9. Fejezet

9.

Valami apró szikra csapott meg. Mint egy jelentéktelen áramütés. Nem is figyeltem rá. Épp boldog voltam, bármit is jelentsen az ebben az állapotban.

-Köszönöm. –súgtam a fülébe, könnyek nélküli, sírós hangon.

-Az unokatesómért bármit. –most először hívott így és jobban esett mint gondolná. Elengedtem Edward-ot, de mosoly helyett, valami egészen furcsa kifejezés ült ki az arcára. Összehúzta a szemöldökét és egy pontot bámult.

-Valami baj van Edward? –kérdeztem a tekintetét keresve.

-Nem hallok…nem hallok semmit. –Edwardnál ezt úgy kellett érteni, hogy nem hall gondolatokat, ha jól sejtem.

-Egyáltalán? –kétkedett Calrisle.

-Egyáltalán semmit.

-Én viszont igen. –meredtem magam elé és hallgattam a Cullenek gondolatait. Hangos volt és nehezen kibogozható, hisz mindenki egyszerre beszélt, vagyis gondolkodott.

-Ohó, akasztják a hóhért! –hahotázott Emmett.

-Te voltál? –fordult felém Edward, én meg szinte megijedtem.

-Én? Én nem csináltam semmit. –tettem fel a kezem, védekezésképpen.

-De igen! Megöleltél. –mondta Edward, kissé kérdés formában. Mintha nem lenne biztos a gondolataiban.  –Érezted azt a kis áramütés szerű valamit?

-Igen, de nem gondoltam, hogy fontos.

-Különleges képesség? –szólalt meg Carlisle.

-Tényleg? –húztam mosolyra a számat. Ez lenne az én vámpír képességem? El tudom venni más vámpírok képességeit? –Wow. –emésztettem még mindig a hallottakat és a tapasztaltakat. –De én azért vissza szeretném adni. Csak nem tudom hogy kell. Talán érintésre működik? –találgattam, majd kezem Edward arcához érintettem.

-Még mindig semmi. –jelentette ki Edward.

-Próbálj meg koncentrálni! –adott tanácsot Carlisle. Még egyszer megpróbáltam. Arra összpontosítottam, hogy Edward visszakapja a képességét. Mikor ismét éreztem, ahogy átáramlik az energia, tudtam, hogy sikerült.

-Na?

-Hallok! –mosolygott Edward.

-De én is. –teljesen összezavarodtam. Még mindig hallom a családom gondolatait.

-Ez haláli. –nevetett Emmett öblös hangján. –A kicsi lány nagyon tud. Amilyen apró olyan nagy képességei vannak. Vigyázz Edward, mert fenékbe rúg még. –alig bírta visszafojtani a nevetést.

-Emmett, hozzád képest mindenki apró. –világosítottam fel.

-Akkor ez azt jelenti, hogy nem csak elvenni, de lemásolni is tudod egy másik vámpír képességét. Felettébb érdekes. Ki kell tapasztalnunk az erődet. Mennyi ideig működik, mikor kapja vissza az áldozat a képességeit. És hogy mindenkinél működik e. –Carlisle-t felizgatta az újdonság és az ismeretszerzés.

-Szegény lány, mindent egyszerre a nyakába zúdítotok. –csóválta a fejét Esme. Igaza volt abban, hogy ez rengeteg információ volt pár perc alatt. De új vámpíragyam mindent egyszerűen feldolgozott. Az, hogy kívántam az előbb kóstolt donorvért, természetesnek tűnt. Az, hogy erősebbnek éreztem magam mint valaha, meg sem lepett. Minden, amit emberi szemmel és elmével felfoghatatlannak éreztem volna, most magától értetődik. Már nyoma sem volt a szenvedésnek. Elfelejtettem, hogy valaha is létezett. Egyszerű, emberi emlék volt. Újabbak, élesebbek vették át a helyüket.

-Kíváncsi vagy? –fordult felém Jasper. A többiek zavarodottan néztek rá, de én pontosan tudtam miért mondja. Érezte rajtam. Izgatott vagyok, bár félek az ismeretlentől, de az energiám eltelített. Kíváncsi voltam az erőmre. Vajon én is olyan villámgyors és szupererős vagyok mint Cullenék. Annak ellenére, hogy nincs minden rendben velem, azért még kapok ilyesféle kunsztokat? Vajon hol ér véget a tűrőképességem? Szóba állhatok még hús-vér –és itt a hangsúly a véren van – emberekkel? Meddig kell gyakorolnom az önuralmat? De most csak azt szeretném tudni, hogyan szüntethetem meg ezt a gondolatolvasós izét, ami rám ragadt Edward-tól.

-Nem tudom. –válaszolt Edward. –Talán egyszer csak elmúlik.

-Picit hangosak vagytok, így együtt. –kuncogtam. Nagyon furcsa volt a kimondatlan gondolataikat hallgatni.

Ami meglepett a Rosalie-é volt. Megkönnyebbült. Majdnem, hogy örült annak, hogy megúsztam és nem szenvedek tovább. Egy csöpp méreg sem volt benne. Megértette, hogy nem volt más választásom. Elismerte, hogy túl rövid életem volt, ahhoz, hogy 17 évesen meghaljak. Ezt azért ő se kívánta volna nekem. Így hát megfagyva, örökké ilyen állapotban maradva élek majd tovább.

Jasper-t is meghallgattam. Sok helyen jártak a gondolatai. Ő is, mint mindenki meglepődött volt, furcsa képességeim miatt. De közben azon is agyalt, hogy miért nem vagyok vérszomjas újszülött. Miért nem indulok el a városba, hogy lemészároljak egy pár embert, mint ahogy ő tette. Láttam a gondolataiban a normális újszülötteket. Szomjúságtól izzó szemmel vadászták le áldozataikat. Csöppet sem volt megnyerő látvány. Soha nem akartam ilyen lenni. Megrémültem. Mi a garancia arra, hogy ha emberek közelébe kerülök, nem válok én is ilyenné? Hisz szeretem a donorvért? Mi lesz, ha egy lüktető érrel rendelkező emberi lény, elsétál mellettem és én nem tudok ellenállni neki? Lehet, hogy bennem szunnyad a gyilkos?

-Ne is gondolj ilyesmire. –súgta nekem halkan Edward. –Különleges vagy. Láthatod magad is. Máshogyan lettél vámpír mint mi. Nem a hagyományos módon. –el kellett ismernem, ebben lehet valami. Bár végső soron én csak vámpír vagyok, de az átváltozásom máshogyan zajlott.

-Igen, ami azt illeti, sokkal rövidebb idő alatt változtál át, mint mi. Elég volt úgy 20 óra. Nekünk 2 napig is eltartott. Meglehet, hogy több emberi maradt benned mint bennünk. –Carlisle minket hallgatott, feszült figyelemmel, bár nagyon halkan beszéltünk. Minden szavunkat végiggondolta. Néha bólogatott.

Egy pillanatra kellemes nyugalom öntött el, mikor belehallgattam Esme gondolataiba. Az ő elméje volt a legtisztább, legőszintébb mindenki közül. Egyszerű anyai szeretet. Most már nem csak Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper és Bella iránt, hanem irántam is. Rögtön eszembe jutott édesanyám, akit soha sem ismertem. Elvesztettem őt, mielőtt szerethettem volna. Esme-ben őt láttam. Úgy képzeltem, valahogy így érezhetett irántam a saját anyám is. Ilyenkor úgy éreztem, mintha jól ismertem volna anyut. Mintha éveken át nevelt volna, mert most éreztem a szeretetét, ami Esme-ben testesült meg.

Csörgött a telefon. Pontosabban Edward telefonja. Nem is kellett hallanom, tudtam, hogy Bella az. Próbáltam nem belehallgatni a beszélgetésükbe, de új vámpírhallásom túlságosan is éles volt. Egy mondatot kaptam el:

-Ne félts te engem, biztos vagyok benne, hogy nem fog bántani!

-Valami baj van? –kérdeztem Edward-ot miután letette a telefont.

-Bella mindenáron kísérleti nyúl akar lenni.

-Miattam? –lepődtem meg.

-Igen. Azt mondja inkább rajta teszteld le, hogy kívánod e az emberi vért. Ő szívesen vállalja. Linn tudod, hogy bízom benned, de én…

-Félted Bellát, megértem. És igazad van. Nem tehetjük ki veszélynek. –tudtam Edward mennyire szereti és védelmezi Bellát. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy tesztalanynak használjam.

-Edward! Talán mégsem kellene rögtön nemet mondj Bellának! –ellenkezett Jasper. –Hallgass végig! Egyelőre nem lenne szerencsés Linnea-t a városba engedni. Ott még túl sok az ember. Az lenne a legjobb megoldás ha idejönni egy, csak egy. De ki mást hívhatnánk mint Bellát? Talán szóljunk Charlie-nak, hogy ugorjon be vacsinak? Bella tudja mi a helyzet és óvatos lenne. És itt lennénk mi is, mindannyian. Megvédjük ha kell.

-Ebben van valami. –értett egyet Emmett.

-Ennyi erővel tőlem is félthetnéd Bellát. –szólalt meg Rose.

Edward égnek emelte a szemét és sóhajtott egyet.

-Úgy látom, nem lehet veletek egyezkedni. Mindenki olyan makacs.

-Nem fogom bántani! –tettem a vállára a kezem. –Ígérem!

-Elhiszem.

-Már nem kell sokat várjunk! Bella döntött és épp most indult el! –Edward, Alice és én együtt néztük meg a látomást, miszerint Bella beül a furgonjába és elindul a Cullen ház felé. Bátor, ha azt nézzük hogy alig pár 2 órája vagyok vámpír. Bármennyire is koncentráltam arra, hogy jó-vámpír legyek, feltűnt, hogy hirtelen csönd lett. Eltűntek a fejemből a hangok.

-Már nem hallasz? –kérdezte Edward.

-Nem, senkit. –ráztam a fejemet.

-Körülbelül 2 órán át hatott a képességed. Ez elsőre csodás. De szerintem tudod majd fejleszteni, ha kicsit beletanulsz. Hasznos képesség, bár ha nem ér minket támadás, nem hiszem, hogy bárki ellen kellene használnod, hacsak nem kedvtelésből.

-Nekem már az is elég. –vigyorogtam annak tudatában, hogy különleges vagyok. Van valamim, ami másoknak nincs. Egy képesség, ami hasznos lehet a családomnak.

Kezdtem a vámpírságom pozitív oldalait is felfedezni. Mind újdonság volt egytől egyig. Kicsit úgy éreztem magam mint egy nyolcéves aki bezsong ha új Barbie-babát kap. De most talán megengedhettem magamnak, hogy boldog legyek. Hisz megmenekültem a haláltól. Lehet, sokan nem vélik áldásnak a vámpírságot, de nekem megmentette az életem, ami nem kis dolog. Inkább élek vérszívóként, mint halok meg tiniként.

Autót hallottam. Nem a szokásos –most már szokásos –autópálya-zajt, hanem egy recsegő motor hangját, amint a Cullen ház felé kanyarodik. Kétségem se volt felőle, hogy ez Bella lesz. A kocsija hangosan pöfögött, emberi vagy túlvilági hallással is lehetett tudni, hogy az utolsókat rúgja az a rozsdás tragacs. De Bella láthatóan szerette. Egyszer hallottam, hogy Edward új autót akart neki venni, de ő hevesen tiltakozott. Lehet, hogy nagyravágyó vagyok, de én igen mondtam volna a helyében. Szegénységem ellenére mindig lenyűgöztek az autók. Nem tudom honnan jött a kocsi-szeretetem, de egész kicsi korom óta kívülről fújtam a márkákat.

Bella egyre közeledett, már csak pár száz méter választotta el a háztól. Hallottam ahogy a kerekek átküzdik magukat a földúton. Majd leállt a motor és egy ajtócsapódás kíséretében Bella kiszállt a furgonból. Edward már az ajtónál is volt, hogy kinyissa neki. Bennem ekkor tudatosult, mire is készülök. Találkozni egy hús-vér emberrel. Kockáztatom az életét, azzal, hogy a közelembe engedem, vagyis inkább magamat a közelébe engedem. Féltem, bármit is jelentsen ez a vámpír-szótárban. Nem tudom mit tegyek, csak próbálom visszafogni magam.

-Először ne vegyél levegőt, aztán csak apránként. –tanácsolta Alice. Közben Emmett és Jasper is közelebb jött hozzám. Szinte körbefogtak, hogyha megvadulnék, el tudjanak kapni. Hálás voltam érte, hogy vigyáznak rám, vagyis inkább Bellára. Nem szeretnék benne kárt tenni.

A másik szobában Edward beszélt épp. Elmagyarázott Bellának mindent és kérte, hogy legyen óvatos. Majd pár másodperc múlva Bella besétált az ajtón. Mozgása bátor volt, de a tekintetében láttam az óvatosságot.

-Szia Linn! –köszönt bátortalanul, bár mosolygott. Ránéztem Emmettre és Jazzre, hogy biztosan ott vannak e, majd apró levegőt vettem. Tisztát éreztem Bella illatát. A vére lüktetett a testében, a szíve hangosan dobogott. Az illata bejárta a szobát. De én mindezt csak megállapítottam, de nem vette kezdetét az égető szomjúság. Nem tudtam volna bántani Bellát azért, hogy csillapítsam az éhségemet. Hasonló íze lehet, mint a donorvérnek, vagy még jobb is, de semmi pénzért nem támadtam volna meg. Látta, éreztem, talán egy csöppet kívántam is, de biztos voltam magamban. Jasper-re néztem. Ha ő nyugodt, akkor valószínűleg nem érez bennem vadulást. Még mindig befeszített izmokkal állt mellettem a két fiú, de Jasper-en nem láttam, hogy bármi rosszat is érezne. Még egyszer levegőt vettem.

-Szia Bella! –most Edward-ra néztem, aki szorosan Bella mellett állt. Kicsit értetlenül álltam most. Mivel semmi bajom nem volt, így kezdett kínos lenni ez a feszült csönd és a támadóállás.

-Jól vagyok! –biztosítottam mindenkit.

-Én sem hallok semmi rosszat! –támasztotta alá Edward.

-Nálam sincs semmi. –szólt kissé szomorkásan Jasper, mint aki mégiscsak azt remélte, hogy támadok.

-Megspóroltunk pár évtizednyi gyakorlást. –kacarászott Emmett. –Gratulálok!

-Örülök, hogy jól vagy Linn. –jött közelebb Bella, de Edward már nem követte. Már nem féltette tőlem a szerelmét. Ez megnyugtatott. –Bocsi, megnézhetem? A szemed, olyan…más.

-Igen, tudom. Nem változott.

-Hú, te tényleg különleges újszülött vagy. Nem tudom miért féltetek. Már a szemén látszik, hogy nem egy tipikus vámpír. –erre Bella megölelt. Meglepett, de kedves volt tőle.

-Köszönöm! Azt is, hogy nem rémültél halálra tőlem és vállaltad a kísérleti nyúl szerepét. Kockázatos volt, mert még én sem ismerem magamat. De most már legalább mindenki bízik bennem, még én magam is. Megnyugodtam, hogy nem vagyok gyilkos.

-Akkor tiszta a rekordod. –szólalt meg Edward.

-Micsodám?

-Hogy ki hány embert ölt meg. Neked úgy látszik tiszta marad a rekordod. Fej-fej mellett Carlisle-lal, az első helyen.

-Tényleg? Hú, akkor meg szeretném tartani ezt a rekordot. –tetszett ez a helyezés.

-Akkor az sem lesz gond, hogy még visszamenj Emmához összepakolni a holmidat. –eszembe se jutott eddig, amíg Carlisle nem mondta, hogy végleg ide költözöm. Ez lesz az otthonom. És örökbefogadnak.

-A papírokat pedig majd intézem. –mosolygott újdonsült apám.

-Üdv a családban hugi! –vigyorgott Emmett és jó volt belegondolni, hogy ő lesz a nagy és erős bátyám, akire mindig is vágytam. Persze Edward-ot vagy Jasper-t se nevezném éppen kicsinek. Egyből három bátyót is kaptam illetve két nővért. Sose volt nagy családom, de én már most élvezem. Az egyedüllétből egy kisebb tömegbe csöppentem. 

8. Fejezet

8.

Rosalie aggódva mért végig, amikor leváltották egymást Alice-szel. Szánakozó pillantásában mintha tükröződni láttam volna elgyengült, szenvedő arcomat. Az utóbbi pár percben már nem tettem erőfeszítést arra, hogy huzamosabb ideig nyitva tartsam a szememet. Már az is fájt. Alice ötpercenként hordta a jeges borogatást, de nem sokat segített. Ő is közel ült hozzám, hogy hűtsön.

Elméláztam. Gondolataim valahol máshol jártak. Valahol 17 évvel ezelőtt. Elképzeltem azt a végzetes vámpírtámadást. Belemerültem a kínzó részletekbe. Annyira, hogy elnyomott az álom. Tovább álmodtam a gondolataimat. De a végkimenetele az volt, hogy mindannyian meghaltunk. Úgy tűnik ez a haldoklás nagyon pesszimistán hat az álmaimra. Felriadtam, amint édesanyám torkát átharapta egy őrült kinézetű vérszívó. Kegyetlensége tükröződött külsején. Hosszú, kócos, fekete haja volt, szakadt ruhák és pszichopata tekintet. Vér után sóvárgott és pont édesanyám volt hozzá a legközelebb.

Könnyes szemmel ültem fel a kanapén. Alice még mindig mellettem volt és aggódva méregetett.

-Huh. Végre. –sóhajtott fel Alice, de nem értettem miért

-Végre? –nyöszörögtem vissza.

-Azt hittem már sose kelsz fel. 20 órát aludtál egyhuzamban. Féltem, hogy valami baj történt.

-20 órát? –képedtem el.

-És hogy vagy?

-Pocsékul. –mondtam őszintén. Már nem volt kedvem ködösíteni.

-Nemrég telefonált Edward. Kaptak egy címet és most oda tartanak. Egészen Írországig mentek. –kikerekedett szemmel bámultam Alice-t. Edward-nak miattam kell most távol lennie az otthonától. De jólesett, hogy tudtam, hogy számítok neki. Hogy számítok valakinek, hogy mindent megtesz azért, hogy túléljem.

Visszatettem a fejem a hatalmas párnára. Furcsán remegett a kezem és nem tudtam ellene tenni. A lázam még feljebb ment, már ha ez lehetséges. 42 fokot mutatott a hőmérő. A legtöbb esetben ez közel halálos érték. Próbáltam nagy levegőt venni, de mintha a torkomat elzárta volna valami. Alig jutott levegő a tüdőmbe. A lélegzésem hörgésnek hangzott. Alice is megrémült, de intettem neki, hogy túlélem. Lehet, hogy elhamarkodtam ezt a kijelentést mert égni kezdett a szemem és köhögtem. A testem a remegett, a szívem hirtelen meglódult. Alice felpattant és kereste a megfelelő orvosi műszereket és rám kötötte az összeset. A szívem nem a rendes ritmusban dobogott. Nem is volt ritmusa. Kinyitottam a szemem, de semmi nem történt. Csak feketeséget láttam, mint mikor csukva volt. Most én is megijedtem. Megvakultam! Kapkodni kezdtem a kezemmel, kerestem valamit, akármit.

-Mi a baj? –hallottam Alice kétségbeesett hangját.

-Nem látok, nem látok.

-Nyugi! Nyugodj meg! –kezét a homlokomra tette. –Tűzforró vagy.

Nem láttam, de valami mégis derengeni kezdett. Az ajtó. Pont mint az álmomban. Egyre élesebben rajzolódott ki előttem. A vég felé vezető ajtó, ami mögött a halál vár. Nem volt több időm. Elfelejtettem mindent amiért itt voltam. Szinte teljes transzban sétáltam az ajtó felé. A nevemen szólított egy mély, hátborzongató hang. Nem fordulhattam meg, egy láthatatlan erő húzott az elkerülhetetlen felé. A kezem már a kilincsen volt, de mielőtt lenyomhattam volna, az kinyílt. Semmi nem változott az álmom óta. Ugyanolyan sötét és félelmetes volt. De most nem várta senki, hogy egyszerűen besétáljak. Egy kar nyúlt ki és hirtelen berántott. Nem ellenkezhettem. Vasmarka erősebben szorított mint egy acéllánc. Az övé voltam, teljesen és megmásíthatatlanul. A szívem egy utolsó hangos dobbanással fejezte be a pályafutását. Kerestem őt, vissza akartam kapni a szívemet, de az eltűnt, a halál kezére került és nem adta vissza soha többé. Az emlékeim eltűntek. Az életem semmivé vált. Nem tudtam ki vagyok vagy hogy hová tartok. Csak egy jelentéktelen esőcsepp voltam a viharban.

Leszegtem a fejem, belenyugodva hogy végem van, most már teljesen. De ekkor az ajtó újra kinyílt. Az erős fény elvakított. Becsuktam a szemem, mert így se úgy se láttam semmit. Csak egy hűvös kart éreztem magamon. A halál és az idegen erő küzdött egymással. Mind a kettő a magáénak akart. Vágytam a fény után. Bárki is az idegen, vele akartam menni. Bárhová csak el innen. Rángattak, néha a világosság, néha a sötétség felé. De egy utolsó rántással győzött az én idegenem. Becsapódott az ajtó és 6 lakatra zárult, hogy soha többé ne vihessen vissza. A nyakába borultam volna a megmentőmnek, hálát rebegve, de az felém hajolt és megharapott. Ekkor szörnyű, kegyetlen fájdalom járta át a testem. Mintha máglyán égnék. A bensőmet tűz égette. A megmentőm lett a gyilkosom. Miért? Miért segítettél elszökni a haláltól, ha utána megkínzol? Most vágytam vissza a sötétségbe, ahol semmi voltam. Nem voltam boldog, de nem is égetett kínzó fájdalom. A halál tűnt most a békésebb megoldásnak. Kiabáltam, üvöltöttem, csak vigyenek el innen. Rángatóztam, próbáltam a tüzet kikaparni a testemből, de egy erős kéz lefogott. Oltsátok el, kérlek! A szívem össze-vissza vert, de nagyon hangosan. Hadakoztam a lángokkal, de mindig elmerültem bennük. Ez már a pokol? Lehet, hogy a halál lett volna a kedvezőbb, mert most a pokolba küldtek és itt ezerszer rosszabb. Miért érdemeltem? Ártottam valakinek valaha, amiért most elevenen égek el?

Akárhol is voltam, akármennyit is szenvedtem, ha ez a pokol volt, akkor velem jött a Cullen család is, mert hallottam a hangjukat. Tisztán érzékeltem a saját üvöltésemen keresztül is. Ők miért jutottak ide? Ők mégúgy nem tettek semmit mint én. De hol máshol lehettem mint az alvilágban? Hol máshol fájhat ennyire a létezés? Halandó ezt nem bírná ki. De én mégis itt vagyok még, ha nehezen is, de bírom. Lehet, hogy nem vagyok halandó többé? Egy átkozott szellem lettem vagy gyötrődő energia? Bármi is legyek most éppen, éreztem, hogy valami van a közelemben ami ideköt. Valami szoros kapocs, egy családi kötelék. A szeretet tartott a tűzben és nem engedte, hogy meneküljek. A szeretet miatt állom a fájdalmat. A szeretet ami fogja a kezem, akkor is ha csak a tűzbe taszít. Bármennyire is szenvedtem, tudat alatt valahol éreztem, hogy maradnom kell. Túl kell éljem a lángokat, kár, hogy nem emlékeztem miért.

Hallottam szinte a ropogó tüzet, figyeltem minden egyes lobbanását, de valami más is belevegyül ebbe a hangba. Valami oda nem illő. Autók zaja. A fejem furcsán tisztábban kezdett látni. Kétfelé osztottam a figyelmem. Miért akarják hogy még jobban tudatában legyek a kínjaimnak? Koncentráltam. Hátha eltereli valami a figyelmem. Mire elkülönítettem a különböző hangokat, egészen különös érzés támadt fel bennem. Újra élőnek éreztem magam, bár másképp mint régen. Az ujjaim hegyéből visszahúzódott a tűz, helyét kellemes hűvös vette át. Bizakodni kezdtem. Talán túl lehetek rajta, talán véget ér nemsokára. Az efelett érzett örömöm tovább csillapította az égető fájdalmat. Miközben egyre több végtagom szabadult fel, úgy dobbant egyre kevesebbet a szívem. Számoltam a másodperceket és meglepődtem, hogy már erre is tudok koncentrálni. Valami egészen furcsa érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy nem vagyok a régi. Valamiért nem. Habár az emlékeim kezdtek visszatérni. Emlékeztem milyen kötelék tartott itt. Kikért maradtam itt. A családomért.

A szívem hirtelen vágtázni kezdett, de ezzel együtt megint nőtt a fájdalom. De már nem kiabáltam, csak egy apró nyögés hagyta el a torkomat. Egy másodperc alatt vagy 6-ot dobbant majd a leghangosabb ütés volt az utolsó is. A szívem elnémult.

*

Kinyitottam a szemem. A fájdalom már csak ködös emlék volt, pedig alig 3 másodperce ért véget. Mintha egyből elfelejtettem volna az elmúlt életemet, vagy legalábbis homályos emlékként élt tovább.

Ugyan kinyitottam a szemem, de egy teljesen más világot láttam. Ismerős volt mégis különös. Minden olyan éles és világos. Mintha kiszínezték volna a világot. Minden aprólékos volt, részletes. Olyat is láttam amit eddig nem. Megszámolhattam a porszemeket a levegőben. De most mégis fontosabb dolgom volt. Nem tudtam pontosan mi az, de meg kellett tennem. Éreztem hogy öten is mellém rohannak, szinte éreztem a tekintetüket. Felültem a kanapén, ami sokkal puhább volt, mint eddig. Először Edward arca tűnt fel nekem. Rémült volt és kíváncsi, sőt kissé gyanakvó. Én is megijedtem. Mindenki fölém tornyosult és síri csendben vártak valamire. Értetlenül körbenéztem, mire meglepődött pillantásokat kaptam. Mondhatnám hogy elállt a lélegzetük, ha a vámpírok tudnának lélegezni. Lélegzés. Ráeszméltem, hogy már vagy 2 perce nem vettem levegőt. Elkezdtem beszívni az oxigént de semlegesen hatott a tüdőmre. Nem volt rá szükségem, legalábbis a testem nem adta jelét. Ettől viszont én ijedtem meg.

-Linnea?! –Edward törte meg a csendet. A hangja teljesen más volt mint amire emlékeztem. Sokkal dallamosabb, egyszerűen varázslatos. Valamiért Edward kérdésére ez jutott eszembe: „Igen, én vagyok”. Most először éreztem, hogy én, én vagyok. Egyértelműen átalakult valami, de a lényeg nem változott. Még mindig Linnea voltam, csak épp már nem Masen, hanem Cullen. Rájöttem. Nem csak a nevem volt ugyanaz, mint ennek a vámpír klánnak. Én is ugyanolyan voltam mint ők. A légzés, a látás, a hallás. Vámpír lettem. Bár nyilvánvaló, csak most jutott el a tudatomig. Éreztem ahogyan a vér megállt az ereimben, hogy a szívem nem ver, az élet nem jár már át.

Edward arca nyugodtabb lett, míg a többiek feszültek maradtak. Tudtam miért. Edward olvasott a gondolataimban.

Felálltam a kanapéról, erre minden Cullen izma megfeszült és támadó pozícióba álltak. Hátrébb rántottam a fejem a meglepettségtől. Mi történt? Miért akarnak rám támadni? Edward jelentőségteljes pillantást vetett a testvéreire, mire lazítottak a tartásukon. Leesett! Hisz én újszülött vagyok. A Cullenek arra vártak hogy megvadulok vagy ilyesmi. Eszembe jutottak Carlisle szavai, miszerint kissé vérszomjas leszek. De nem éreztem magam vadnak. Mint már mondtam, én csak én voltam.

-A szeme! –szólalt meg Jasper.

-Mi az? –kérdeztem vissza ijedezve. A hangom engem is meglepett. Magasabb volt, szebb, élénkebb. Már majdnem tetszett. –Jasper! –szólítottam fel.

-A szemed…nem…nem vörös. Annak kéne lennie, hisz újszülött vámpír vagy!

-Miért, milyen? –tudakoltam.

-Nem változott semmit. –válaszolt Edward teljes nyugalommal. Végignéztem a Culleneken. Mindnek káprázatos aranyszín szeme volt. Én miért nem kapom meg? Csalódott voltam. Én nem kapok földöntúli szépséget? Úgy látszik nekem nem jár.

Edward kuncogni kezdett, mire mindenki rá szegezte a tekintetét.

-Mi az Edward? –kérdezte elsőnek Carlisle.

-Itt valami nincs rendjén. Mármint, jó értelemben nincs rendjén. A szeme nem változott és a gondolatai, közel sem egyeznek meg egy újszülöttével. Még egyszer sem jutott eszébe a szomjúság vagy bármi hasonló. Az előbb épp azon duzzogott, hogy nincs arany szeme. –nevetgélt tovább.

-Nem duzzogtam. –védtem meg magam.

-Látjátok? Még ezen is jobban fent akad, mint azon, hogy szomjas.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem. Mert nagyon úgy hangzott, hogy nem vagyok normális.

-Carlisle? –fordult hozzá Edward. Ha elméleteket kell kifejteni vagy problémát megoldani abban Carlisle a legjobb.

-Linnea esete nagyon különleges. Számíthattunk rá, hogy nem megy minden a megszokott irányban. Talán ő kicsit másféle vámpír mint mi a táplálkozást illetően. Linn mit érzel? Szomjas vagy?

-Nem tudom. Bár tudnám az milyen.

-Alice, megkérhetlek hogy hozz egy kis donorvért? –bár nagyon halkan mondta, így is tisztán halottam. Ez a képesség nagyon tetszik.

És közben Alice már el is repült, hogy pár másodperc múlva vissza is térjen. A kezében egy pohár, amiben vöröslött a vér. Felém nyújtotta én pedig bizonytalanul elvettem. Jasper-re néztem aki feszülten figyelte minden mozdulatomat. Magamhoz emeltem a poharat, hogy belekortyoljak. Az íze finom volt. Bizarr, hogy ízlik a vér.

-Finom. Jó az íze. –jelentettem ki. –Jól tudnék vele lakni.

-És? Valami égető fájdalom vagy valami? –kérdezősködött Jasper.

-Semmi.

-Le kéne tesztelnünk, de kockázatos.

-Egy igazi emberen? –lepődtem meg. Én sem voltam még biztos magamban. Nem ismertem a vámpírok tulajdonságait, így kiszámíthatatlan voltam még saját magamnak is. Természetesen én is féltem, hogy valami bajt csinálok. Nem akartam bántani senkit.

-És ha vigyázunk rá? Ott leszünk mellette és lefogjuk ha kell. –gyártott elméleteket Jasper.

-Nem ismerjük még a viselkedését. Nem tudom vállalhatjuk e. –kissé zavart, hogy úgy beszéltek rólam mint egy tárgyról. Erre Edward bocsánatkérő pillantást küldött felém.

-Majd később tesztelgetjük Linneát. Egyelőre nagyon pozitívnak látszik az embervér iránti viselkedése. Elégedjünk meg ezzel most. Hadd szokja meg. –állt ki mellettem az én unokatestvérem.

-Igaza van Edward-nak. Ne ekkora dózisban adjuk neki. Csak szépen apránként. Előtte áll még az örökkévalóság. –értett egyet Esme.

-Köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. Megmentettetek. Persze amikor megharaptál az nem volt kellemes, de túl kellett lennem rajta. Tényleg, hogy sikerült megoldást találni? –ez a kérdés túl nyilvánvaló és fontos volt ahhoz, hogy eddig eszembe jusson. De nagyon érdekelt.

-Kaptunk egy kis információt arról, hogy Írországban talán tudnak segíteni.  Adtak egy címet, ahol egy 300 éves vámpír Sorcha lakott egy fiatalabb társával Eavan-nal. Egyébként Siobhan barátunk adta meg a címüket. Szóval elmentünk hozzájuk. Sorcha látott már ehhez hasonlót. Ő mondta el, hogy nem mindegy mikor harapunk meg. A mérgünk a régi méreggel szemben egy ideig hatástalan. A régi semlegesíti az újat. Ezért nem hatott először. Kínzás tudom, de az utolsó pillanatig kellett várni. Mert akkor a kiskorodban kapott méreg már kezd veszíteni a hatásából, vagyis majdnem elvégezte a dolgát. Ami ugye a halál lett volna. Ekkor még a halál előtt, de a méreg tombolása után kellett megharapnunk. Percre pontosan ki kell számolni, bár ez lehetetlen, főleg, hogy ennyire nincs benne tapasztalatunk. Bíztam Edward-ban, hogy a családi kötelék által talán jobban megérzi a megfelelő időt. És igazam lett. Edward tökéletesen eltalálta. –felé fordultam. Ha tudtam volna sírni –rájöttem időközben, hogy a vámpírok nem tudnak – megtettem volna. De csak enyhe csípést éreztem a szememben. Kétségtelenül meghatódtam. Önkéntelenül is megöleltem Edward-ot. Az én megmentő unokatesómat.  

7. Fejezet

7.

Most hogy így Carlisle autójában zötykölődve hajtottam a végzet felé, annyi nagy és mély értelmű gondolatnak kellett volna az eszembe jusson. Mégsem így történt. Csupa hétköznapi aggodalom járta át a fejemet. Nem pergett le előttem életem filmje. Ha lepergett volna sem kapott volna Oscar-t.

Féltem a haláltól, féltem az ismeretlentől és féltem a félelemtől. Megijedtem attól, hogy ennyi aggodalmam van. Soha nem volt még dolgom ekkora változással. Persze az életem maga egy változás volt, mégsem ekkora mértékű. Az apró események nem annyira feltűnőek mint az amikor gyökerestől készül kifordulni minden. Ettől tartottam én. Most nem tudtam bátorságot színlelni. Tiszta, színtiszta rettegés. És egyfajta morbid kíváncsiság mindaz után, ami várt rám.

-Megérkeztünk. –szakította félbe Carlisle a gondolatmenetemet. Ami nem baj, mert csak még jobban megrémítettem saját magamat.

Nagy levegőt vettem és Carlisle máris kinyitotta a kocsiajtót és kiemelt. Könnyen, túl könnyen.

-Nem vagyok nehéz? –tudakoltam. Tudom, buta kérdés egy ilyen helyzetben. Carlisle halkan felnevetett.

-Nem, nem vagy. Pehelykönnyű.

-Vámpírképesség? –találgattam. Valószínű, hogy emberfeletti ereje van. Erre előbb is gondolhattam volna. Bár ebben a pillanatban nem a gondolkodás az erősségem.

Elindultunk a ház felé. De mire ráeszméltem, hogy elindultunk már bent is voltunk. Azt se vettem észre, hogy kinyitotta az ajtót. De hiszen végig két kézzel fogott. Ámulatba ejtett ez a hihetetlen gyorsaság. Ez is vámpír kunszt? Lehet, hogy nem vagyok normális, de kezd tetszeni. Valószínű, hogy a betegségem az agyamat is megtámadta.

-Nem hiszem, hogy baj lenne a fejeddel. –lépett elő Edward a szomszéd szobából. Ködösen láttam, de próbáltam felé tekinteni.

-Honnan tudod? Pont erre gondoltam.

-Gondolatolvasó vagyok. –ledöbbentem. Nem tudtam mit szólni hozzá. Gondolatolvasás? Újabb vámpír képesség? Ilyen mindenkinek van?

-Nem, csak nekem. –válaszolta meg Edward a gondolataimat. Edward az unokatestvérem. Belegondoltam. Mi tényleg rokonok lennénk?

Edward csak mosolygott, ezzel is válaszolva kusza gondolataimra. Carlisle letett egy puha kanapéra. Már oda volt készítve egy takaró, amivel gondosan betakartak, mert épp nagyon rázott a hideg. Az egész testem remegett mintha áram rázna. Ha úgy nézek ki mint ahogy érzem magam, akkor ijesztő látványt nyújthattam.

-Szia Linn! –lépett mellém Alice. A hangja szomorú volt.

-Szia Alice! –köhögtem rekedten.

-Hoztam neked egy lázmérőt. Sajnálom, hogy ilyen rosszul vagy! –a lázmérőt óvatosan betette a hónom alá.

-Tud ez a lázmérő annyit mérni, mint ahogy fokos lázam van? –próbáltam nevetni, de csak köhécselni tudtam.

-Nyugi! Ne erőltesd meg magad! Ha meleged van, csak szólj! Elég hidegek vagyunk ahhoz, hogy lehűtsünk.

-Köszönöm Alice!

-Te most csak tarts ki!

-Mennyi ideig kell még kitartanom? –tudakoltam, félve a választól.

-Nem sokáig. –tudtam, éreztem, hogy nem sok van hátra. Furcsa mennyire pontosan érzékelem, hogy mennyire csökken az időm.

Edward lépett be az ajtón.

-Hogy van? –kérdezte Alice-t, aki közben kivette a lázmérőt.

-Nem túl jól. –erre mintha a testem bizonyítani akarná Alice kijelentését, elkezdtem köhögni, de most nem úgy mint eddig. Vért köhögtem. Alice egy törölközőt tartott a szám elé. Vér-vér, jézusom! De hát ők vámpírok! Ijedten felnéztem Alice-re és Edward-ra, arra várva, hogy valami baj történik.

-Semmi baj! –nyugtatott Edward –Kibírjuk. Ez már meg sem kottyan nekünk.

Csak bólogatni tudtam, de Edward képe összemosódott a szemem előtt. A fejem a párnára zuhant. A kezemet ökölbe szorítottam a fájdalomtól, ami hirtelen belém hasított, mire egy reccsenést hallottam.

-Azt hiszem, azt hiszem eltört az ujjam. –lihegtem a fájdalomtól kábultan.

-Elgyengültek a csontjai. –állapította meg Edward. –Csak legyen már vége. Nem akarom szenvedni látni. –jól estek Edward szavai.

Eközben hallgattam a szívem dobogását, ami néha felerősödött, néha elhalkult. Most ki-ki hagyott egy-egy ütemet.

-Ideje lenne beadni. –lépett be Carlisle.

-Mit? –nyögtem erőtlenül.

-A mérget. –bár az agyam lassabban forgott mint általában, de azért leesett, hogy a vámpírméregről van szó. Itt a vége, most át kell változnom, nincs választás, nincs meghátrálás.

-Hát jó. –sóhajtottam. Carlisle egy pillanatra eltűnt, de amilyen gyorsan elrohant vissza is jött.

-Itt van. –kezében egy fecskendőt tartott, benne fura fémszínű folyadékkal. Óvatosan közelebb lépett.

-Ha így nem elég, meg is kell harapjalak, de reménykedünk.

-Rendben. –a tű felém közeledett, de mikor megszúrt semmit sem éreztem. Túlságosan fájt mindenem, hogy egy ilyen aprócska szúrást megérezzen. Mire odanéztem a tű már kint is volt.

-És most várnunk kell. –szólalt meg Carlisle. Felkészültem, hogy most át fogok változni.

-Fájdalmas lesz az átváltozás, sajnálom. –megfeszítettem az izmaimat, már amennyire tudtam. Vártam, felkészültem, hadd jöjjön. Gondolatban már szenvedtem a méregtől, de a valóságban semmi sem történt. Felnéztem Carlisle-ra és Edward-ra kérdően.

-Nem érzel semmit?

-Nem. –csóváltam a fejem.

-Miért nem hat? –kérdezte Edward.

-Ne, Carlisle, ne harapd meg! –szólalt meg Alice –Hatástalan lesz. Láttam.

-Mi a bajom? –estem kétségbe. Szaporává vált a lélegzetem is. És nem értem miért mondta Alice, hogy látta.

-Nyugodj meg Linn! Kitaláljuk mi legyen, amilyen gyorsan csak lehet.

-Alice látja a jövőt. –súgta meg Edward.

-Elutaztok. –Alice a semmibe meredt. Pont mint akkor az autóban. Mikor attól féltem nekimegyünk valaminek. Hát akkor is ez volt? Víziókat látott?

Edward bólintott. Még mindig szokatlan volt, hogy hallja a gondolataimat és kissé zavarba ejtő is.

-Ne félj, nem fogom mindig a gondolatodat olvasni. Nem furakszok a fejedbe. –próbáltam bólintani, egy újabb fájdalomhullám közepette.  –Carlisle sietnünk kell! –fordult meg.

-Tudom. Északra kell mennünk. Tanya azt mondta kideríti amit kell. Remélem jutott valamire. Gyorsan megjárjuk. Azonnal indulunk. –erre eltűntek a szobából. Csak én és Alice maradtunk.

-Segíteni fognak. –mondta Alice, de a hangja nagyon bizonytalan volt.

-Látod?

-Még nem, de bízom bennük.

-Akkor jó. –becsuktam a szemem, mert nem tudtam nyitva tartani. Nem voltam álmos, de a szemhéjam nehéz volt, mintha triplán hatna rá a gravitáció.

-Pihenj csak. –hallottam Alice suttogását. Majd egy ajtócsapódást. Valószínűleg Carlisle és Edward elindultak. Mondani akartam, szólni akartam, hogy miattam nem kell fáradjanak, de nem nyílt szóra az ajkam. A közeledő halál tett rá lakatot. Közben a szívem össze-vissza dobogott. Az érzéseim folyton váltották egymást, nem maradtak meg egy helyen. Percek múltán hirtelen minden a helyére került. Megnyugodtam, a fejem nem volt tele zűrös gondolatokkal. Kinyitottam a szemem, bár homályosan láttam. A kanapé mellett Jasper alakját véltem felfedezni.

-Hoztam egy kis segítséget. –duruzsolta Alice halkan, mintha egy hangos szótól rögtön elszállna belőlem az élet. –Jasper befolyásolja az érzéseket. Gondoltam jólesne egy picit megnyugodni. –újra csak meglepődtem azon, mikre nem képesek a Cullen fivérek. Egész kis csodabogarak.

-Köszönöm. –a hangom olyan volt, mint egy 90 éves öregemberé. Megköszörültem a torkom, de szörnyű köhögő roham jött rám. A torkom elszorult és nem kaptam levegőt. Fél másodpercen belül már egy légzőmaszkot találtam magamon. Gondolom Alice hozta ide. Oldalra néztem, de mégsem a kis fekete hajú törpikét láttam ott, hanem Rosalie-t. Épp a csöveket igazgatta a helyükre. Meglepődtem rajta. Rose sosem mutatta különösebb jelét annak, hogy a barátjának tekintene. Bár lehet, hogy most is csak részvétet érez. Mindig csendben ült az asztalnál az ebédlőben. Nem beszélgetett velem, maximum a testvéreihez szólt. És most pont ő ült a kanapé mellett törökülésben.

-Majd én vigyázok rá, menj csak! –hallottam Rose hangját. Talán Alice-hez beszélt.

-Rosalie? –emeltem fel a fejem.

-Óvatosan! –a hangja vigyázó volt és kedves. Meglepően az. Levette rólam a maszkot. –Jobban vagy?

-Igen. Elmúlt a fulladás. Köszi a gyors segítséget.

-Még jó, hogy Carlisle tart itthon orvosi dolgokat.

-Alice? –kérdeztem, bár féltem, hogy félreérti és arra gondol, hogy nem örülök neki, hogy ő van most itt.

-Elment vadászni. Nagyon szomjas volt már, és félt, hogy nem tudna a közeledben maradni. De nagyon siet.

-Oh. –vérivásra gondol? –Nem azért kérdeztem, mert neked nem örülök, csak érdekelt.

-Nem lepődnék meg, ha így gondolnád. Nem voltam veled valami túl kedves. Csak tudod nem értettem mit akarnak tőled Edwardék. Te csak egy ember vagy. Bocsánat a szóért, csak nem tudom jobban elmondani. Nekünk titokban kell tartanunk azt, hogy vámpírok vagyunk és ha egy ember ilyen közel kerül hozzánk az veszélyes. De valamiért Edward bizonygatta, hogy ártalmatlan vagy. Szerintem ő sem értette miért is kötődik hozzád annyira. Aztán Carlisle is bíztatott minket, hogy legyünk csak veled. Annyira nem értettem miért. Persze addig amíg ki nem derült, hogy Edward rokona vagy. Akkor rájött ő is és mi is, hogy miért ragaszkodott hozzád annyira. Gondolom tudat alatt felfedezte a vérrokonságot kettőtök között. Ahogy Bellához szerelemmel kötődik, úgy hozzád mint valami bátyó vagy nem is tudom. Aztán láttam én is, hogy senkinek nem beszélsz rólunk. Ja, és köszönöm, hogy megvédtél.

-Mi? –hirtelen nem emlékeztem miről is beszél.

-Hallottam. Amikor egyszer az ebédlőben az a Lauren olyan rosszakat mondott rólam, és te megvédtél. Most én szeretném megköszönni. Nem szolgáltam rá, hogy mellém állj, de te mégis megtetted. –így már eszembe jutott. Amikor sorba álltam az ebédemért valamelyik nap. Alice-ék intettek nekem, mint mindig, hogy üljek melléjük, Erre Lauren megszólalt hogy: „Én amellé a Rosalie mellé biztos nem ülnék le”  Erre mondtam, hogy: „Szerintem kedves lány”

-Semmiség. Én csak nem szeretem ha igazságtalanul utálkoznak az emberek. –Rosalie, amióta ismerem először mosolygott.

-Azért örülök, hogy nem utálsz. –bukott ki belőlem.

-Sosem utáltalak, csak egyes döntéseket nem értettem. Bellával is lassan megbékélek. Úgy se tudok mit tenni. Lehet, hogy Edward-nak néha igaza van.

-Miben? –szerettem volna hallani Rosalie-t végre, hisz alig ismertem.

-Hogy felszínes vagyok. Lehet, hogy igaza van. Egész életemben a felszín volt a fontos. Én hogyan nézek ki és az hogy mindez másoknak tessen. Tulajdonképpen más dolgom nem is volt csak szépnek lenni. Ezt sikerült annyira bekoncentrálnom, hogy mai napig nem tudok elszakadni tőle. Néha, nem vagyok hajlandó látni egy ember lelkét. Vicces nem? Hogy ezt így el tudom mondani, mégsem tudom betartani. Lehet, hogy soha nem fogok megváltozni. Ahogy a vámpír teste, úgy a gondolkodása sem változik. Ki tudja? Nem szeretnék mentegetőzni, csak szeretném ha megértenéd miért vagyok veled vagy Bellával ilyen. Nem tudom felfogni, mi vonzhatja őt a vámpírlétben. Semmi szórakoztató nincs benne. Persze nálad más a helyzet, hisz nem önszántadból leszel az. De azért sajnálom, hogy neked sincs választási lehetőséged. Azért remélem megbirkózol ezzel az egésszel. Kicsit jobban mint én. –nevetett fel keserűen, majd elhallgatott. Egészen lenyűgöző volt végighallgatni Rosalie-t. Egyszerűen nem tudtam róla semmit. Jól esett, hogy mégis kiöntötte a lelkét. Így már a legkevésbé sem tűnt ridegnek. Csak kicsit meg kellett ismerni és kiderült mennyi érzése van. Főleg mikor hosszú szünet után tovább folytatta.

-Sosem voltam „jó” vámpír. Utálom, hogy ennek kell lennem. Sajnos ezt mindenki látja is rajtam. Könnyebb így azért, hogy itt van nekem Emmett és a Cullen család. Bár lenne egy kisbabám, és akkor tökéletes lenne a családi idill. De nekem már nem lehet. A halálom napján ért el a vágy egy gyermek után. Az utolsó és legnagyobb kívánság, ami sosem teljesülhetett. Hiába bosszultam meg a gyilkosaimon és erőszaktevőimen, attól még nem változtam meg. Ugyanaz a zsémbes vámpír maradtam. –soha, de soha nem gondoltam volna, hogy Rose egy kisbaba miatt bánkódik ennyire. Az anyai ösztön rendkívül erős volt benne, amit csodáltam. –Nem akarom, hogy más is erre a sorsra jusson. Inkább éltem volna le egy rövid de boldog életet, mint egy örökké tartó de szánalmasan egyhangút és változatlant. Már nincs célom az életben, már ha ezt annak lehet nevezni. Minden amire vágyom, lehetetlen. És ez a szörnyű. Semmit nem tehetek, csak nézem, ahogy mások boldogok. Nem tudom mi ez, büntetés, a felszínes és önző életemért, vagy jutalom… -elgondolkodott egy pillanatra – Áh, ez semmiképpen sem jutalom. Bár lehet, hogy az emberi szemnek az. Halhatatlanság, gyorsaság, erő. Minden amire egy halandó vágyik. Amiért meghalna, akár. De senki nem látja, mennyi lemondással jár. Nem vagyunk szuperhősök. Éppen szupergonosznak sem mondanám magunkat, de nem vagyunk megmentők szupererővel. Mi csak létezünk. Némelyikünk feltűnőbben, némelyikünk csendben. Nincs rá ellenszer. Tudom-tudom, ennyi idő után meg kéne már békélnem vele, de nagyon nehéz.  –sóhajtott egyet, és tudtam ez volt a végszó. Kissé felemelt fejemet visszaejtettem a párnára. Annyira lekötött Rose, hogy egy pillanatra elfelejtettem a testemen átáramló, egyre erősödő fájdalmat. Ahogy leejtettem a fejem, bele is nyilallt. Becsuktam a szemem és vártam h elmúljon. Meg is szabadultam tőle, de hőhullámokat kaptam a helyébe és iszonyú gyomorfájást, mintha valami sav marná a bensőmet. Soha nem éreztem még ilyet. Vajon ez a méreg hatása?