2. fejezet

2.

Kérdezősködtem, hogy miféle hely ez a Forks. A neve nem volt ismerős sehonnan, és senki se tudott róla semmit. Valaki azt mondta, nem egy szívderítően napos város. Hát jó, majd meglátom a saját szememmel, hiszen már úton vagyok felé. Egy régi, rozsdás buszon zötykölődve számolom a kilométereket és az órákat. A csomagom be van dobva valahová a poggyásztartóba. Egyetlen bőröndöm van, abban is leginkább könyvek foglalnak helyet és néhány ruha. Az előző intézetemben nem tartották fontosnak azt, hogy változatos vagy ízléses legyen az ember ruhatára. Épp csak annyi pénzt kaptunk, hogy ne kelljen minden nap ugyanabban iskolába menni.

Port Angeles külvárosában szálltam le a buszról, hogy egy újabbra pattanhassak fel. Mielőtt ismét a csomagtartóba került volna a táskám, kihalásztam belőle egy kardigánt, mert az idő hűvösre fordult. Talán mégsem vicceltek a forks-i időjárással kapcsolatban.

Nekidőltem a busz ablakának és lehunytam a szemem. Egy picit el is szundítottam, de csak olyan 20 perc lehetett. Mikor felpattant a szemem, azt hittem káprázik. Hová tűntek a színek? Hová tűnt a kék, a sárga, a piros? Itt csak zöldet látok. Valami mérhetetlen vegetáció burjánzott odakint. A buszt mintha körülölelték volna a lombok és a mindenféle növények. Az ember kicsit bezárva érzi magát. Idő kell míg megszokom.

Ámulva néztem továbbra is a növénycsoportosulást, ami rabul ejtette ezt a kisvárost. Üde színfolt volt mégis az, amikor megláttam az első házakat. Olyan egyformák voltak. Minimalista stílusban épült egyszerű házikók. Giccsnek vagy gazdagságnak a nyomát se látni errefelé. Nagyvárosi életem során túl sokat láttam a pompából –ahogy a nyomorból is – de itt nem volt ilyesmi. Kedves emberek, kedves kis házakban. Nem volt tömeg sem. Senki se rohant sehová. Csak az eső csepergett, ennek ellenére senkinél nem láttam esernyőt. Talán már megszokták. Feltűnt, hogy mennyiszer használom a senki szót? Nem lealacsonyításképpen mondtam, csak a nagyvároshoz képest, ez nagyon nyugodt hely. Most a „senki” jelző nekem pozitív.

Hangos nyikorgással állt meg a busz a végállomáson. Egyedül én maradtam már. Kiszedtem a csomagomat, mire a busz már el is száguldott. Körbenéztem. Vajon kijön elém valaki?

Kopogó cipők hallatszódtak a hátam mögül. Megfordultam és egy nő futott felém. Halványzöld blézert, fehér pólót és sötétkék farmert viselt. Bronz szőke haja ide-oda lebegett, amint felém kocogott, integetve.

-Szia! Linnea vagy, jól gondolom?

-Igen én vagyok az. -válaszoltam megszeppenve.

-Örülök, hogy megérkeztél! –mosolygott rám, én pedig egyből megkedveltem. Maggie-re emlékeztetett. –A nevem Emma. Nevelő vagyok az otthonban.

-Örvendek. –mondtam kissé bátrabban.

-Csak ez az egy bőröndöd van? –lepődött meg. Közvetlen stílusa és vidám természete, nagyon szerethetővé tette. Látszott, hogy jól ki fogunk jönni. Most már nem volt kétségem afelől, hogy a szörnyű időjárás ellenére, visszakapom az életemet.

-Igen. Nincsen sok holmim.

-Pedig itt szükséged lesz a meleg ruhákra. De sebaj, majd veszünk neked ruhákat a megérkezésed örömére. Azt hiszem Rachel - ő is bent lakik- szívesen elmegy veled vásárolni és kiválaszt egy-két csinos darabot

-Köszönöm. Ez kedves tőled. És itt tényleg nagyon hideg van.  –fontam össze a karomat magam előtt, hogy demonstráljam, mennyire fázom.

-Gyere, üljük be a meleg kocsiba és menjünk haza! –„haza”. Vicces volt hallani. Bár igaz ami igaz, ez az új otthonom.

Emma felkapta a táskámat és betette az ezüst Toyota csomagtartójába. Beültem a vezető melletti ülésbe, majd Emma is bepattant mellém. Beletaposott a gázba és már mentünk is az új otthonom felé.

Alig telt bele 10 perc és megálltunk egy sárgára festett emeletes ház előtt.

-Megkérdezhetem hányan laknak itt?

-Öten. Három fiú és két lány.

-Csak öten? –lepődtem meg.

-Miért az előző házban mennyien voltak?

-Tizenöten.

-Szerintem az már nagyon zsúfolt. Annyi gyerekkel nem lehet foglalkozni egyszerre.

-Ez igaz. Nem sok figyelmet kaptunk.

-De itt egészen más lesz, ne félj. Itt mindenkire vigyázunk.

-Ez jó hír.

Kiszálltunk és befelé vettük az irányt. Az ajtóban már 4-en álltak. Egyszerre üdvözöltek:

-Örülünk hogy itt vagy! –mondták kórusban.

-Köszönöm. Én is örlülök.

-Szia én Rachel Mills vagyok. Az egyik leendő szobatársad. –szóval ő az a Rachel, akiről Emma beszélt. Majdnem derékig érő barna haja volt, amit minden percben hátradobott. Vidám, színes ruhákat viselt, ami a személyiségére jól utalt.

-Az én nevem Adam Richardson. –nyújtott kezet egy fiatal srác. Olyan 15 körül lehetett.

-Én Adam öccse Philip vagyok. –intett. Egyből látszott, hogy a két fiú testvér, hisz nagyon hasonlítottak egymásra. Ugyanaz a mélyzöld szem és kócos barna haj.

-Én Olivia vagyok. A másik szobatársad.

-Az én nevem Linnea Masen.

-Még van egy fiú aki itt lakik, de most épp elment a boltba, vesz üdítőt. George-nak hívják.

Beljebb mentünk az ajtóból, egészen a nappaliig. A konyhából zajokat hallottam és megláttam egy sötéthajú lányt odabent.

-Ő ki? –kíváncsiskodtam.

-Ő Angela. Emma unokahúga. Néha bejön segíteni. Most sütit süt. Szerintem nemsokára kész.

-Gyere megmutatjuk a szobánkat! –lelkendezett Rachel. –Be is rendezkedhetsz ha szeretnél.

-Köszönöm. –a lakókat látva megerősödött bennem a gyanú, hogy itt kedves emberek élnek. Ez megnyugtatott.

Felmentünk a szobába. Az ajtóra a lányok fényképe volt kifüggesztve. Maga a szoba halvány narancssárga volt, a szőnyeg drapp színű. Az íróasztal kissé rendetlen volt. Három ágy volt a szobában, de csak az egyik volt teljesen üres. Az volt az enyém. A szélére volt hajtogatva az ágynemű.

-Az lesz a tiéd. –mutatott Rachel az ágyra.

-Sejtettem. –vigyorogtam.

-A fürdő ott van szemben. Kiteheted a fogkefédet meg amit akarsz. Csináltunk neked helyet.

-Ez kedves tőletek. –jólesett ez a kis figyelmesség.

-Kész a süti. –hallatszott egy kiáltás lentről. Valószínűleg Angela volt az.

-Gyere! Menjünk enni! –ragadta meg a karom Rachel és már futottunk is lefelé. A sütemény illata bejárta a földszintet. Túró és meggy volt benne. Bár forró volt, nagyon finom volt az íze.

-Köszönöm Angela. Ez nagyon finom.

-Nincs mit. –bólintott.

Ekkor berontott valaki az ajtón.

-Megjöttem! Hahó!

-A konyhában! –kiáltott vissza Rachel, mire egy magas, szőke srác lépett be az ajtón.

-Hello! Te vagy az új lakónk?

-Igen, én vagyok. Linnea Masen.

-George Harris. –majd leült mellénk, miután letette az üdítőket.

Beszélgetni kezdtünk. Egymás szavába vágva meséltek, én pedig élvezettel hallgattam őket 

1. Fejezet

1.

„Kedves naplóm, ma megint vettem egy új felsőt, ami valami eszméletlen csinos. Tökéletes lesz a következő bulira”  na ez az amit soha nem írtam még le életemben. Nem csak mert még csak nem is hasonlítok egy ilyen személyiségű lányra, hanem mert esélyem se volt egy viszonylag normális életre. Na jó, nem szeretnék panaszkodni. A helyzetemhez képest jól eléldegéltem az eddigi 17 évemet, intézetről intézetre járva.

Születésem után pár nappal vesztettem el a szüleimet. Legalábbis mindig így tudtam. Beléjük rohant egy kisbusz. Szóval még csak halvány emlékeim sincsenek a róluk. A nagyszüleim már szintén nem élnek. Más rokonokat nem ismerek, így hát árvaházba kerültem a szülővárosomban Chicago-ban. Az első helyre nem igazán emlékszem, túl kicsi voltam még. Olyan 6 éves koromig éltem ott. Aztán kerültem át egy idősebb gyermekekkel teli házba, szintén Chicago-ban. Egészen 14 éves koromig laktam ott. És, ha lehet ilyet mondani, nagyon szerettem ott élni. Életem meghatározó szakasza volt és megbirkózni vele egyedül nem lett volna egyszerű, de ott volt Maggie, az egyik nevelő az otthonban. A lányaként tekintett rám és mindenben segített amiben csak tudott. Talán miatta lettem az aki ma vagyok, az ő kedvéért nem züllöttem el, mint ahogy az intézetesek többsége. Egészen jól tanultam az iskolában és ittam Maggie minden szavát és jótanácsát. Kiélveztem minden percét annak, hogy van egy pótanyukám.

Amikor nem lehetett, ő akkor is kivitt engem a házból és elmentünk az állatkertbe vagy fagyizni, majd visszacsempészett a házba. Mikor a többi gyerek nem kaphatott több édességet, egy pár falat csokit azért meghagyott nekem. Az ilyen kis apróságok tették őt életem hősévé.

8 évet éltem le itt, mikor is bezárták a lakásotthont és Maggie-nek ki kellett költöznie Brazíliába a fiához, aki kórházban feküdt. Fájdalmas volt a búcsú, de meg kellett értenem, hogy Maggie-nek van egy igazi fia, akinek most szüksége van rá. Így hát emlékezetembe véstem az én drága nevelőnőmet, hogy végleg el tudjam engedni.

Ekkor kerültem át én is egy másik városba, pontosabban a Montana állam béli Great Falls-ba. Életem legrosszabb 2 és fél évét töltöttem ott. Nemcsak a körülmények voltak meglehetősen rosszak, de az ott lakók is zűrös életet éltek, amibe nemegyszer engem is be akartak csábítani, sikertelenül. Míg én a szobámban ülve olvastam, addig a szobatársam az ablakon kiszökve osont fel az éjszakába. Majd napok múlva a rendőrség hozta vissza. És ez csak ismétlődött. Hol lopáson kapták őket, hol elszöktek vagy rongáltak. Bár soha nem fohászkodtam senkihez, akkor mégis imádkozni kezdtem, hogy hamar elkerüljek innen. Hisz tinédzserkorom közepén tartottam. Szükségem lett volna a segítségre, szükségem lett volna Maggie-re. De csak néhány telefonhívással tudta bennem tartani a lelket.

Pár héttel ezelőtt érkezett el az én időm. Mikor is a ház vezetője behívott magához és elmondta, hogy máshová kerülök. Még nem tudtam hová megyek, de majd’ kiugrottam a bőrömből. Kiszabadulok innen.

Az utolsó pár napban fogott el mégis a kétség, hogy mi van ha ugyanilyen vagy még rosszabb helyre kerülök. Nem biztos, hogy az innen való szabadulásom, a helyzetem javulását jelenti. Sose tudhatom milyen lesz a következő intézet vagy lakásotthon. De persze az is tény, hogy én mindenen agyalok, mindentől félek. Szokásom bizonytalannak lenni, ami nem éppen szerencsés, ha bűnözőkkel vagy körülvéve. Épp ezért kifejlesztettem egy „ál-határozottságot”, amivel úgy tudok tenni mintha biztos lennék a dolgomban. Ez jól jött mikor hazugságra voltam kényszerítve. Mikor fedeznem kellett a szobatársam, ha éppen elszökött. Választhattam, hogy elmondom a nevelőnek az igazat és Amanda (a szobatársam) megver, vagy hazudok és akkor ép bőrrel megúszom. Leginkább a „nem tudommal’ húztam ki magam a nevelők kérdései alól.

-Merre van Amanda? Mondd, hogy nem szökött el megint! –szegezte nekem a kérdést Flora a nevelő.

-Nem tudom. Szerintem a szobánkban lehet. –pedig pontosan tudtam, hogy a barátjával osont ki megint.

-Remélem, hogy inkább fent duzzog, minthogy a városban törjön be egy-két ablakot.

-Reméljük. –hagytam rá. Nem volt valami jó kapcsolatom a nevelőimmel. Vagyis nem volt személyes vagy közvetlen. Olyanok voltunk egymásnak mint az idegenek, akiket napokra összezártak. A szeretet vagy a gondoskodás írmagja is hiányzott belőlük. Ők ott csak „vigyáztak” ránk, több kevesebb sikerrel. Főztek, mostak, de volt olyan, hogy ezt is inkább ránk bízták.

De azon a bizonyos őszi napon eljött a szabadulásom ideje. Az új életem színhelye pedig a Washington államban lévő kisváros Forks lesz. 

Shooting Star

És íme, elkezdődik az első sztori, Shooting Star, azaz Hullócsillag címmel. Nem túl eredeti cím, aláírom, de azért ezt választottam, mert pont jól jellemzi ezt a történetet. Kissé melankólikus, ami gyakran jellemző az írásaimra. A bevezető már készen van. Nem hosszú, így még a lustáknak is könnyű dolga van :D
Kis megjegyzés a történethez:
Ez a sztori a Twilight-on alapul. Szereplői aktív résztvevők, de új dolgok derülnek ki róluk illetve kicsit belekavarunk az életükbe. Aki Bella és Edward sztorira számít, az csalódni fog. A középpontban egy Linnea nevű "idegen" áll.

Bevezető

Felnéztem az égre. Szembetűnt milyen tisztán látszódnak ma a csillagok. Alakokat képzeltem bele és megkerestem a csillagképeket. Épp egy arcot próbáltam képzeletem ecsetével kirajzolni, mikor egy halványan pislákoló kis égitestet vettem észre. Épp az elképzelt arc szeme volt az. Kihunyni készült, tudtam. Mintha az alak lecsukná a szemét. Ezzel a saját életemet szimbolizálva. Hisz az én életem is kihunyni készült. Lehullni mint az a csillag ott fent...

Így indult...

Hát Üdv Mindenkinek, aki éppen erre téved :)

Először is szeretnék bemutatkozni. A nevem Timy (vagy simán Timi, ne cifrázzuk), 16 éves vagyok. Már jó ideje írok mindenfélét.  Régebben csak kisebb verseket, dalokat, amik nem siekrültek túl jól. Aztán történeteket, amiben leginkább a saját jövőképemet, vágyaimat írtam le, egy általam kitalált karakter által. Majd jöttek a fanfiction-ök, először Buffy témában, majd Twilight-osak. Jelenleg is főleg Alkonyat ill. vámpír témájú sztorikat írok.

Szóval, ami miatt arra az elhatározásra jutottam, hogy megnyitom ezt a blogot, az egy eléggé szomorú történet. Ugyanis egy nem is olyan apró műszaki hiba miatt, több száz oldalnyi írásom, hónapok munkája veszett oda. Persze betudható a saját butaságomnak is, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Konkrétan fél órája jöttem rá, hogy minden elveszett. Így hát úgy döntöttem, megvalósítom azt amit már jó ideje tervezek. Megnyitom a saját blogomat. És megígérem ezentúl sokkal jobban fogok vigyázni a munkáimra :) Szerencse, hogy szinte kívülről tudom, hogy miféléket írtam és 1-2 fontosabb adat egy kis füzetkébe van írva, így egy nagyon picit könnyebb a dolgom.

Előre is elnézést kérek, mert csak június közepétől tudok majd igazán gyakran frissíteni illetve írni. Azt hiszem már mondanom sem kell, hogy a suli és a nyelvvizsga a hibás mindenért :D De amint túl leszek rajta belevetem magam az írásba.

Remélem néhányan törzslátogatóim lesztek! Megpróbálok a lehető legtöbbet kihozni magamból (a sikert nem garantálom :D) Általam készített design hamarosan :)

Üdv Mindenkinek!
Timy