13. Fejezet

13.

Kopogtatás zökkentett ki az állandó agyalásból. Fellélegeztem, hogy csak Alice volt az. Óvatosan dugta be a fejét az ajtón.

-Gyere csak! -sóhajtottam.

-Jasper aggodalmat érzett a szobádból. Csak nem baj van? -érdeklődött.

-Nem pont bajnak nevezném. -adtam kitérő választ

-Akkor tényleg van valami. -állapította meg, a kitérésemet figyelembe se véve és leült az ágyamra. Sejtésem szerint egy hosszú beszélgetés elé nézünk. -Mi történt? -lehet, hogy csak én éreztem ezt, de rutinkérdésnek hangzott. Teljesen jelentéktelennek.

De én csendben maradtam. Nem tudtam, hogy mondjam el.

-Hozzam Edward-ot vagy kitaláljam magamtól? -nem válaszoltam még mindig. -Sam? -istenem, hogy beletrafált. Némán bólogattam. -Gondoltam. -mosolygott, azzal a mindentudó, megértő mosolyával. Hm, mindentudó, annyira beletalált az igazságba.

-ALICE!!! -kiáltottam rá. -Te végig tudtad! Láttad előre mi?? -a nővérem kissé zavarba jött, de láttam, hogy már előre tudta, hogy rájövök. -Csak nem elterveztél mindent?

-Én nem, csak hagytam, hogy a látomásom beteljesüljön.

-Mióta tudod? -szegeztem neki a kérdést, szigorúan és menekülőutat nem hagyva.

-Két hete. -vallotta be.

-Esküszöm meg tudnálak ölni, ha nem lennék ilyen vajszívű. Miért nem szóltál?

-Azt akartam, hogy normális módon történjen, már amennyire ez az lehet. Találkozzatok és egymásba szeressetek. Jó lett volna, ha előre elmondom, hogy nemsokára megérkezik a párod? Nem volt jobb így? Én csak nem lőttem le a poént.

-Ez nem egy poén. -sóhajtottam és lerogytam a székre, pedig semmi baja nem volt a lábamnak. El sem tudtam képzelni, mi ebben a vicces.

-Jaj te! Ne légy már úgy kétségbeesve! Nem jött el a világvége!

-Neked! -vágtam vissza, bár tudtam, hogy igaza van. -Jól van na! -emeltem föl a kezem megadóan.

-Ne félj már annyira! -mosolygott Alice, úgy mint mikor egy anya néz a csintalan gyermekére. -A szerelem nem olyan tragikus, mint azt hiszed: És nem is úgy születtél, hogy tudd mit kell tenni. Csak hagyd, hogy megtörténjen! Az igaz szerelem könnyen gördül előre, ezt te is meg fogod látni. Nem kell semmit kiszámítanod, össze fogtok passzolni.

-Ez így könnyűnek hangzik.

-Néha az is. Persze gyakran nem, de ez az emberekre jellemző inkább. -felnyögtem nagy

kínlódásomban. Úgy nézhettem ki, mint egy hisztis gyerek. Hát, úgy is éreztem magam.

-Örülök, hogy vámpír vagyok. -mondtam savanyúan.

-Ne legyél ilyen!

.Attól még, hogy vámpírok vagyunk nem biztos, hogy Sam... -ekkor az ajtón Sam toppant be -Sam! -ugrottam fel.

-Bocsi, hogy így kopogás nélkül! Amúgy mi van velem?

-Nem tudom, hogy...hogy biztos tetszeni fog e a szoba? -hazudtam.

-Oh, természetesen, nagyon szép. Úgy érzem magam mint egy hotelben, nagyon kedvesek vagytok.

-Érezd magad otthon! - trillázta Alice, majd ki is surrant az ajtón.

Ha a szívem dobogott volna, már rég kiugrott volna a helyéről. Ez a kis füllentés rendkívül kínosan érintett. Biztos nem hallotta Sam amit valójában mondtam?

-Hihetetlen amit Carlisle és Esme művelt. Az a szoba, a legszebb amit valaha láttam. Nagyvonalú, nagyon is.

-Igen, ez rájuk jellemző.

-A te szobád is gyönyörű. Valahogy a te stílusodnak tűnik.

-Tényleg?

-Igen, olyan színes, vidám, közben megnyugtató és tetszetős.

-Ilyen lennék én?

-Valahogy így látom, igen.

-Hú, ez jó, köszi! -kuncogtam a megjegyzésén.

-És mit gondolsz az én szobám milyen lehet? -miért mindig én kapom a zavarba ejtő kérdéseket? De ha már így játszunk...

-Rendezett, határozott, kellemes, stílusos.

-Elfogadtam. -nevetett, ezzel oldva a helyzetet – De kíváncsi lennék, a rendezettet hogy értetted?

-Olyan rendezettnek tűnsz, lelkileg és mindenhogy. Tudod mit akarsz és a gondolataid is olyan összeszedettek.

-Oh, korántsem vagyok mindig összeszedett. Egyes dolgokban igen, de például most is zavarodott vagyok. És ne tudd meg miféle káosz van épp a lelkemben. Pedig ez nem fordul gyakran elő.

-Mi okoz ekkora rendetlenséget? Talán ideje lenne kitakarítani.

-Talán. Először is itt van a barátom halála. Egyelőre szokatlan a társaságának a hiánya. Aztán az, hogy befogadtatok egy időre. Új környezet és új barátok. És hogy...- de elhallgatott. Valamit nem akart kimondani. -Áh, nem lényeg. -rázta a fejét., de engem kíváncsivá tett.

-Pedig szívesen meghallgatnálak, bármily probléma is legyen az.

-Ez sajnos nem ilyen könnyű.

-De miért?

-Ezt nem értheted.

-Honnan veszed, ha el sem mondod? -folytattam tovább, de láttam, hogy sikerült felhúznom Sam-et.

-Mert Te vagy a problémám! -szakadt ki belőle.

-Jó, bocsi, nem akartam... hogy micsoda? -esett le az, amit az előbb mondott. -Én? Most én vagyok a főgonosz? Szuper!

-Jaj, ne érts félre kérlek!

-Nem tudom máshogy értelmezni a „probléma” szót. -mondtam határozottan, de belül a szívem össze készült törni.

-De, lehet. -hajtotta le a fejét.

-Mégis hogyan? -kértem rajta számon.

-Na jó, most vagy soha, te mondtad, hogy takarítsak ki. -suttogta, én pedig már totálisan össze voltam zavarodva. -Apró biológiai, hagyománybeli probléma merült fel. A vámpírok szíve ugye nem dobog?

-Persze, hogy nem! -gőzöm se volt hova akar kilyukadni.

-Akkor, hogy lehet, hogy... -nem folytatta tovább, csak a kezemet a mellkasára húzta. A szíve ugyan nem dobogott, de valami apró lüktetést éreztem és meleget. Sam teste csak egy leheletnyivel volt melegebb mint kéne.

-Ez mi? -kérdezte.

-Nem tudom. -mondtam halkan, belefeledkezve a lüktetésbe.

-Én igen! Ez te vagy!

-Én? -képedtem el.

-Mióta itt vagyok nálatok ez van. Valami megváltozott! -furcsa volt a saját gondolataimat Sam szájából hallani.

-Tudom! Én is pontosan érzem, hogy már semmi sem ugyanaz. -haboztam -De neked ez problémát jelent? -böktem ki végül.

-Még mindig nem vagy tisztában vele, mit értek problémán.

-Hogy lehetnék az, amikor ilyen ködösen fogalmazol?

-Olyan problémám van, amit csak te tudsz megoldani. -nézett mélyen a szembe és egy apró félmosoly ült ki az arcára.

-Mi?

-Szerelem. -ha lett volna még könyv a kezemben, biztos elejtettem volna.

-Hogyan tudnám megoldani? -nyöszörögtem kábultan, elakadó lélegzettel.

-Hogy hagyod beteljesülni. -Sam zavarban volt. Ha el tudott volna pirulni, szerintem már rég megtette volna. Kissé leszegett fejjel pislogott rám, mintha arra várna, hogy leszidom. Tulajdonképpen én is féltem. Még mindig rettegtem bevallani az érzéseimet. Pedig az, hogy most bátran elém állt és elmondta, hogy szeret, meg kellett volna könnyítse, hogy mindezt viszonozzam. De nem az volt a gond, hogy nem voltam biztos magamban, hanem az, hogy nem voltak megfelelő, kimondható szavak. Hogyan is mondhatnám el, írhatnám körül azt a földöntúli kötődést, ami hozzá kapcsol? Nem egyszerű szerelem, nem csupán két ember – esetünkben vámpír- kezdeti vonzalma.

A gondolataimba mélyedve, szinte elbambulva álltam ott, Sam pedig az arcomat fürkészte. Válaszra várt, ami nem jött a számra. A szemében látszott, hogy kezdi feladni.

-Ne! -szakadt ki belőlem. Ő csak kérdően nézett rám, és én rájöttem, hogy rossz kérdésre válaszoltam. -Nem az, ne add fel! -magyaráztam. -Csak nehezen tudom megfogalmazni a mondanivalómat. Istenem, de hülye vagyok! -ostoroztam magam, hogy így elrontom a pillanatot. De ő egy másodperc alatt megnyugtatott, amikor átölelt.

-Én tudok várni. -mondta kedves és megértő hangon.

-Akkor is elmondom. Huh -fújtam ki a levegőt. -Én is szeretlek! -nem tudtam máshogy elmondani. -De ez így keveset mond. -Sam elmosolyodott, valami hihetetlenül sugárzó boldogsággal. Akkor elhittem, hogy ő is azt érzi irántam, amit én iránta. Ő egy mosollyal el tudta mondani azt, amit én ezer szóval sem tudtam volna.

-Ki vagy te? Hogy így felforgatod az életemet és értelmet adsz neki?

-Nem az a kérdés, hogy ki, hanem az hogy kié? A tiéd. -nem hittem el, hogy ő nekem rendeltetett.

Mikor haldoklottam lassan kialudtak a csillagok a fejem fölött. Maradtak apró fénypontok, ez volt a családom, Cullenék. De most kaptam egy fényes csillagot, azt amely minden mást megelőz. Az én esthajnal csillagom. A sok hullócsillag után, végre van egy, amelyik ragaszkodik az egemhez. És én is ragaszkodom hozzá.

-Rám gondolsz! -jelentette ki Sam.

-Honnan tudod?

-Érzem. Egy ideje már így van. Mikor vadászni voltam, valahogy nem konkrétan, de éreztem, hogy rám gondolsz. Végig tudtam, hogy biztonságban vagy. Mint valami belső tudósító. Nem kérdés, hogy hozzád rendelt az ég.

-Igen, én is érzem.

-Tudtam, hogy érdemes idejönni. Eddig volt egy társam, most van egy párom. Micsoda szerencsés vámpír vagyok. -mondta, majd közelebb húzott magához. Mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe látna. Szinte biztos voltam benne, hogy ez így is van. Most már ismeri a lelkemet.

Kezdtem úgy érezni, mintha egy magasfeszültségű vezeték lenne közöttünk, egy erős mágnessel kombinálva. Ez a mágnes húzott minket egymáshoz egyre közelebb, míg az ajkunk össze nem ért.

12. Fejezet

12.

Amíg Edward és Alice faggatta Sam-et én továbbgondoltam az elméletemet. Világ életemben a családi szeretettől függtem. Annak hiányában szenvedtem, vagy a beteljesülésének örültem. 17 év alatt nem is volt időm másra gondolni. 17 emberi év nem volt elég arra, hogy minden dolgot megtapasztaljak amit a többi halandó. Tulajdonképpen, annyira sok minden más történt, hogy nem is jutott eszembe. Körül voltam véve vele, tanácsot is adtam, támogattam is, magamra mégse gondoltam.

-Rendben, szívesen maradok! -jutott el a fülemig Sam egyetlen mondata.

Alice elindult felém, majd a fülembe súgta.

-Meglepetés! Azt hitted, csak kocsit kapsz ajándékba? -a számat is eltátottam a csodálkozástól. Alice mindvégig tudta! Az a furcsa hang amin beszélt velem az utóbbi napokban, minden erre utalt. Tudta, hogy találkozom Sam-mel. Tudta, hogy hazahozom és meggyőzik, hogy maradjon. Edward arcát látva, már a gondolatait is töviről-hegyire kiolvasta. Kissé úgy viselkednek mint a filmekben a szigorú szülők, akik kikérdezik az új srácot. Muris volt ezt látni, de azért aggodalmat is keltett bennem. Mit tudnak ők, amit én nem?

-Semmi olyat, amit te nem! -súgta most Edward. Most komolyan összejátszanak Alice-szel? Komolyan összezavarodtam. Szerintem ők jobban tudják én mit akarok mint én magam.

Ketten maradtunk Sam-mel a nappaliban.

-Akkor maradsz? -kérdeztem, csak azért hogy mondjak valamit.

-Igen. Úgy tűnik. Alice és Edward nagyon meggyőzőek. -tartott egy leheletnyi szünetet, mintha még hozzá akart volna tenni valamit.

-Ezt aláírom.

-Jó lesz egy kis nyugi, azok után ami történt. Persze, miután vadásztam egyet. Most érzem csak milyen éhes kezdek lenni. Ha nem haragszol, most el is mennék egy kicsit. Egy gyors vadászatra.

-Csak nyugodtan. -néztem rá feketébe hajló szemeire. Sam kifelé indult, de az ajtóban megtorpant, majd visszanézett rám.

-De amint visszajöttem, még beszélgetünk.

-Feltétlenül -mosolyogtam kedves kijelentésén, de ő már el is tűnt. Kissé belefeledkezhettem a mosolygásba, mert észre se vettem amikor Alice belépett az ajtón.

-Hahó! Föld hívja Linneát! -megráztam a fejem.

-Megvagyok! -néztem úgy mintha mi sem történt volna. Alice sokat sejtetően mosolygott, de próbáltam ügyet sem vetni rá. De ő csak meredt rám. -Mi az? -csúszott a hangom egy oktávval feljebb.

-Semmi-semmi. -táncolt el, jót kuncogva rajtam.

-Nagyszerű. -ott maradtam egymagamban, mint egy zsák szerencsétlenség. Úgy is éreztem magam. Nem csak Alice viselkedését nem tudtam mire vélni, de a sajátomat sem. Vámpír énemre nem jellemzően zavart voltam, képes voltam badarságokat összehordani. Lehet, hogy csak a változások miatt van ez, hogy új valaki került az életünkbe. Valami érezte bennem azt, hogy a dolgok mások lettek mint eddig. De nem árulta el, hogy pontosan mi az. Teljesen nem is meghatározható az-az érzés ami a hatalmába kerített. Hát hagytam neki, hogy létezzen. Nem volt indokom arra, hogy miért ne engedném, hogy elmerüljek benne. Hagytam kibontakozni, hogy megértsem. Nem volt ismerős még ember koromból sem. Tehát felfedezőútra indultam a lelkem útjain.

Felmentem a szobámba, mert olvasni volt kedvem. Gyakran ütöttem el az időt a könyvekkel. Edward is rengeteget olvas, így volt kitől tanácsot kérnem. Az ízlésünk is sokszor egyezett. De most épp Alice-től kaptam olvasnivalót. Egy szép szerelmes regényt. Még kedvem is volt hozzá, így azonnal fel is kaptam, hogy belekezdjek. Az író igazán gyönyörűen fogalmazott és olyan gondolatokat írt le, ami egyszerű emberi felfogással körül nem írható. Kell hozzá tapasztalat és mély gondolkodásmód, egyfajta filozófiai elmélkedés. Tetszett, hogy ennyire mélyenszántóan, mégis érthetően írta le a két szerelmes történetét. Néhol meseszerű volt, néhol tömény realitás.

Belemerültem a sztoriba, így észre se vettem amikor valaki besétált a szobámba.

-Oh, szia Sam! -eszméltem fel és belenéztem immáron világos, arany szemeibe.

-Bocsi, ha megijesztettelek.

-Semmi gond. Csak belefeledkeztem a könyvbe. -Sam kivette a kezemből, hogy megnézze mit olvasok. Átfutotta a hátoldalon lévő ismertetőt .

-Lányos, romantikus, de nem lehet rossz. -állapította meg. -Az írója nagyon jó. Volt egy másik könyve is, ami nagyon tetszett. Ha gondolod szívesen odaadom...

-Köszönöm, az jó lenne.

-Tetszik nekem a világnézete. Olyan érthető, de mégis elgondolkodtató.

-Pont erre gondoltam én is! -bólogattam hevesen és meglepődtem, hogy mennyire hasonló a gondolkodásunk. -Megkérdezem Carlisle-t, hogy a személyes könyvtárában van e még valami ettől az írótól. Ennyi év alatt szép kis gyűjteménye lett.

-Miért? Carlilse hány éves?

-Úgy 347 körül lehet. -végszóra hallottuk az emlegetett személy hangját. Carlisle Sam-et szólította. Sejtésem szerint megmutatja a leendő szobáját.

-Úgy látszik mennem kell. Hagylak olvasni, hogy utána mesélhess.

-Feltétlenül! -mosolyogtam, majd tekintetem újra a könyvre emeltem. De egyszeriben a főszereplő fiú arca Sam-mé változott. Furcsán működik a képzelőerőm.

Nem tehettem mást, visszatértem a könyv világába, és hagytam, hogy az agyam kikapcsolja a külvilágot.

Talán az írói tehetség, ami miatt így beleéltem magam a főszereplő lány karakterébe. Könnyen meglehet, de most valami többről volt szó. Az eddigi totális tudatlanság homálya kezdett feloszlani. Mint mikor az emberi emlékek zavarossága kitisztult amikor vámpír lettem. Lassan megértettem az életem változása feletti érzéseimet. Tapasztalathiány ami okozta a zavart. Ez a hátránya annak, hogy 17 évesen véget ért az emberi életem. Sok fontos tapasztalat kimaradt és csak a csoda segíthet, hogy vámpírként megessen velem. Egy ilyen csodát kaptam én most. Személyes, ritka és megbecsülendő, amire eddig nem is gondoltam. Nem hiányzott, de most, hogy megkaptam, rájöttem mennyire fontos.

Láttam, körülvett, sőt még csodáltam is, mégsem gondoltam arra, hogy rám talál. Ha így belegondolok, eddig csak én voltam egyedül. Bella és Edward, Alice és Jasper, Rose és Emmett, Esme és Carlisle, Nessie és Jacob. Mindenkinek van párja, van akiért élhet. Lehet élni az életért, a célokért, a vágyakért, mindez addig a legfontosabb, amíg meg nem találod a szerelmet. Olykor versenyzik a cél vagy az élet a szerelemmel, olykor el kell dönteni melyik a fontosabb. Van viszont úgy, hogy az életcél egyet jelent a szerelemmel.

Ízlelgettem a szót. Ezerszer körüljártam és be kellett lássam, jó után járok az igazság felé.

„Szerelem, mi kézzel meg nem fogható, eszményi csoda. Mint a kolibri oly gyorsan száll tova, de ha meg tudod tartani tiéd lesz a világ maga.” -játszott a fejemben ez a gondolat, mit még pár évvel ezelőtt olvastam valahol, valamikor vámpíréveim kezdetén. Most jutott el igazán hozzám a gondolat. Az élet adott, hogy elvehessen, a szívemet ezúttal. Bár már soha nem dobot, azért még érez. Ha fizikailag nem is, lelkileg ez éltet. Az emberség, ami ott maradt. Az nem veszett el. Onnan tudom, ha már nem lenne ott, akkor hidegvérű gyilkos lennék. Talán a lelkem is ott van még. Bella szerint igen, Edward szerint nem.

Én azt a teóriát vallom, hogy ha emberség és szeretet létezik a vámpírokban, akkor lélek is. Szerintem az átváltozás csak a testi funkcióinkra hat. Megáll a szív, a légzés. Megváltozik a táplálkozás, de ez mind fizikai állapot. Az egészség miatt fontos. Egy élő hallott, ezzé váltunk. De csak a testünk alakult át, a lényegünk, a belsőnk nem. Az újszülöttekben és az emberi véren élő vámpírokban is megvan ez a lélek, csak ők a testi, fizikai vágyaknak engednek. Ők elnyomják a lelküket.

Engem most a lelkem segített a szerelemhez. Tagadhatnám, kereshetnék kifogásokat, de ez a tényen nem változtat. Nem voltam még soha igazán szerelmes. Ember koromban sem találtam meg a nagy Ő-t. Nem is tudom pontosan milyen a szerelem, de úgy gondolom ez közelít hozzá.

Meg is rémültem egyből. Az általános aggodalmak egy szempillantás alatt elértek. Megrémültem az érzéstől, a csalódástól. Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de azt tudom, hogy ha egyszer szerelmes leszek, az egyet jelent a valamikori csalódásokkal. Félelmetes volt belegondolni. Az is rémítő volt, hogy egyből ez jutott az eszembe. Most kívántam azt, bár ne figyelne mindenre a vámpíragyam. Normál körülmények között eszembe se jutott volna, de az agyam most már mindenre figyel, felmér és elemez. De feltétlenül csalódnom kell? Hol van az megírva, hogy így kell lennie? Elbizonytalanodtam, az előbbi megállapításomban. A vámpírok közt is vannak emberi problémák? Mi van ha egyoldalú az egész? Feltétel e, hogy a szerelemet viszonozzák?

Mikor van itt az ideje? Mikor kell eljönnie? Kell e egyáltalán? Megérdemlem e? Létezik valójában? Megannyi kérdés megválaszolatlanul.

De jogom van e szerelmesnek lenni? Jogom van e azt mondani, Ő csak az enyém. Ezt, azt hiszem nem az én tisztem megítélni. Bár nekem lennének ilyesfajta jogaim. Annyi más jogomról lemondanék.

„Nyugi-nyugi!” -ismételgettem magamnak. Semmi okom rá, hogy pánikba essek. Csak nem halok bele a szerelembe.