be tudod fejezni majd a sulit. Többször is. –örök élet. Ezen a szón megakadtam. Mint egy tündérmese. Megkaphatom azt ami mindenkinek az álma? Kell lennie valami csalafintaságnak. Az élet nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy megkapod. Szenvednem kell érte. Leküzdeni az őrült szomjúságot és gyilkolási vágyat.

De külső szemmel láthatom, ahogy változik a világ, mindenben részem lehet, ha kordában tudom magam tartani. Ez, azt hiszem megfelelő ár, amit meg tudok fizetni.

-Lesznek még apró dolgok, amikkel most nem traktállak. És ne félj! Mi mindenben segítünk! A haditervet is kitaláljuk, hogy mit mondunk Emmának. –Emma, és a többiek. Alig ismertem meg őket már is el kell búcsúznom. Ilyen gyorsan még sehonnan se kellett távoznom.

-Először is nekem kell megbeszélnem vele az örökbefogadást.

-A micsodát? –meglepetésemben felültem az ülésen, de annyira gyenge voltam, hogy visszazuhantam rögtön.

-Természetesen a családunk tagja leszel, már ha te is beleegyezel. Szeretnél hozzánk tartozni, a Cullen család tagja lenni? Mi szeretettel fogadunk!

-Ez komoly? –a szemem könnybe lábadt a meghatottságtól. Minden amit életemben elvesztettem. Az egyetlen veszteség ami miatt egy intézetes lány életét kellett élnem, most úgy látszik visszakapom. Amit az ég 17 évvel ezelőtt elvett tőlem most visszaadja. Nem tudok elég hálás lenni a családomért.

-Teljesen komoly.

-Ez őrületes. Úgy értem, köszönöm Carlisle. Nem is tudja mit ad ezzel nekem. Többet mint amennyit megérdemlek. Sokkal többet. Köszönöm. Kétségtelen, hogy egy angyal vagy.

-Üdvözöllek a Cullen családban, Linnea Masen Cullen. –mondta büszkén a nevem, mint amikor egy apa beszél a lányáról. Így képzeltem el a vérszerinti édesapámat is. Álmodoztam róla, milyen lehet, amikor mosollyal az arcomon viszem haza a kitűnő bizonyítványt és apám büszkén mondja: Ő az én lányom. Megsimogatja a hajam és egy puszit nyom a fejem búbjára. A képem a pénztárcájában, a születésemről, az óvodai képem és a kisiskolás. És azon vitatkoznak édesanyámmal, kire hasonlítok jobban. Majd megegyeznek, hogy egálban vannak.

Bár nem csak álmodtam volna mindezt. Sose gondoltam igazán bele, hogy mennyire szükségem lett volna a szüleimre. Éldegéltem az intézetben, különösebb gondok nélkül. De most amikor megkaphatom a családom, jövök rá mennyire hiányzott. Fél életet éltem nélkülük. Valami azt súgta én oda tartozom. A Cullen ház az igazi otthonom, bár még sosem jártam ott. Carlisle-ban, a sosem látott apámat véltem felfedezni. Talán elviseltem annyi mindent az élettől, hogy most kaphatok egy kis jutalmat érte. De erre rá kellett szolgálnom. Mint mondtam, ingyen semmi sem jár.

5. Fejezet

5.

A levegő kicsit fagyos volt. Nem tudom, hogy miattam, vagy más dolog miatt, de inkább nem fecsegtem tovább.

-Merre is laksz? –kérdezte Edward.

-A templom mögötti utcában.

-Tudom hol van. –majd beletaposott a gázba, és őrült sebességgel száguldottunk ott, ahol biztos kevesebbel kellett volna menni.

Így pár perc alatt könnyedén hazaértünk. Az eső közben még jobban eleredt. Az ablaktörlő ide-oda lengett minden egyes másodprecben.

Bella percenként vizslatta Edward-ot aggódó arccal, de a fiú meg sem rezzent. Teljesen nyugodt volt, sőt néha mosolygott is.

Alig beszélgettünk az úton, ami nem tartott sokáig. Edward lefékezett a házunk előtt.

-Köszönöm a fuvart.

-Nincs mit, máskor is.

-Holnap találkozunk Linn. –vigyorgott rám Alice, de volt valami a tekintetében. Valamin jót mulatott, amit másnak nem mondott el.

Kint álltam az esőben amíg eltávolodott az autó. Mintha odafagytam volna a betonhoz. Megráztam a fejem, hátha kicsit magamhoz térek. Beszaladtam a házba, mert egy kissé eláztam. A nappaliban Adam és Rachel várt.

-Szia Linn!

-Sziasztok!

-Hát te meg, honnan szereztél Volvo-t? –szegezte nekem a kérdést Adam.

-Cullenék hoztak haza.

-Komolyan? –képedt el Rachel. –Mióta vagy jóban velük?

-Ma óta.

-Ha én egy ilyen autóban ülhetnék. –ábrándozott Adam a fejéhez kapva. –Láttam miféle autóik vannak ezeknek. Egyszer az egyik egy Jeep-et vezetett. Mit meg nem adnék, ha csak 1 napra megkaphatnám.

-Karácsony? Csak figyelj, a fa alatt egy Jeep kulcs lesz. –viccelődtem.

-Azt megnézem. –nevetett Adam

-Na, felcuccolok a szobába. Azt hiszem tanulnom kéne egy kicsit. –jelentettem be.

-Oké.

Felvánszorogtam a lépcsőn, majd ledobtam a táskámat a földre. Kibányásztam a szükséges könyveket és kelletlenül leültem az íróasztalhoz. A tollam végét rágcsálva fogtam bele a matekfeladatokba.

-Jó reggelt! –nyitott be Emma a szobánkba. Válaszul mind a ketten a fejünkre húztuk a takarót. –Na, lányok, 5 percetek van!

-Megyünk már. –nyöszörögte Rachel, majd a másik oldalára fordult.

Elnevettem magam és feltápászkodtam. Lentről rántotta illata szállt fel az emeletre.

-Jó reggelt Mindenkinek! –üdvözöltem Emmát és a többi lakót.

-Gyere, fincsi a rántotta. –szólt George. Lehuppantam mellé, majd mohón belettem az adagomba. Reggelente falánk vagyok.

-Óvatosan Linn, még forró. –figyelmeztetett Emma. Teli szájjal elhümmögtem egy „oké”-t.

Lassan mindenki végzett, én pedig felmentem átöltözni. Odakint hideg volt, így egy fekete pulcsi és egy világoskék farmer mellett döntöttem.

Siettem fogat mosni, hogy még Rachel előtt beérjek és utána még neki is legyen ideje. Gyorsan végeztem. Én lettem kész elsőnek a csapatból, ezért még visszamentem a szobába megágyazni. Míg pakolgattam, odalent már mocorogtak néhányan indulásra készen.

-Ez meg mi? –hallottam Adam hangját. –Linn! –kiáltott fel.

-Mi az? Megyek! –futottam le a lépcsőn. Adam az ablakban állt tátott szájjal.

-Mondd, hogy nem rád vár az a Porsche 911 Turbo? –szemét le nem vette az autócsodáról, ami a ház előtt állt. Egy kanárisárga sportkocsi, benne a kicsi Alice. Nekem is elállt a lélegzetem. Egy percig mozdulatlanul álltam és vizslattam kifelé, majd mikor észhez tértem, kiszaladtam az utcára. Alice lehúzta az ablakot, amikor látta, hogy kifelé jövök.

-Jó reggelt Alice! Hát te meg?

-Jó reggelt Linn! Itt a meglepi fuvar!

-Meglepi micsoda? Ezt komolyan gondolod?

-Természetesen. Hozd a táskád és pattanj be!

-Na…ne…már. –nyögdécseltem, újra végignézve a kocsin.

-De már! –vigyorgott Alice elégedetten.

-Meg kell kérdeznem Emmát.

-Menj csak! –visszaszaladtam a házba. Emma a konyhában volt.

-Emma!

-Igen?

-Alice Cullen eljött értem, hogy bevigyen autóval a suliba? Megengeded?

-Alice Cullen? Ez kedves tőle. Persze, hogy mehetsz, de vigyázz magadra!

-Meglesz és köszi! –mondtam az ajtóból visszanézve. A táskámmal a hátamon siettem kifelé, majd beültem Alice mellé, a kétszemélyes Porscheba. Életemben nem ültem még ilyenben.

-Nagyon köszönöm Alice. Megtudhatom milyen indíttatásból jöttél értem?

-Gondoltam örülnél neki. –húzta ki magát.

-Ez tény igen, örülök neki. Csak épp nem értem.

-Ajándék lónak ne nézd a fogát. –ráncolta a homlokát Alice.

-Eszembe se jutott kifogásolni. –nevetgéltem felemelt kézzel.

-Akkor indulás. –Alice egy mozdulattal bepöccintette a kocsit és már repültünk is. Jobb szó nincs arra, amit ez a járgány művelt az utakon. Egyszerűen repült.

-Alice, biztos vagy benne, hogy városban megengedett a 90 km/h sebesség?

-Most meg van engedve. –kacagott a logikáján, bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg.

-Hát jó. –húztam össze magam a bőrülésen.

-Ne félj! Senki nem fog elkapni! –jelentette ki teljesen biztosan és megingathatatlanul.

És igaza lett. Büntetés nélkül jutottunk el az iskoláig. A parkolóba kanyarodva egyből megláttam egy másik ismerős autót és belőle kiszálló két ismerős arcot. Az ezüst Volvoból szállt ki Bella és Edward. A közelében pedig egy emlegetett kocsit pillantottam meg. A Jeep, amiről Adam beszélt. Egy hatalmas monstrum, ami jobban illett volna egy mocsári túrához, mint egy iskola parkolójába.

Meg sem lepődtem hogy Emmett, Rosalie és Jasper állnak mellette. Az ilyesféle elvetemült autóválasztás csakis Cullenékre jellemző, ahogy láttam. Bár aki megteheti…

Kiszálltunk Alice-szel. Ő bezárta a Porsce-t egyetlen gombnyomással, majd elindultunk a többiek felé.

-Csak tán nem nyert a lottón hölgyem? –ugratott Emmett.

-Nem, én nem, de ha jól látom Ti igen. –vágtam vissza.

-Csak szerencsések voltunk.

-Efféle szerencse nekem is jól jönne. –nevettem.

Ránéztem az órámra. 2 percünk volt.

-Alice, ha én most nem indulok el, elkésem. Ha nem haragszotok.

-Menj csak!

-Oké, akkor sziasztok!

-Szia. –köszöntek el, tökéletes szinkronban.

Siettem befelé. Még épp a tanár előtt beértem. Mikor elmentem Belláék mellett, odaszóltak:

-Ilyen későn?

-A testvéreid feltartottak –kuncogtam, majd a helyemre pattantam.

A magyar órán nem volt semmi érdekes. Nem zuhant rá egy meteor a sulira és az ufok sem támadtak meg minket.

A következő órámra Bellával és Edwarddal mentem. Csevegtünk közben. Ahogy egyre jobban megismertem őket, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ők a legrendesebb emberek a suliban és csak reménykedtem, hogy jó barátok leszünk. Nem kellett felületes témákat érintenünk, egészen komolyan beszélgetésekbe is belefolyhattunk, közben mégis kellemesen elbeszélgettünk. Messze az ellentétei voltak a suli legtöbb diákjának, de én mégis velük jöttem ki a legjobban. Gyakorta fordul elő, hogy tudat alatt, inkább azoknak az embereknek a társaságát keresem akikkel egy hullámhosszon vagyunk. Vagyis őket találom meg.

Így hát a menzán is sikerült Cullenék mellé keveredni. Mivel Edwardék álltak előttem a sorban, odafordultak hozzám, hogy meghívjanak az asztalukhoz. Már nem is udvariaskodtam, vagy hezitáltam csak egyszerűen igent mondtam. Cullenék már úgy üdvözöltek mint egy régi jó barátot. Nem mondom, tényleg jól esett.

Megint beszélgettünk. Mindannyian meséltünk valamit, amivel el is telt az idő. Mennünk kellett vissza órára.

Az legutolsó óra után kiballagtam a parkolóba. Gőzöm se volt, hogy Alice hazavisz e, vagy esetleg valami más dolga van. Sokáig nem kellett tanakodnom, mert Alice jelent meg mellettem.

-Akkor mehetünk?

-Persze, köszi.

Alice már vagy 6 méterről kinyitotta a kocsit.  Beültünk majd kifelé kanyarodtunk. Még odaintegettem Belláéknek a kocsi ablakából. Bella tekintete zavart volt, miközben Edward mesélt neki valamit, ha jól láttam.

Alice hirtelen furcsa lett. A szeme nem az úton volt, még csak nem is a valóságban. Valahová messze elrévedt. Féltem, valaminek mindjárt nekimegyünk.

-Alice, Alice! Valami baj van? –ijedeztem. Alice nem válaszolt, csak meredt tovább. –Alice! –megrázta a fejét és végre válaszolt.

-Jól vagyok. Csak…csak elbambultam. –vezetés közben? Hüledeztem magamban. Hangosan kifújtam a levegőt, de megnyugodtam, hogy Alice-t ismét a valóságban tudhatom.

Lefékeztünk a házunk előtt. Alice kicsit furcsa volt. Olyan komoly, magához képest. Elköszöntünk, majd Alice, a szokásos mosolyt nélkülözve, csikorgó kerekekkel száguldott el. Most már komolyan megijedtem, hogy valami nagy baj van.

Kicsit zombiként kullogtam be a házba. Még senki nem volt otthon. Mondjuk nem csodálom, hogy egy Porschéval én értem haza a leghamarabb.

Furcsa volt az üres házban egyedül lenni. Mindig nyüzsög, most meg épp a suliból tartanak haza.

Tennivaló híján felmentem a szobámba ledőlni egy kicsit. Azt hiszem el is szundítottam, mert mire felkeltem már mindenki javában otthon volt.

-Bocsi felébresztettelek? –kérdezte félve Rachel.

-Nem dehogy. Magamtól keltem fel, csak elszundítottam egy kicsit. –felültem az ágyon és hirtelen lila foltokat kezdtem látni. Megráztam a fejem hogy elmúljon, de iszonyúan hasogatott. Betegség? Jajj, ne!

Annyi szerencsém volt, hogy hétvége jött, így nem kellett a házira koncentrálnom.

Lementem inni a konyhába, pontosabban inkább letámolyogtam. Kis pöttyök táncoltak a szemem előtt és az egyensúlyom mindig jobbra húzott. A végtagjaim fájtak és azt hiszem lázam is volt. Szuper. Már csak ez hiányzott.

Kutakodtam a szekrényben fájdalom- vagy lázcsillapító után. Az egyik kispolcon találtam is egy dobozzal. Egy pohár víz kíséretében le is nyeltem egy bogyót. Remélem hamar hatni fog.

Vissza is slisszoltam a szobánkba és leheveredtem ismét. Rachel még nem vette észre, hogy rosszul vagyok. Szerencsére a számítógépre figyelt.

Bebújtam a takaró alá és lehunytam a szemem. Gyógyulj! Gyógyulj! Mantráztam magamban, mintha az segítene. Megint elaludtam. De csak 1 órát.

Mikor felébredtem az óra 5-öt mutatott. Odalent már készült a vacsora, az illatokból ítélve. Bár semmi étvágyam nem volt, így az illatból szag lett. Kimásztam az ágyból, de meglehetősen szédültem így kicsit vissza is estem. Nem hatott az a gyógyszer? A lázam szerintem feljebb ment, mert folyt rólam a víz, de közben rázott a hideg is. Elvánszorogtam a fürdőig. A tükörben szörnyű látvány fogadott. Mint egy zombi, akit elütött a vonat. A szemem véres volt, a hajam tincsekben tapadt a nyakamra, az arcom kipirult mégis mögötte holt sápadt voltam. Utáltam beismerni, de ide orvos kell. Lementem Emmához, amint megfordult, kiült az arcára a rémület.

-Mi történt Linn? Beteg vagy? –rohant oda hozzám. Kezét a homlokomra tette.

-Azt hiszem igen.

-Jézusom, forró vagy. Azonnal menjünk orvoshoz. Ügyelet biztos van. –nem tiltakoztam. Most csak egy doki segíthet. Körülöttem a többiek is idegesek lettek, sajnálkozva néztek rám. Kinézetem ellenére bizonygattam, hogy nem vagyok olyan nagyon rosszul.

Beültünk a kocsiba és Emma megint felvette azt az arckifejezést amikor az ujjamal vitt a kórházba. Az a nyugtalan arc és kapkodó beszéd. Alig vagyok itt pár napja és máris kétszer láttam ezt az arcát. Rekord, rossz értelemben.

A portás a kórházban azt mondta Dr. Cullen az ügyeletes. Megnyugodtam. Jó kezekben vagyok.

Emma szinte berontott a rendelőbe.

-Jó estét Dr. Cullen!

-Jó estét! Linnea! Nem nézel ki valami jól. Nem örülök, hogy így találkozunk újra. Gyere, megvizsgállak. –mondta a doktor, de olyan rutinmondatoknak tűntek. Semmi meglepettség nem volt bennük. Az arca neki is aggódó volt. Biztos nem az én kis lázam miatt. A kis láz, ami Carlise szerint 39,3 fok. Emmát a szívbaj kerülgette. Annyira sajnáltam. Meg akartam nyugtatni, hogy nincs baj, majd elmúlik, de Dr. Cullen kiküldte.

-Emma, megtenné, hogy egy pillanatra kifárad. Alaposabban megvizsgálom Linnea-t.

-Rendben. –Emma azt se tudta hol áll a feje.

Egyedül maradtunk a dokival. És az arca teljesen megváltozott. Komoly lett és a tekintete  olyan erős volt, mint aki a lelkembe lát. Közelebb lépett és rákészült, mint aki valami nagy dolgot akar mondani.

-Linnea! Beszélhetünk egy kicsit? –a hangja viszont kedves volt és nyugtató.

-Persze. –bólogattam.

-Amit most hallani fogsz, elsőre hihetetlen lesz, de kérlek gondold át és ne borulj ki. –a szavai megrémítettek.

-Egy picit utánanéztem az életednek. –micsoda? Kutatott utánam? –Jól láttam, hogy a szüleid autóbalesetben hunytak el?

-Igen, abban.

-Ezt kitől tudod?

-Mindig ezt mondták.

-Láttál róla valaha hivatalos papírt?

-Nem. –ismertem be.

-Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nem ez történt.

-Akkor?

-Megölték őket. –a doki hangja együttérző volt, engem mégse nyugtatott le. Honnan veszi? Miért higgyem el?

-De kicsoda?

-Ez a hihetetlen része a dolognak. Nem ember volt.

-Akkor, medve? Micsoda?

-Vámpírok. –a szám tátva maradt ettől a kijelentéstől.

-Az nem lehet. –tiltakoztam hevesen – Honnan szedi ezt?

-Biztosak a forrásaim. Van egy barátom, aki ismerte azt, aki megmentette a szüleidet és téged.

-Engem? Megmentett?

-Illetve igen, csak téged. A szüleidet már nem tudta.

-Magyarázza el! Mert ez eddig zavaros és érthetetlen! –rivalltam rá. Nem érdekelt az udvariasság, amikor a szüleim emlékét gyalázzák éppen.

-Rendben. Édesanyád épp a kórházba ment, megszülni téged. De a sötét utcán elkapta őt és édesapádat két vámpír. Az apádat egyből megölték. –ezt a szót nehezen mondta ki –De édesanyádnak sem volt sok ideje hátra. Az egyik vámpír megharapta, de a közelben járt egy másik vámpír, aki megmentette, vagyis megpróbálta megmenteni. Az egyik ellenséges vámpírral végzett is, de a másik elmenekült. Édesanyád eközben haldoklott, rengeteg vérét kiszívták, csak percei voltak hátra. Az utolsó mondata az idegen megmentőhöz az volt, hogy mentsen meg Téged. Az idegen neve Agustin volt. Világra segített téged, de édesanyád belehalt a szülésbe. Eztán bevitt téged a kórházba, ahol már biztonságban voltál. A többit pedig már tudod.

-Az…nem…lehet. –a szemem könnybe lábadt és maga elé meredtem ahogy elképzeltem ezt a bizarr és horrorisztikus jelenetet amit elém vázolt. De nem, vámpírok nem léteznek! Nem egy mesevilágban élünk!

-És nem múlt el nyomtalanul a támadás. –folytatta – Te „örökölted”, hogy úgy mondjam. Mivel még édesanyád hasában voltál, amikor megharapták, a méreg téged is elért, hacsak kis mértékben is. De elraktározódott a szervezetedben. És a mai napig hatástalan is volt. - itt elhallgatott, mintha csak arra várna hogy megemésszem, hogy mondjak valamit. D ez lehetetlen volt. Ezt NEM lehet felfogni emberi ésszel. Hogy minden amit eddig tudtál semmivé válik. Az életed nem is volt a tiéd, csak valaki így alakította. Hogy a szüleim elvesztése valami rémmesén alapul. Hát megérthetem én ezt? Nem, nem értem. És nem is akarom. Felnőttem, fel kellett nőnöm, és már nem hiszek a horror sztorikban.

-Nem, NEM. –kiáltottam. –Maga megőrült?

-Linn, kérlek nyugodj meg. Mondtam, hogy furcsa lesz amit mondok, de kérlek hidd el nekem. Tudom, én egy idegen vagyok, de jót akarok. Meg akarlak menteni.

-Mégis mitől? –kiabáltam rá, tiszta dühből.

-Ettől. –mutatott rám. –Rosszul vagy! Ez nem egyszerű járvány. A méreg úgy döntött nem vár tovább. Aktiválódott a szervezetedben.

-Honnan tud maga ilyesmit? Ez nem létezhet, őrültség!

-Nagyon ritka a te eseted, de azért egy-kettő mégis akad a világban. Egy Írországban például, ahol kutakodtam.

-Kutakodott? Maga kémkedett utánam! –nem kérdésnek, kijelentésnek szántam. Sőt, inkább szemrehányásnak.

-Sajnálom. Én tényleg csak segíteni akartam.

-Mi késztette hogy kémkedjen? –vetettem oda neki.

-Furcsa volt, mert olyan ismerős illatod volt.

-Ismerős illatom? Jézusom! –képedtem el.

-Edward-nak volt ilyen illata, még ember korában.

-Ember…mi?? Maguk is ilyen izék? –azt hittem nem lehet fokozni a mérgemet és a hitetlenségemet.

-Vámpírok vagyunk. De kérlek, erről ne beszélj senkinek!

-Őrizzem meg az őrültek titkát, hogy engem ne nézzenek annak? Könnyű lesz. –gúnyolódtam. Dr. Cullen-t többé nem tiszteltem. Szívből utáltam. Mert kémkedett utánam, mert hazudott nekem és dajkamesékkel akar beetetni.

-Doktor úr! Vámpírok csak a mesékben léteznek! Egy szót sem hiszek el. Hagyjon engem békén! Meggyalázza a szüleim emlékét és most azt mondja hogy nem tudom mi lesz…

-Haldokolsz.

-Ez már mindennek a teteje. Azt mondja meg is fogok halni? Hát nagyszerű. Azt hittem én is spéci vámpír leszek. Szívás. Hát köszönöm nem kérek a képzelgéseiből! -sarkon fordultam és kirohantam, annak ellenére hogy semmi egyensúlyom nem volt. Odakint Emmába ütköztem. Nagyon feldúlt voltam, de miatta normális képet próbáltam magamra erőltetni.

-Mi az Linn? Mit mondott az orvos?

-Semmi, valami járvány. Sokat kell aludnom és innom, ennyi.

-Gyógyszert írt fel?

-Lázcsillapító.

-Az van otthon. Akkor nincs nagy baj?

-Nincs. –nem volt kedvem társalogni. Az agyamban vörös köd volt, semmi más.

Beültünk az autóba, és teljes csöndben mentünk haza. Emma nem érezte szükségét, hogy beszéltessen. Ennek örültem.

Amint lehetett kipattantam a kocsiból és berohantam a házba. Minél előbb egyedül akartam lenni. Távol ettől az őrülettől. Ettől a kicsavart fantáziavilágtól. 

4. fejezet

4.

Kiléptem az iskolából és a viharos szél, hosszú barna hajamat egyből az arcomba fújta. Az ég szinte teljesen beborult, bár néhány napsugár még így is átküzdötte magát a felhőkön. De már ők se sokáig húzták.

Dudaszóra lettem figyelmes. A Toyotából Emma integetett felém. Odaszaladtam hozzá és be is pattantam a kocsiba. George és Rachel már bent ültek.

-Na milyen volt az első napod? –szegezte nekem a kérdést Emma.

-Nagyon jó. Kedvesek az osztálytársaim. Főleg Bella.

-Bella Swan? –kérdezett vissza Rachel.

-Igen ő.

-Áh, értem. –a hangja halkabb lett és olyan furcsa.

-Valami baj van vele?

-Nem, nincs. Csak folyton azokkal a furcsa srácokkal lóg.

-Furcsa srácok?

-Cullenék.

-A padtársa Edward Cullen, ha jól emlékszem. –nem értettem miért beszél róluk így Rachel. Bella végtelenül kedves lány.

-Igen. Ő az egyik Cullen.

-Hányan vannak?

-Öten. –elhallgatott egy pillanatra – Lauren nem igazán szereti őket, én csak tőle hallottam, még sose beszéltem velük. –az én osztálytársam, Lauren Mallory? Ha igen, akkor nem tudom, hogy mennyire biztos információforrás az a lány.

-Értem. –nem kérdeztem többet. Nem hallgatok másokra. Én a saját benyomásaim alapján ítélek. És amíg Bella ilyen kedves, édesmindegy, hogy ki mellett ül vagy kikkel barátkozik.

Gyorsan hazaértünk. A fürdőszobában Rachel megelőzött, én addig tettem vettem. Majd mikor mindenki végzett, felmentünk a szobánkba. Épp hozzákezdtem a házihoz, amikor Adam berontott a szobánkba.

-Jöttök kosarazni? –lihegett attól, hogy felfutott a lépcsőn.

-Menjünk? –fordult hozzám Rachel.

-Oké. –most nem volt kedvem tanulni. Egy közös kosarazás jobban felpörgetett, mint a matekkönyv.

Lerohantunk az udvarra. Már mindenki ott volt.

-Oké, akkor osszuk el a csapatokat! –szólt George.

-Én Linn-nel szeretnék lenni! –vágta rá Rachel.

-Oké, beszállok hozzátok. –csatlakozott George.

-Akkor én, Olivia és Philip leszünk a másik csapat. –mondta Adam.

-Na hajrá! –tapsolt egyet George és mi elhelyezkedtünk s megfelelő helyekre. Nem osztottuk be a posztokat, mert úgyis csak hárman vagyunk.

Az ellenfél kezdett. Adam villámgyorsan pörgette a labdát, és egy szempillantás alatt már a kosárban is volt. Azt hiszem elő kell vennem a villámgyors énemet. Ami ugyan nincs, de azért próbálkozok. Most nálunk volt a labda. George indított. Ekkor a házból valami iszonyatos csörömpölés hallatszott amire odakaptam a fejem.

-Linn, passzolom. –kiáltott George 2 védő között, de én már későn fordultam felé. Próbáltam az utolsó darabka kis mozgáskoordinációmat hasznosítani, de csak az lett belőle, hogy ügyetlenül kaptam a labdáért és a mutatóujjam egy az egyben a másik irányba hajlott, nagy reccsenéssel tudatva, hogy nem ez a természetes mozgásiránya. Bal kezemet rögtön elkaptam és a másikkal szorítottam, hátha elmúlik a fájdalom. De csak egyre erősödött. Mire felnéztem már mindenki körülöttem volt.

-Linn jól vagy? Annyira sajnálom. –szabadkozott George.

-Semmi gond, csak béna voltam. Nem figyeltem oda. –nyugtattam.

-Szólok Emma-nak. –rohant be Rachel.

Emma lélekszakadva sietett ki.

-Mi történt?

-Rosszul kaptam el a labdát. Figyelmetlen voltam. –George felsóhajtott amiért nem őt mószeroltam be.

-Gyere, adok jeget és beviszlek a kórházba. –nem láttam szükségét, hogy a kórházba rohanjunk, de nem akartam ellenkezni. Megnézi az orvos és rendbe teszi. Szerintem nincs nagy baja.

-Ha így gondolod. –hagytam rá. –De Emma, mi volt az a csörömpölés odabent?

-Sikeresen leejtettem az egyik legszebb tányért.

-Oh, értem. –úgy látszik ma nem vagyunk a toppon mozgásügyileg.

Emma kirángatott egy adag jeget a hűtőből és a kezemre nyomta. De már szaladt is a kocsikulcs után, míg én kiballagtam az utcára, ahol az autó állt. Beszálltunk és már hajtottunk is a rendelő felé. A többiek szánakozó arccal integettek az ajtóból. Mintha csak szívműtétre mennék.

Percek kérdése volt, hogy odaérjünk. Gyorsan találtunk egy parkolóhelyet és mire észbe kaptam Emma már egy doktor után érdeklődött.

-Valószínűleg eltört Linnea ujja, meg tudja vizsgálni valaki?

-Igen. Dr. Cullen épp most érkezett meg. Fáradjanak a 4-es rendelőbe. Ott van bent.

-Köszönjük. –Cullen? Honnan ismerős nekem ez a név? Hát persze, Bella padtársa Edward. És a rejtélyes Cullen család, akikről mindenfélét hallottam már. Vajon az apja lehet a doktor? Lehetséges.

Emmával utunkat a rendelő felé vettük. Óvatosan bekopogott majd egy kedves hang invitált minket be.

-Jó napot Dr. Cullen. –köszönt Emma udvariasan.

-Jó napot! –köszöntem én is.

-Üdvözlöm Emma. Mi törént? –fordult hozzánk Dr. Cullen és én egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ha nem lenne rajta fehér köpeny azt hinném filmsztár jött a városba. A doktor fiatal volt és cseppet sem illett ide. Szinte tökéletes volt. Mondhatnám jóképű. Világosszőke haja gondosan hátra volt fésülve. Arany szemeit pedig a szoba végéből is tisztán kivettem. Eddig azt hittem egy világoskék szemnél nincs szebb, de ennek a Dr. Cullen-nek sikerült megcáfolnia. Olyan topáz színű szeme volt, amilyen még sohasem láttam. Talán még photoshoppal sem lehet ilyen színt kikeverni. Ehhez hozzátett még hófehér bőre, ami csak kiemelte vonásait.

-Kosárlabda közben megreccsent az ujja és most nagyon fáj neki. Megnézné kérem?

-Természetesen. –a mérhetetlen udvariasság és kedvesség a hangjában meglepett. Eddig egy orvos sem beszélt ilyen tisztelettel velem. Szinte apáskodó volt ez a fazon.

Odanyújtottam a kezem.

-Hogy hívnak? Ha jól sejtem mi még nem találkoztunk.

-Linnea Masen vagyok. Most költöztem ide.

-Nagyon örülök. Az én nevem Carlisle Cullen. –most komolyan bemutatkozott? Mintha eddig nem csodáltam volna a kedvességét most még rátesz egy lapáttal. Talán Forksban mindenki ilyen kedves? El tudnám viselni.

Körbetapogatta az ujjamat, de én közben az arcát néztem. A keze viszont nagyon hideg volt, bár kellemesen hűtötte lüktető ujjamat.

Sóhajtott egyet.

-Csak megzúzódott. Nincs nagy baj. –állapította meg, de valamiért ráncolta a homlokát. Mintha közben gondolkodott volna valamin.

-Az jó. –nyögtem ki, nem túl értelmesen.

-Bekötöm mindenesetre. Így nem fog rosszabbodni. –már nyúlt is a gézért és pillanatokon belül profi módjára elkészült az alkotás az ujjamon.

-Így ni. Kész is vagyunk. És máskor jobban vigyázz! Jobb szeretném ha nem a rendelőben találkoznánk legközelebb. –viccelődött, ami megint csak meglepett. Ilyen orvos kéne minden kórházba. –Maximum egy kontroll erejéig. Ha úgy találod. 2-3 hét múlva visszajöhetsz és ellenőrzöm, hogy minden rendben van e.

-Meglesz. Köszönöm. –vigyorogtam zavaromban. –Viszontlátásra! –fordultunk az ajtó felé.

-Viszlát. –hallottam magunk mögül dr. Cullen hangját.

Kiballagtunk az autóhoz. Emma végre nyugodt volt, hogy kiderült nincs nagy baj. Abbamaradt a zihálása és a szeme sem csillogott olyan nagyon féltően, mint pár perccel ezelőtt. Nyugtatóan mosolyogtam rá. Fura volt, hogy most kicsit én játszottam a nyugodt felnőttet. Körülöttem mindenki úgy megijedt.

A kezemet meg kellett tanulnom újra használni, mert a kötéssel sok mindent nem tudok megfogni. Még szerencse hogy jobb kezes vagyok és a ballal van baj.

*

A ház kapujában ott állt mindenki és a kezét tördelve várta, hogy kiszálljunk a kocsiból. Rögtön kiugrottam, hogy lássák nincsen gond. Nagy sóhajjal konstatálták, hogy megvagyok még.

-Linn, hogy vagy?? –jöttek a kérdések mindenfelől.

-Teljesen jól. Megzúzódott az ujjam, semmi több. Megmaradok. –próbáltam viccre venni, hogy oldjam a hangulatot.

-Akkor jó. –fújta ki hangosan a levegőt George. Láttam mennyire megkönnyebbült.

-Menjünk be! Ne fagyoskodjunk idekint! –mondtam mosolyogva és befelé tereltem a csapatot.

*

A reggelem viccesen indult. Nem tudtam rendesen megfogni semmit, de azért jót nevettem magamon, amikor kiejtettem a fogkefét a kezemből, majd a kanalamat is. De megoldottam valahogy. Kis bénázás közepette azért elkészültem. Emma összeszedett minket, hogy elvigyen a suliba. Bezsúfolódtunk a Toyotába és a szeles, szörnyen borús idő ellenére vidáman cseverésztünk. Emma mindenkit kitett a megfelelő helyen. Engem is a gimi előtt. Már épp kiszálltam az autóból amikor még a nevelőnőm utánam szólt:

-Megvannak a papírok amiket le kell adnod?

-Persze, mind itt van nálam. –lobogtattam a lapokat a kezemben, majd Emma elhajtott.

Megigazítottam a hátamon a táskát, mire őrjítően erős szél kezdett fújni. Az összes hajszálamat az arcomba fújta. Próbáltam kisöpörni, erre minden papír elrepült a kezemből. Egy „ne már” felkiáltással kezdtem utána rohanni, de a szél csak azért is erősebb lett. Mintha gúnyt űzött volna a bénázásomból. Szinte hallottam ahogy hahotázik rajtam. Kergettem a lapokat a parkolóban, mikor is sikerült majdnem beleütköznöm valakibe. Felegyenesedtem, de a srác így sem tűnt alacsonyabbnak. Vagy 6 fejjel volt magasabb nálam, pedig én sem vagyok kicsi. Jól szórakozhatott rajtam, mert vigyorgott mint a tejbetök. Kezében a papírjaimat lobogtatta.

-Őket kergeted? –kérdezte gúnyosan.

-Igen. Elszöktek. –válaszoltam olyan poénosan, ahogy ő. Közben tanulmányoztam magamnak. Második pillantásra még magasabb és erősebb volt, mint elsőre. Haja rövid volt és barna. És a szeme az ami igazán meglepett. Pontosan tudtam hol láttam már ilyet. Dr. Cullenéhez volt hasonló. Ugyanaz az aranyszínű szempár. Átható és gyönyörű.

Ha Forks ezt hozza ki az emberekből, már megérte ideköltözni.

A srác visszaadta a dokumentumaimat.

-Csak nem új vagy itt? –váltott át kevésbé gúnyos hangra.

-De igen. A nevem Linnea Masen.

-Emmett Cullen. –bólintott egyet. Még egy Cullen? Mondjuk mondta Rachel, hogy öten vannak testvérek. Úgy látszik szépen sorban összefutok minddel.

-Már találkoztam az apukáddal. Dr. Cullen-nel.

-De jó, híresek vagyunk. –nevetett öblös hangján. - Egy kis baleset? –mutatott az ujjamra.

-Igen. Kosárlabda.

-Brutális egy sport, meg kell hagyni. –megint éreztem a viccelődést.

-Mindenképpen.

-Amúgy, jobb ha sietsz.  Perc és becsengetnek.

-Jaj, akkor már nincs idő leadni a papírokat. Na majd szünetben. Örültem.

-Én is „új lány”. –csúfolódott.

-Akinek a neve Linnea. –vágtam vissza a vállam fölött. Hátranéztem és egy kissé meglepődött arcot vágott. Helyes is, ha ledermedt.

Siettem órára. Csengetés előtt 10 másodperccel estem be. Természetesen mindenki bámult. Odaköszöntem Bellának mikor elmentem az asztala mellett. A mellette lévő hely viszont nem volt üres, mint tegnap. Egy bronzos hajú fiú ült mellette. Feltételezem Edward az. Bella kivirult. Meglepően sokat mosolygott. Nekem is vigyorogva köszönt. Még Edward is üdvözölt, miközben megint az a topáz színű szem hipnotizált engem. Lehet hogy csak a Culleneknek van ilyen? Mázlisták.

Körbenéztem hol van üres hely. A leghátsó padban nem ült senki, így arra vettem az irányt és lehuppantam az egyik székre. Nem zavart, hogy egyedül ülök. De azért Bella sajnálkozón hátranézett. Kedves volt tőle, hogy gondol rám. De nem kell aggódni, megvagyok.

Amint kifújtam magam már be is jött a tanár és elkezdte az órát. Előkaptam a könyveimet és a füzetemet, majd jegyzetelni kezdtem. Ezzel el is ment az egész óra. Semmi nem volt ami elvonja a figyelmemet.

Kicsengőkor gyorsan összerámoltam mindent, hogy rohanhassak az irodába. Bella és Edward előttem ment ki az ajtón. Ha jól láttam egymás kezét fogták. Így már érthető Bella miért hiányolta ennyire a padtársát. Mert járnak. Mondjuk nem meglepő. Bella csinos, Edward jóképű. Kedves párnak látszanak.

Futottam az irodáig. Nem volt sok idő míg leadtam a dokumentumokat, így nyugodt tempóban sétálhattam a következő órámra.

A terem már tele volt. Ismét szembe találtam magam Belláékkal. Épp csendesen beszélgettek valamiről. Mikor a közelükbe értem, meglepő módon felém fordultak:

-Linn, mi történt veled? –nézte a kezemet Bella.

-Tegnap kosárlabdázás közben megzúzódott az ujjam.

-Remélem már nem fáj nagyon.

-Egyáltalán nem. A doktor úr profin bekötötte.

-Hallottam felőle, hogy Carlisle kezelt téged. –szólalt meg most Edward. A hangja nagyon kellemes volt és megnyerő.

-Ő az apukád ugye?

-Igen, nem vérszerinti, de igen. –úgy látszik beletaláltam. Bár Edward semmi jelét nem mutatta, hogy érzékeny pontra tapintottam volna.

-Értem. Amúgy reggel találkoztam a tesóddal a parkolóban. Emmettel. –erre Edward vigyorogni kezdett, mint aki már tud róla.

-Kellemes találkozás lehetett. –ironizált.

-Jól mulatott rajtam, mikor elrepültek a kezemből a papírjaim.

-Na igen. Emmett már csak ilyen. Ne vedd magadra. Én kérek elnézést a viselkedése miatt. –szabadkozott. Én pedig meglepődtem, hogy attól még hogy testvérek, teljesen különböző személyiségek. Edward nagyon udvarias és kedves. Kicsit olyan mint dr. Cullen. Emmett náluk sokkal bohémabb, ahogy én láttam.

-Ó, semmi gond. Örülök, ha szerezhettem neki egy-két vidám percet.

-Elnézést, még be sem mutatkoztam. Edward Cullen vagyok.

-Tudom. Vagyis, Bella mondta, hogy te vagy a padtársa. –Edward rámosolygott Bellára. A szemében mély szerelem tükröződött.  –Az én nevem Linnea Masen. –a fiú alig észrevehetően felkapta a fejét.

-Sajnálom, hogy miattam hátra kellett ülj.

-De hát ez itt a te helyed. Csak Bella volt olyan kedves, hogy ideengedett az első napomon. De eszem ágában sincs kitúrni téged innen.

-Akkor jó.

Belépett a tanár, én pedig ijedt arccal suhantam a helyemre. Nem hiányzik, hogy leszidjon, amiért nem vagyok a helyemen.

Kissé unott arccal ültem végig az órát, valahogy nem kötött le a matematika varázslatos világa. Az óra utolsó percében pedig a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne már a kicsengőnek és az ebédszünetnek.

Az osztály egyszerre pattant fel. Mindenki a szünetet várta már. Én is siettem a menza felé. Amint sorra kerültem, vettem magamnak egy szendvicset és egy üveg vizet. Nagy lelkesedésem alábbhagyott, amikor tanácstalanul fordultam hátra és nem tudtam hova üljek le. Kerestem Angela-t, de ő még nem volt ott és a többi osztálytársam is csak most jött be. Láthatóan nagyon jól elvannak ahhoz, hogy én most ne furakodjak be közéjük. Nagy levegőt vettem és elindultam egy üres asztal felé, a menza túlsó végén. Pontosabban indultam volna, ha egy apró termetű, fülig vigyori lány, utamat nem állja.

-Szia! –trillázta, magas, de kellemes hangján.

-Hello! –köszöntem bizonytalanul.

-Nincs kedved odaülni hozzánk? –a kérdése meglepett, hisz nem is ismerem. Vagyis egyetlen dolog volt rajta ismerős. A szeme. Az-az aranybarna, szinte természetfelettien szép szem.

-Hozzátok? –kérdeztem vissza, mire a lány egy távolabbi asztal felé mutatott, ahol meglepetésemre Bella, Edward és Emmett ült, meg még néhányat. Erősödött bennem a gyanú, hogy ezek a Cullen testvérek lehetnek és talán ez a lány is közülük való. –Rendben. –válaszoltam, megnyugodva, hogy nem kell egyedül ülnöm, mint valami tinifilmből szalasztott tipikus lúzer. Nem mintha zavarna az egyedüllét, de jó lenne barátokat szerezni.

A lány az asztal felé vezetett illetve táncolt. Közben bemutatkozott:

-Alice Cullen vagyok. –nézett hátra rám.

-Linnea Masen.

Odaértünk az asztalhoz. Bella és Edward már „régi ismerősként” üdvözölt. Nagyon kíváncsi voltam már Cullenékre, miután annyit hallotta róluk. Elsőre kedvesnek tűnnek.

-Hadd mutassam be azokat akikkel még nem találkoztál. –pislogott rám Alice.

-Ő Jasper. –mutatott egy szőke hajú fiúra. Kissé kemény tekintettel bámult rám, de próbált mosolyt erőltetni az arcára. –Ő Rosalie. –szemem továbbsiklott egy modell szépségű szőke lányra. Tényleg, meglepően csinos volt. Az arca egyedien szép volt. A haja tökéletes, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna. Arany szeme szinte világított. Biccentett egyet felém, de nem szólalt meg. Tekintete kissé szúrós volt. –A többieket pedig már ismered.

-Igen. –helyeseltem

-Ülj csak le!

Leültem Alice és Bella közé. Furcsamód nem feszélyezett az idegenek társasága, pedig mindig zavarban vagyok, ha ismeretlenekkel kell beszélgetnem.

-És honnan jöttél Linnea? –kezdte Edward.

-Chicago-ban születtem. Jó ideig ott is éltem, majd egy kicsit Great Falls-ban, Montana államban. Onnan jöttem ide.

-Akkor nem keveset utaztál.

-Hát nem. De mát megszoktam. És őszintén szólva, örültem hogy eljöhetek abból az intézetből.

-Intézet? –szólalt meg most Emmett.

-Igen. Árva vagyok. –valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ha vannak akik megértenek, akkor ők azok. Hisz ők sem vérszerinti szülőkkel élnek, ha jól tudom.

-És hogy érzed magad itt Forks-ban? –evezett nyugodtabb vizekre Alice.

-Eddig nagyon jól. A lakótársaim mind kedvesek és itt a suliban is jól érzem magam. Eddig semmi gond.

-Pedig általában Forks nem az emberek szíve csücske. –nevetett Emmett. –Elázott haj egy lánynak, kész katasztrófa. –fogta a hasát.

-Én már túltettem magamat rajta. De egy kapucni megoldja a problémát. –Emmett elismerően bólogatott. Ilyen kérdésre, ilyen válasz jár.

Edward-ra néztem, aki próbált egy vigyort visszafojtani. De volt egy olyan halvány érzésem, hogy nem Emmett-en somolygott. És Edward, mint aki pontosan tudja min agyalok éppen, megemberelte magát és teljesen komoly képet erőltetett magára. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre hogy kiröhögött.

Percek múltán azon kaptam magam, hogy mesélek, mint még senkinek soha. És ami még fontosabb, érdekelte őket amit mondok. Kérdeztek és figyeltek. Án pedig észre sem vettem, hogy végigbeszéltem az egész ebédszünetet. Bella emlékeztetett minket, hogy perceken belül csöngetnek. Mindenki feltápászkodott és visszavittük az ennivalót. Illetve én a maradékot, Cullenék az egészet. Meglepő módon egy falatot sem ettek. Most vagy nem voltak éhesek, vagy mindenki diétára van fogva.

Kelletlenül indultunk vissza biológia órára. Az udvaron elköszöntük Alice-től, Jasper-től, Rosalie-tól és Emmett-től. Természetesen egyből rosszul éreztem magam. Apróság, de azért eszembe jutott. Bella és Edward kézenfogva mentek előttem, én pedig feleslegesnek éreztem magam. Kissé lemaradtam tőlük, én tényleg nem akartam alkalmatlankodni.

Erre, mint valami jel, vagy nem is tudom micsoda, Edward hátrafordult és megszólalt:

-Gyere, mert a végén még elkésünk. –arcán kedves, nyugtató mosoly. Bólintottam és gyorsítottam a lépteimen.

Edward közel sem olyan mint amilyennek képzeltem. Miután Rachel és Lauren úgy leírta, a „furcsa srác” jelzőről nekem vagy egy talpig rocker, vagy valami rosszfiú, esetleg pont az ellentéte valami lúzer jutott eszembe. Valami amitől igazán furcsa lesz vagy hátborzongató. De Edward kicsit sem ilyen. Szerintem ő is és a családja is nagyon kedves. Kevés ilyen rendes ember van mint ők. Meghallgattak engem, ami önmagában nagy szó. Gyakran esett meg, hogy meg sem hallották amit mondtam, így tudom értékelni azt ha valaki figyel rám.

Edawrd, Bella és közvetlenül mögöttük én, együtt léptünk be a teremben és minden szem ránk szegeződött. Véletlen pont a Laurenébe néztem. Szeme értetlen volt, mégis egy kis undort és haragot tükrözött. Lehet hogy máris sikerült utálókat szereznem? Hát ez az én formám. Sose abba a csapatba kerülök ami másoknak jó, nem ami nekem jó. Ez engem nem kifejezetten zavar. Nem célom a népszerűség. Inkább választom a mennyiség helyett a minőséget.

Leültem a helyemre és meghúztam magam. Nincs ínyemre, hogy viszályt szítsak. De még így is hátrasandított rám Jessica. Elkaptam a tekintetem és a padot fixíroztam. De miért baj az, ha Cullenékkel lógok? Ezt én nem értem. Semmi gond nincs velük.

Egy gonosz gondolat fúrta be magát az agyamba és nem tudtam tőle szabadulni, bármennyire is szerettem volna, hisz nem kenyerem a rosszindulat. De akkor is eszembe jutott. Lehet hogy, Lauren-ék azért utálják a Cullen testvéreket, mert irigyek rájuk? Tény, ami tény, tökéletes külsejűek, gazdagok és talán kicsit elszigetelődnek a többiektől, bár ezt nem biztos hogy ők akarták. Ki akar azokkal beszélgetni, akik alapból utálják őket? Mindezek ellenére Cullenék senkivel sem éreztetik –legalábbis velem nem- hogy gazdagok. Nem hordják fenn az orrukat amiért annyira jól néznek ki.

Mire ezen a gondolatmeneten végigfutottam, vége lett az órának. Ránéztem a telefonomra. 1 nem fogadott hívás Emma-tól. Visszahívtam amíg pakoltam.

-Szia Emma!

-Szia Linn! Van egy rossz hírem.

-Micsoda?

-Nem tudok érted menni. Át kellett mennem Port Angeles-be és nem érek vissza.

-Nem gond. Hazagyalogolok. –mondtam miközben sétáltam a folyosón.

-Ne haragudj! Tényleg nem így akartam.

-Jaj, igazán semmi baj.

-Akkor jó. Vigyázz magadra!

-Meglesz.

-Szia!

-Szia. –és visszatettem a zsebembe a telefont.

Szerencsére odakint nem volt nagy szél, bár az idő esőre állt. Sietnem kellett haza, ha nem akartam megázni. Gyorsabbra és hosszabbra vettem a lépteimet. Kifelé tartottam a parkolóból. Hála az égnek, megjegyeztem az utat hazáig.

Egy esőcsepp-két esőcsepp. Ahogy megjósoltam, az a fránya eső eleredt. A kapucnimat a fejembe húztam és siettem haza. Épphogy kiértem az útra egy autó dudált mögöttem. Hátranéztem és Alice integetett a kocsiból. Mellém gurultak.

-Linn, csak nem gyalog akarsz hazamenni? –kérdezte Alice, egy ezüst Volvó-ból kihajolva. Edward vezetett, mellette Bella ült. Hátul pedig Alice.

-Emma nem tud értem jönni, így igen, hazagyalogolok.

-Esőben?

-Valahogy úgy.

-Szállj csak be! Nem hagyjuk, hogy elázz itt nekünk. –nyitotta ki a kocsi ajtaját.

-Biztosak vagytok ti ebben? Tényleg, nem áll semmiből hazasétálnom.

-Nincs ellenvetés. –jelentette ki határozottan.

-Akkor köszönöm. –és beszálltam a Volvo-ba. Hátrapillantottam és mögöttünk egy tűzpiros BMW jött. Nem hittem a szememnek, főleg nem akkor, amikor Rosalie-t és Emmett-et láttam benne ülni.

-És hol van Jasper? –észrevettem, hogy az ötödik testvér nincs itt.

-Elintéz valamit Seattle-ben.

-Áh, értem. –nem forszíroztam tovább a dolgot. 

3. fejezet

3.

Az alvás nem tartozik a legfőbb tevékenységek közé, akkor ha az ember az új élete első napját éli, és új suliba megy. Akármennyit költöztem is az évek során, még mindig nem tudtam megszokni valami könnyen a légkörváltozást. Így 4-5 óra szundítással vágtam bele az első napomba. Rachel első mondata ez volt reggel:

-Nem mehetsz ebben a ruhában. Adok neked valami sokkal csinosabbat. –be kellett látnom igaza volt. A szürke kapucnis pulcsim és az elnyűtt kék farmerom nem volt épp divatmagazinba való. Nem is éreztem benne igazán jól magam, de csak ez volt raktáron.

Így hát Rachel felrohant a szobába és visszatért egy sokkal szebb öltözékkel, mint ami épp rajtam virított. Egy élénk kék testhez álló top volt a kezében, ehhez társult egy halványabb kék kockás ing övvel megszorítva a derekánál, a nadrág pedig világos farmer volt.

-Így ni! Ezt vedd fel!

-De ez a tied. Biztos nem bánod ha felveszem?

-Dehogy bánom. Szeretném ha csinos lennél az első napodon.

-Köszönöm, ez kedves tőled. –visszamentem a szobába, hogy magamra húzzam a ruha összeállítást. Meg kell mondjam sokkal másképp festettem. A kék és a fehér szín kiemelte a hátközépig érő néha vörösben játszó, barna hajamat és a sötétbarna szememet. Végre kinéztem valahogy. Így már sokkal nagyobb kedvvel megyek iskolába, hogy nem úgy nézek ki mint egy szakadt drogos.

Az arcomra is kiült valószínűleg az elégedettség, mert a mosolygóizmaim már sajogtak.

Emma vitt minket autóval iskolába. És sok szerencsét kívánt az első napomhoz. Hát az jelen helyzetben elkélt.

Emma a lelkemre kötötte, hogy első utam az irodába vezessen. Adam eligazított, majd elindult az órájára, én pedig egyedül folytattam az utamat. Szerencsére megtaláltam az irodát.

-Jó reggelt kívánok! –köszöntem a bent ülő szemüveges nőnek.

-Jó reggelt!

-Új diák vagyok itt és úgy hallottam valamilyen papírt kéne elkérnem.

-Áh igen. Hallottam, hogy új lány érkezik hozzánk. –felugrott és a fiókban kezdett kutatni, majd egy „itt is van” felkiáltással előhúzta a személyes adataimmal teleirkált lapokat. –Itt van ez a papír, ezt írasd alá minden tanároddal, majd hozd vissza nekem a héten valamikor.

-Jó rendben. Köszönöm.

-Nincs mit. Kellemes napot!

-Köszönöm, viszontlátásra!

-Viszlát. –hallottam a nő hangját, de én már kint is voltam az udvaron. Abszolúte tanácstalanul. Merre lehet a 4-es épület ahova nekem mennem kéne?

Mázlimra egy ismerős arc jött felém.

-Szia Angela! –futottam oda hozzá.

-Szia Linnea.

-Egy kis segítséget szeretnék kérni. Meg tudnád mondani merre találom a 4-es épületet. Elvileg matekórám lesz.

-Én is oda megyek, gyere velem!

-Köszönöm. –mondtam megkönnyebbülten. Legalább nem fogok elkésni az első napomon.

Angela már célirányosan ment, míg én össze-vissza bámészkodtam. Az iskola nem volt túl nagy, de azért én képes vagyok itt eltévedni. Addig-addig nézelődtem, mígnem Angela megtorpant egy ajtó előtt. Majdnem nekimentem.

-Itt is vagyunk.

-Szuper. –majd beléptünk és vagy két tucat szempár ragadt ránk illetve rám, azonnal. Egyből zavarba jöttem és csak egy halk „sziasztok-ot” sikerült kinyögnöm. Megálltam a padsorok között és gőzöm se volt most mit csináljak. Hova üljek? Melyik hely szabad? Angela már leült egy szőke hajú lány mellé, ezért az hogy ő lesz a padtársam egyből ki volt lőve. Tanácstalanul bámészkodtam, mire valaki hozzám szólt:

-Szia! Gondolom új vagy. Helyet keresel épp? –oldalra néztem és egy hosszú, barna hajú lány beszélt hozzám.

-Igen.

-Ha gondolod ülhetsz ma mellém.

-Hú, nagyon köszönöm. Lövésem se volt hol foglalhatnék helyet.

-Az én padtársam ma nem jött suliba. –a lány szemében szomorúság csillant meg.

-Értem. Amúgy a nevem Linnea Masen.

-Bella Swan vagyok.

-És megkérdezhetem ki a padtársad? –kíváncsiskodtam.

-Edward Cullen.

Végszóra jött be a tanár az ajtón és a szemek rólam, rá vándoroltak. Kicsit megnyugodtam. Olyan furcsa volt, hogy mindenki engem bámult. Mint a falka aki rá akarja vetni magát a zsákmányra. Na jó ez kicsit morbid példa.

Tanárúr megkezdte az órát. Természetes ő is megjegyezte, hogy új diák vagyok, ezzel esélyt adva az osztálynak, hogy újra megbámulhassanak és pedig a kislábujjamtól a hajszálaim tövéig elpirultam, pedig elhihetitek, nem vagyok egy pirulós alkat.

Bella mellettem serényen jegyzetelt, de nem volt valami hű de jó kedve. Vagyis olyan szomorúnak tűnt. De nem kérdeztem rá, hogy mi a baj. Majd pont egy idegennek fogja elmondani. Így hát csendben végigültem az órát, az anyagra koncentrálva.

Kicsengőkor hirtelen megrohamoztak. Amint a tanár kilépett az ajtón máris a neveket zúdították rám.

-Szia én Eric Yorkie vagyok.

-Az én nevem Mike Newton.

-Hey! Üdv itt! Jessica vagyok.

-Én Tyler. –egyikőjük neve se ment a fejembe ilyen gyorsan. Talán írják ki magukra. Mint az eladók a boltokban. Tudjátok az a: „John vagyok, segíthetek?” Most nekem is szükségem lett volna egy kis segítségre, vagy valami láthatatlanná tévő köpenyre. A figyelem középpontjában lenni kissé ijesztő, ekkora dózisban.

-Sziasztok én Linnea Masen vagyok. –szólaltam meg, bár a hangom egy oktávval feljebb csúszott.

-Megkérdezhetem honnan jöttél?

-Great Falls-ból, Montana állam. De előtte Chicago-ban éltem, pontosabban ott születtem.

-Hú, az jó messze van.

-Most merre laksz?

-A lakásotthonban a templom közelében.

-Lakásotthon? –morajlottak fel. Fordult a kocka, most mindenki más jött zavarba attól, hogy árva vagyok. Azt hiszem ez engem egy kicsit mulattatott, bár gőzöm sincs miért. Egymásra néztek és nem tudtak már mit kérdezni.

-Igen, ott. Kedves kis hely. –próbáltam oldani a hangulatot.

-Örülünk, hogy itt vagy. –váltott témát valaki. Úgy értem hogy valaki, hogy nem emlékszem a nevére.

A következő órámra kellett mennem, ezért kicsusszantam a tömegből és a folyosóra kerültem, ahol Bella-ba botlottam. Legalább neki megjegyeztem a nevét. Egyből segítséget kértem tőle.

-Bella, meg tudnád mondani hol lesz irodalmam. Kicsit még idegen nekem ez a hely.

-Persze, megint velem lesz órád, szóval csak kövess. És megint ülhetsz mellém, ha szeretnél.

-Ó, nagyon köszönöm. Ez igazán rendes tőled.

-Semmiség. –Bella nem egy nagyon beszédes típus, de én megkedveltem. Jobban mint azokat akik kérdésekkel kezdtek bombázni, amikor azt se tudtam hányadikán van elseje.

Egymás mellett lépkedtünk, keresztül a folyosókon. Megint nézelődni kezdtem. Futólag átvizslattam a rengeteg tablót és falra kifüggesztett oklevelet. Néha meg is botlottam, ha nagyon belemélyedtem a bámészkodásba.

Bella besétált egy nyitott ajtón, én pedig követtem. Voltak már bent egy páran, többek között egy ismerős arc, Angela. Felemeltem egy kicsit a kezem integetés gyanánt és eltátogtam egy „sziát”. Visszabiccentett és zavartan mosolygott. Mi Bellával leültünk és vártuk, hogy elkezdődjön az óra. Unalmamban a könyvet kezdtem lapozgatni. Zizegése egy kis hanggal töltötte meg a csendes termet. Bár nem sokáig, mert egy csapat hangos diák lépett be az ajtón. Talán az egyik Jessica lehetett. Odafordultam Bellához:

-Bella!

-Igen?

-Elmondanád nekem ki-kicsoda? Képtelen voltam abban a zűrzavarban megjegyezni a neveket. -sóhajtottam egy nagyot.

-Persze, szívesen. A sötéthajú, vékony srác Eric.

-Ó, tényleg.

.A göndör hajú lány Jessica. Mellette pedig Mike. Ott pedig Lauren. Aki most jött be az ajtón, az Tyler.

-Így már mindjárt más. Könnyebb így nyugiban megjegyezni a neveket. Köszi. –vigyorogtam.

-Nincs mit. –majd Bella visszafordult a könyveihez.

Az óra is kezdődött lassan. Már mindenki a teremben volt, és hamarosan a tanár is megérkezett. Már az óra első 10 percében kiadta a kötelező olvasmányt erre a hónapra. Teljesen hagyományos a kötelező olvasmányok listája, így nem sok meglepetés érhet.

Óra alatt kissé elkalandoztam. Próbáltam én figyelni, csak néha nem sikerült, így hát hagytam magam elkanyarodni az óra anyagától. Valószínűleg jelentéktelen dologról ábrándoztam, mert mára már nem is emlékszem rá.

Így könnyen eltelt az óra és már mehettünk is a következőre, ami testnevelés volt. Hát nem vagyok oda érte. Néhány dolgot szeretek, de nem vagyok az a sportember típus.

Bella sóhajtozva, leszegett fejjel jött mellettem. Nem bírtam ki hogy ne kérdezzem meg mi a baja.

-Bella, történt valami?

-Nem semmiség. Csak nincs kedvem tesire menni. Tudod, van egy apró, mit hogy apró, óriási mozgás koordinációs problémám. Képes vagyok mindenen és mindenkin átesni.

-Ja, értem. Hát a tesi nekem sem a szívem csücske. Majd csak túléljük valahogy. –erre Bella mosolyogni kezdett. Örültem, hogy nincs nagyobb baja, csak a tesi.

Miután átöltöztünk Clapp edző vett minket kezelésbe. Futottunk a teremben, majd röplabdával folytattuk. Bella a pad felé osont, hogy leülhessen, és ezzel senkit se sodorjon veszélybe gondolom.

Én tulajdonképpen élveztem, hogy kicsit mozoghatok. Mike volt az egyik csapat kapitánya és engem is beválasztott. Ennek örültem. A régi suliban gyakran hagytak utoljára, hisz nem voltam éppen tehetséges az efféle játékokban. Nem mintha most sokkal ügyesebb lettem volna, de sikerült egy-két jó ütést kieszközölnöm.

Óra végén mindenki rohant vissza az öltözőbe. Bella elsőnek lett kész. Megkönnyebbülten és felszabadultan hagyta ott a tornatermet. Én is kifelé vettem az irányt, hogy a menzára menjek. Meglepetésemre Eric-ék odahívtak magukhoz, így nem kellett egyedül ülnöm. Amíg ők elfecserésztek vagy meséltek nekem, én elrágcsáltam egy pizzaszeletet.

Velük együtt mentem az utolsó 2 órámra, ami még hátra volt.