11. Fejezet

11.

-Boldog Szülinapot! -rontott be a szobámba Alice éjfél után egy perccel. -Mondd, hogy én vagyok az első, kérlek! -nézett rám hatalmas boci szemekkel, persze tudta, hogy ő az első.
-Természetesen te vagy a legelső, akinek eszébe jutott! Még engem is túlszárnyaltál, mert amíg nem mondtad, nem is gondoltam rá.
-Szuper! 5 éves lettél
-Ha azt mondod 5 éves, úgy érzem magam mint egy óvodás.
-5 éve vagy már vámpír, másképp nem mondhatom. -somolygott.
-Jó-jó. Értem. De nekem még mindig az emberi szülinapom az igazi.
-Azt is megünnepeljük, ne aggódj! -tapsikolt Alice.
-Hát persze. -emeltem égnek a szemem.
-Akarod látni az ajándékodat? -nézett rám csintalanul.
-Akarom? -vágtam aggódó arcot.
-Gyere! -kapott fel az íróasztalom elől és kézen fogva vezetett lefelé a lépcsőn. Nem emberi tempóval mentünk, de nem is villámsebességgel. Alice teljesen izgatott volt. Nem tudtam kitalálni, hogy mit tervez. Tud e annál az Audi TT-nél szebbet adni, mint amint a második szülinapomra kaptam? Vagy az amikor Nessie saját kezűleg készített nekem egy kis könyvecskét amiben lerajzolta életem főbb állomásait. Mindezt abból amit meséltem neki. Hát kaphatok ennél is jobbat valaha?
Alice a garázs felé vezetett. Összezavarodtam. Hisz autóm már van, nem is akármilyen. Amint az ajtóhoz értünk, a nővérem eltakarta a szemem a nagyobb hatás érdekében. Megadtam magam. Nincs már olyan amire vágyok és nem kaptam meg, azt hiszem.
-Felkészültél?
-Fel ám.
-Tara-ra-ram! -vette le a kezét a szememről egy csoda felé mutatva. Egyből feltámadt az autóimádatom, amint megláttam azt a szépséget a garázsban. Tündökölt a többi között. Egy vadonatúj, ezüst színű Lamborghini Gallardo.
-És még nem láttál mindent! -szólalt meg Alice és én már végképp nem tudtam mire számítsak. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem kételkedtem benne, hogy nekem tervezték külön ezt a belsőt. Az ülésekbe hangjegy mintát varrtak. A fejtámlán a hangjegyekből egy L betű rajzolódott ki feltűnően. Nem győztem ámulni. 5 év alatt azt hittem megszoktam a családom nagyvonalúságát, de ez túltett mindenen, legalábbis a pénzkiadást illetően.
Alice benyomta a cd lejátszó gombját és zongoraszó csendült fel a hangszórókból.
-Nessie! -mondta csendesen.
Az én unokahúgom. Az ő ajándéka. Bár lenne pontosabb szó arra, hogy ki is ő nekem. A távoli unokatesóm, aki olyan mint a testvérem, kicsi lánya, aki már nem is olyan kicsi. Alig pár év alatt már elérte a 8 éves körüli kort. Ő a mi kis privát csodánk. Rengeteg mindent átéltünk a születése óta, átmentünk haldokláson, harcon és bonyodalmakon, de mindez megért, hisz most együtt a család. Nessie fejlődik szellemileg és fizikálisan, otthon tanul és a szülei büszkék rá. A normális iskola szóba sem jöhetett. Egy normál gyerek megrémülne attól, hogy egyik nap még 7 éves az osztálytársa, fél év múlva meg egy 9-10 éves lány néz vissza rá. Így Nessie az emberek számára titkokkal körüllengve leginkább otthon éli az életét. Néha elmegy a barátainkhoz. A Volturi támadása óta összekovácsolódott a vámpírsereg, ez a baráti kör. Bármikor segítjük egymást. Amíg a Volturi csendben van, addig mi barátok vagyunk, amint harcolni támadna kedvük újra hadsereggé alakulunk, vállvetve egymásért. De eddig nem kaptuk jelét annak, hogy a Volturi mozgolódna. Egyelőre értettek a szépszóból. Szeretnénk ha ez így is maradna.
-Ez csodálatos! -mondtam teljesen elbűvölve. -Minden. Kissé nagyszabású, de csodás. -csak az első években jutottam el a tiltakozásig. Ma már tudom, hogy hiába akadok ki az ajándékok árán, úgyis megveszik. Bármilyen lehetetlen is az álmom, azt Cullenék teljesítik.
Körbenéztem az új autómat. Minden részlete tökéletes volt.
-Mehetek egy kört?
-Hát hogyne. -mosolygott Alice. Beugrottam az autóba és kifaroltam a garázsból. Bár vigyáztam a kocsira, ki akartam próbálni milyen gyorsan megy. Tudtam, hogy hol nem járnak rendőrök és hol nincs forgalom, így arrafelé vettem az irányt. Az autó suhant az úton. Épp hogy pedált ért a lábam, máris 100-nál jártam. A motor hangosan, mégis kellemesen dorombolt. Egy igazi sportkocsihoz méltóan. Nem fülsiketítő, de mégis erőteljes.
Mikor az elhagyott útszakaszra értem, igazán adtam a gázpedálnak. Nevetni támadt kedvem mikor egy versenyautó sebességével vetekedve száguldottam. Kicsi korom egyik vágya teljesült.
Kiélesedett vámpírérzékeim még ekkora sebességnél sem mondták fel a szolgálatot. De most az egyszer nem csak a biztonságos autóvezetésre vagy a rendőrökre kellett odafigyelnem. Épp a Quileute földek felé jártam, mikor ismeretlen hangok törték meg a természet ismerős zaját. Léptek zaja. De nem egyszerű emberieké, sokkal gyorsabbak annál. Miután a kellő gyorsasággal leelőztem az ismeretlent, kipattantam az autóból és felé futottam. Lehet, hogy a farkasfalka tagjai megbékéltek Cullenékkel, sőt még néhány barátjukkal is, de egy idegen vámpírra azonnal rátámadnának. Nem volt kétségem afelől, hogy ez egy fajtámbeli.
Teljes erőmből futottam. Szerencsésen elé is kerültem, hogy az útját álljam.
-Hát te mégis hová tartasz? -támadtam le, kevés udvariassággal.
.-Talán be kellene számolnom róla? -válaszolt egy hang a fák mögül, viszonozva az én hangnememet.
-Csak segíteni szeretnék. -váltottam kedvesebbre, mire az idegen előlépett. Egy nagydarab, nomád vörös szemű vámpírra számítottam, erre egy 18 éves forma, arany szemű fiúval találom szembe magam. A haja barna, kissé hosszabb az átlagnál. Frufruja elfedi a homlokát, de így kiemeli a ragyogó szemeit. Az arca kissé kisfiús, de ez valami különös bájat ad neki. Magasabb volt mint én, vékony testalkatú, mégis határozott kiállású.
-És miben?
-Ha elfogadsz egy jótanácsot, akkor inkább ne menj arrafelé. A Quileute-ok földje. Farkasemberek és a többi. Nem szívesen látnának egy idegen vámpírt. -azon kaptam magam, hogy átváltottam teljes kedvességbe.
-Farkasok? Érdekes. Kösz a tanácsot, azt hiszem megfogadom. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni egy csapat ilyen lénnyel.
-És megkérdezhetem hogyan vetődtél errefelé? Ritkán látok itt idegeneket.
-Hosszú és nem túl szívderítő sztori.
-Nekem pedig van időm, sőt még egy helyem is ahol szívesen vendégül látnánk téged.
-Látnánk? Te is Cullenékhez tartozol akkor?
-Ismered a családunkat?
-Hallottam felőletek. Garrett-től.
-Ismerem őt. Együtt léptünk fel a Volturi ellen. -meglepett, hogy van közös ismerősünk.
-Mesélt róla egy keveset. Nem lehetett kellemes élmény.
-Hát nem. Ha te elmeséled a történeted, akkor én is elmesélem az enyémet. Megegyeztünk?
-Tudok alkudni. Megegyeztünk. -mosolygott most először az idegen. Ha már itt tartunk...
-Akkor megtudhatom a nevedet? -kérdeztem.
-Sam vagyok. Samuel William Hansford.
-Csak nem angol?
-De igen. És benned kit tisztelhetek?
-Linnea Masen Cullen. -nyújtottam a kezem, ő pedig viszonozta. A képességem pedig kérés nélkül aktiválódott. Éreztem az apró áramütést. Kerestem magamban miféle képességet kaphattam, úgy hogy nem is akartam átvenni, de semmit nem találtam. Elég jóltudtam már irányítani az erőmet, így meglepett, hogy akaratom ellenére játékot űz velem. De megnyugodtam amikor semmi nem változott. Láttam az arcán azért, hogy ő is érezte a fura áramütést. Neki gondolom ez még új. De nem szólt semmit.
Elindultam az úttest felé, ahol az autót hagytam. Sam összezavarodva nézett rám.
-Ott áll az autóm. -magyaráztam.
-A modern vámpírok már autóval járnak? -viccelődött, ami érthető, hisz nincs szükségünk kocsira ahhoz hogy gyorsan menjünk.
-Szülinapomra kaptam.
-Szülinapod van?
-A vámpírrá válásom ötödik éve. Én nem ünneplem, de a nővérem Alice minden bezsong ilyenkor.
-Ötödik? -ámuldozott tovább. -Nem látszol ilyen fiatalnak. Vagyis, nem kéne vérengző gyilkosnak lenned, kontroll nélkül? És ha már itt tartunk, a szemed miért barna, ha egyszer vámpír vagy?
-Mondtam, majd elmesélem a saját történetem. Az enyém is bonyolult. Kicsit másféle vámpír vagyok, mint te, vagy a nővérem. Lényegében ugyanaz, csak az előzmények voltak mások.
-Nagyon kíváncsi vagyok. Sose láttam még ilyet. -a szemében a Carlisle-féle izgatott kíváncsiságot véltem felfedezni, ami arra engedett következtetni, hogy tényleg érdekli a múltam. -Úgy érzem sok kérdésem lesz még hozzád. -biztosított.
-Állok elébe. -nevettem.
Eközben odaértünk a kocsihoz. Új ismerősöm szeme kikerekedett.
-Ez a szülinapi ajándékod? Komolyan?
-Igen. Alice kicsit túl jószívű.
-Azt látom. -végighúzta az ujját óvatosan a kocsin.
-Szállj csak be! Elviszlek hozzánk.
-Hát jó. -bizonytalanul, de beszállt. Csendben voltunk mindketten mikor beindítottam az autót. De az első pár méter után mégis megszólalt.
-Kicsit többet tudok rólatok mint amit elárultam. -vallotta be.
-Tényleg?
-Garrett sokat mesélt rólatok. Tulajdonképpen hozzátok jöttem. -meglepett a hirtelen őszinteségi rohama.
-Carlisle biztos örülni fog neked. Szeret új történeteket hallani.
-Megérkeztünk.
-Máris? Oh, persze, ezzel az autóval. -vigyorgott. -Szép ház! -mondta, amint kiszállt. -A nagyszabású dolgok tényleg Cullenék stílusa,
-Igaz. -bezártam a kocsit és befelé indultam. Kíváncsi voltam a család mit fog szólni Sam-hez. -Hahó! -mondtam halkan, mert tudtam úgyis mindenki hallja. Egyszerre lezúdult mindenki az emeletről.
-Látom vendéget hoztál Linn! -szólalt meg először Carlisle.
-Igen. A Quileute határoknál találtam rá.
-Sam Hansford vagyok. És igen, Linnea talált rám és figyelmeztetett, hogy ne menjek a farkasok felé. Furcsa, hogy ilyen közel élnek egymáshoz a vámpírok és a farkasok. Még sosem láttam élőben ilyen lényeket.
-Igen, sokan lepődnek meg rajta. De egyezséget kötöttünk és van ami összeköt minket.
-Értem.
-Ha gondolod Linn elmeséli majd a teljes sztorit. -mosolygott Alice.
-De most mi lennénk kíváncsiak a te történetedre. Ha jól gondolom, van mit mesélned.
-Van, az biztos.
-Fáradj beljebb! -invitálta Carlisle. A nappaliba mentünk.
-95 éve vagyok már vámpír. 18 évesen lettem az. A szüleimet legyilkolták és engem átváltoztattak. Mivel szembeszegültem velük meg akartak ölni, de én elszöktem és rátaláltam Austin-ra. Egy 112 éves vámpír volt. Befogadott magához. Miután a szüleimet megölték, semmi kedvem nem volt embereket enni, így én vega lettem, míg Austin embervért ivott. Angliában éltem mindvégig. Néha összetűzésbe kerültünk a társammal az életmódunk miatt, de leginkább békében éltünk. 1 hónapja történt, hogy valami baj történhetett vele, mert a figyelmeztetésem ellenére Olaszországba, pontosabban Volterrába ment. A tiltás ellenére ott vadászott emberekre, így a Volturi azonnal közbelépett és elpusztította Austin-t. Nem tudom, talán megőrült, bekattant, de már nem tudtam megakadályozni. Aztán egyedül bolyongtam mindenfelé. Átjöttem Amerikába, északra. Itt találkoztam Garrettel. Tőle szereztem tudomást rólatok. Örültem, hogy vannak még vegetáriánusok rajtam kívül. Így hát megkerestelek benneteket. Remélem nem bánjátok.
-Dehogy bánjuk! Örülünk, hogy itt vagy! És sajnáljuk a társadat. Remélem van kedved itt maradni nálunk egy kicsit vagy akár többet is! Mi szívesen látunk.
-Köszönöm. Tulajdonképpen nincs hová mennem. De nem szeretnék alkalmatlankodni.
-Dehogy! Maradj csak! -nyugtatta Alice. A hangjában hallottam valami furcsát, amit szerintem más észre se vett. -Linn, körbevezeted?
-Persze, szívesen. -nem is inkább az vonzott, hogy megmutathatom neki a házat, mindinkább az, hogy beszélhetek vele. A története tragikus, ő mégis bátran megállta a helyét.
Így hát elindultunk, hogy először a földszintet nézzük meg.
-Én is sajnálom a szüleidet és a társadat is.
-Köszi, tényleg! A szüleim elvesztését nehezebb volt átvészelni, mint Austin-ét.
-Megértelek, én is elvesztettem a szüleimet.
-Oh, tényleg? -nézett rám érdeklődve.
-Igen. Ha hinnéd, ha nem, vámpírtámadásban haltak meg, amikor édesanyám a kórházba igyekezett, hogy megszüljön engem.
-De akkor hogy...?
-Hogyan lehetek itt? Egy idegen megmentett engem. Kivett anyám méhéből, viszont ő belehalt. A vérembe vámpírméreg került és 5 éve aktiválódott. Ha Carlisle nem változtat vámpírrá, akkor meghalok.
-Akkor a te történeted sem rózsás. Sajnálom!
-Kaptam egy új családot, szóval nincs miért panaszkodnom.
-Ez jó hozzáállás. -nézett rám elismerően. -Úgy látszik sokban hasonlít a múltunk. De még nem mesélted el, hogy miért barna a szemed és miért vagy 5 év után vega!
-Ha szeretnéd elmondom.
-Persze, hogy szeretném.
-Mivel az átváltozásom nem volt hagyományos így vámpírként sem lettem az. A szemem nem változott valamiért. Én is véren élek, de csakis állatin. Nem tudom bántani az embereket az első perctől kezdve. De amúgy nekem is megvannak a szokásos vámpírképességeim, mint erő, gyorsaság és különösebbek, mint a képességátvétel és lemásolás.
-Ez a különleges képességed?
-Igen. Bármilyen más vámpír kunsztjait át tudom venni, úgy hogy ő pár órára elveszti, vagy lemásolni, hogy mindkettőnknek legyen.
-Ú, ez tök jó. Bár nekem is lenne valami hasonló. Most semmi sincs. Pedig milyen jó lenne egy spéci szuperképesség. A tied nagyon tetszik. -nevetett.
-Majd megtanulom, hogy lehet kölcsönadni.
-Szuper. Szólj, ha sikerül!
-Mindenképpen.
-És még egy valamit szeretnék megkérdezni! -nézett mélyen a szembe. Fura, hogy pont ez tűnt fel. -Hogy értette Carlisle azt, hogy van ami összeköt titeket a farkasokkal?
-A válasz: Nessie!
-Ki?
-Láttad a kislányt aki ott állt a bronzhajú srác Edward és felesége Bella mellett?
-Igen.
-Ő Renesmee. Jacob, az egyik farkas párja. A farkasoknál van egy ilyen dolog, hogy bevésődés. Amikor megtalálják valakiben a nagy Ő-t. Akkor már csak Ő létezik számukra, értük élnek. Nessie és Jacob ilyen.
-Értem. Ez fura.
-Majd szólok nekik, hogy ne bántsanak téged.
-Köszönöm. Az jól jönne. Mivel nekem sem áll szándékomban bántani őket. -közben sétáltunk a házban, de szinte egyik szobát sem nézte meg. Végig beszélgettünk. Volt ebben az idegen srácban valami érdekes, pozitív módon érdekes. Töviről hegyire meséltük el egymásnak az életünket és mindkettőnknek volt kérdése a másikhoz. Elmesélte milyen volt nomádként élni. Nem volt állandó otthonuk, csak vándoroltak szerteszét Angliában, állatokra vadászva. Elmondta, hogy mindez kalandosnak hangzik, de egy idő után meg lehet unni. Az állandóság hiánya is lehet rossz.
-Hát maradj velünk! -csúszott ki a számon, egy gyenge pillanatomban. Meghatott a története, segíteni akartam rajta. Vagy ha igazán belegondolok, segíteni akartam magamon. A társasága felüdített. Eddig is minden rendben ment, megvolt mindenem. Míg ő a folytonos változással küzdött, én egy megszokott életet éltem. A Volturi távozása után, egy idilli, kellemes családi körben éltem a mindennapjaimat. Tökéletesnek is hittem, mert voltak akik szerettek és ez épp elég. Bele se gondoltam, hogy másféle szeretet is létezik.

10. Fejezet

10.

Valahogy mindenkinek dolga akadt, így ketten maradtunk Bellával. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne valamit.

-Hogy érzed most magad?

-Meglehetősen jól, ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy egy vérengző újszülött leszek.

-Jó, hogy meg tudtad spórolni a gyakorlási időt. Remélem nekem is sikerül majd. –az utolsó mondatot halkan mondta. Nem gondoltam volna, hogy Bella is vámpír szeretne lenni. Bár ha belegondolok, annyira szeretik egymást Edwarddal, hogy nekik egy élet nem elég. És az tényleg szörnyű, hogy Edward végignézi ahogy Bella megöregszik és meghal. Így békésebb, ha mindketten örökéletűek lesznek. De tény, hogy mindez nehézségekkel jár.

-Nem is tudtam, hogy te is…Meséld el nyugodtan!

-Hát, próbálom győzködni Edward-ot, de nehezen megy. Ő félti a lelkemet, de szerintem ez alaptalan. Én vele szeretnék lenni míg a világ a világ. Nekem nem elég egy élet. –mosolygott saját kijelentésén. –De egyszer úgyis meg kell tennie, hogy Alice látta. És már a Volturi is vadászik rám.

-A micsoda? –új valami jött be a képbe és nekem nem világos mi is ez.

-A Volturi egy család, nagy család. A vámpírok feje. Olaszországban, Volterrában élnek. Ők ellenőrzik, hogy minden vámpír betartja e a szabályokat. Nem fedi e fel magát az emberek előtt például. Ha megszegi valaki, akkor jön a büntetés, ami nem kellemes. Nagyon erősek a Volturik. Egész fejedelemség. Van sok testőrük, nyomkövetőjük, harcosuk. És Aro, a legnagyobb mindközül, gyűjti a különleges képességekkel rendelkező vámpírokat.

-Lehet, hogy félnem kéne?

-Nem tudom. Remélem, hogy nem. Én már túl sokat tudok rólatok, így vagy megölnek vagy átváltoztatnak. Nem fejtem ki miért az utóbbit választom inkább.

-Igazad van. –helyeseltem. -Ez a Volturi nagyon félelmetes családnak hangzik.

-Azok. Rossz visszagondolni rá. –borzongott bele Bella egy emlékbe.

-Remélem soha nem kell találkoznom velük. Rosszul hangzik az, amit elmondtál.

-Én sem szeretném, ha Aro a gyűjteményébe szánna téged. Elég, hogy Edward-ra és Alice-re fáj a foga.

-Soha nem engedném, hogy elvigyék őket tőlünk, tőled. De szerintem ők se hagynák magukat egykönnyen.

-Biztosan nem. –Bella tétovázott –Linn! Milyen volt átváltozni? –kérdezte teljes óvatossággal. Tudtam, hogy nem csak a lelki állapotomra kíváncsi, hanem arra is, hogy mennyire lesz rossz neki.

-Nem szeretnék hazudni. Pokoli fájdalmas, de volt miért átvészelnem. Volt ok, ami itt tartott. Csak egyszer kell túlesni rajta és utána soha többé. Nem lesz kellemes, de túl fogod élni vagy halni. Nem tudom mi a megfelelő szó rá.

– Edward-ért bármit. –mondta, de szinte csak magának. Nem is volt kétséges, hogy amiért Bella ki fogja bírni, az Edward. Meghatott a szerelmük. Olyan mély volt, szinte lírai. Talán más morbidnak találná, hogy egy vámpír és egy ember így szereti egymást, de aki kicsit is megérti, az láthatja, érezheti micsoda ereje van kettejük érzelmeinek. Nem sok helyen látni, ilyen tiszta, önzetlen szerelmet. Egyikőjük sem akar többet a másiknál. Nekik csak egymásra van szükségük. Mindenki valami hasonlóra vágyik. Így hát aki ellenzi ezt a szerelmet, az csak irigységből teheti.

Hallottam Edward lépteit, amint a nappali felé tartott. Bella szeme felcsillant, amint meglátta őt az ajtóban. Ez mosolyra fakasztott.

Edward szótlanul felénk sétált és leült Bella mellé, átölelve őt az egyik karjával. Bella boldogan bújt oda hozzá. Ekkor egy apró morgás hallatszódott.

-Mikor ettél utoljára? -kérdezde Edward szinte megrovóan.

-Hát, azt hiszem, valamikor. Már nem tudom. Azt hiszem kiment a fejemből. -nevetnem kellett hirtelen. Bella az egyetlen általam ismert emberi lény aki egy-egy fontos dolog miatt még enni is elfelejt. Neki az csak másodlagos.

-Csinálj neki valami kaját! -tanácsoltam.

-Pazar ötlet! Látod Bella? Még Linn is azt mondja, hogy egyél! Szóval nincs apelláta.

-Megadom magam! -tartotta fel a kezét Bella, mire Edward elmosolyodott és lágyan megcsókolta, majd kézen fogva kivezette a konyhába. Én látszólag egyedül maradtam. Hallottam azért, hogy valaki lépdel a szomszéd szobában. Mikor bejött, láttam meg, hogy Jasper az.

-Jazz! -idejönnél egy percre!

-Persze! -majd leült velem szembe.

-Én csak, szeretném megköszönni, amiért vigyáztatok rám, hogy semmi baja ne essen Bellának.

-Én örülök, hogy nem volt szükség a segítségünkre.

-Annak én is.

-Bár feletébb furcsállom, hogy ennyire jól bírod.

-Igen, láttam a fejedben néhány rémisztő villanást az újszülöttekről.

-Az emlékek. Sok dolgom volt újszülöttekkel.

-Ezt hogy érted?

-Kiképeztem őket. -elképedtem. Mi volt Jasper, valami őrmester? -A nő, Maria, aki engem átváltoztatott, vámpírhadsereget toborozott és én voltam a jobbkeze. Vér és halál között éltem sokáig. Ezt szoktam meg. Gyilkoltunk kegyetlenül és nem törődtünk semmivel, csak a hadsereg erejével. Ha hamarabb tudtam volna, hogy nem kell így élnem, elszöktem volna az első percben. De jobb később mint soha. Szerencsém, hogy egy szörnyeteg is kaphat mentőangyalt az égből. Ha nincs Alice, én nem vagyok az aki. Lehet, hogy most is épp egy hadseregben harcolnék vagy már végzett volna velem a Volturi. Ki tudja? Ehelyett itt ülök, egy családdal körülvéve. Meg sem érdemlem. Annyi embert lemészároltam, annyi életet tönkretettem Maria parancsára. Vakon teljesítettem mindet. Ezért mondom, hogy Alice az én angyalom.

-Szóval ezért? Ezért ilyen nehéz küzdened a szomjaddal?

-Igen. Túlságosan hozzászoktam az emberi vérhez. Erős elhatározás kellett hozzá, hogy abbahagyjam. Annyival könnyebb kimenni az utcára, elkapni egy védtelen embert és jóllakni. De ez nem helyes. Bár egyszerű de szörnyű. Inkább szenvedek a szomjúságtól, mint megint mészároljak. Persze az állati vér sem olyan rossz. Meg lehet rajta élni. Néha nehezebb mint máskor, ilyenkor is Alice nyugtat le. Például amikor érzem, hogy a közelemben valaki nagyon szomjas, az hozzáadódik az enyémhez és voálá, kész a baj, ha nem vigyázok.

-Ha gondolod segíthetek. Csak szólj ha ilyet érzel és picit megszabadítalak a képességedtől.

-Lehet, hogy szavadon foglak.

-Csak nyugodtan! Vicces ez a képesség.

-Tényleg különleges.

Ekkor halk léptek szakították meg a beszélgetésünket. Carlisle lépett be a szobába.

-Linn! Beszélnünk kell valamiről! -komolynak hangzott így kissé megijedtem.

-Baj van? -rémüldöztem.

-Nincs, csak meg kéne beszélnünk mi legyen Emmával. Tudod, még el kell menned hozzá a holmijaidért. És ugye kissé megváltoztál, így elkélne egy tájékoztatás arról, hogyan is viselkedj.

-Ú, tényleg. Igazad van. Ez még egy jó kis menet lesz.

-Szerencsére a szemeddel nem kell foglalkoznunk. Biztosan ijesztő lenne, ha karmazsinvörös szemekkel sétálnál be, de ez a probléma megoldódott magától. A nagyobb gond az erőd. Lehet, hogy elsőre nem tűnik fel, mert természetesnek veszed egy idő után, de sokkal erősebb vagy mint hinnéd. Így óvatosan a poharakkal, törékeny tárgyakkal. Mert lehet, hogy emberi módon akarod felvenni, de összetöröd. Ölelésnél ugyanez. Tisztában kell lenned az erőddel. És a bőröd is hideg, így közvetlen érintkezésnél észrevehetik.

-Óvatosan az ölelkezéssel! -állapítottam meg a szabályt.

-Igen, így van! -mosolygott Carlisle a gyors felfogásomon. -Kinézetre is sápadtabb vagy, így azt biztosan látják majd, de talán azt betudják a betegségnek. A szomjaddal úgy gondolom nem lesz probléma, kivételesen ügyes vagy. Illetve még annyit, hogy nekünk nincs szükségünk bizonyos emberi dolgokra, mint pislogás, levegővétel, mozgolódás. Ezeket beiktathatod, hogy ne legyél olyan szoborszerű.

-Köszönöm a tanácsokat. Azt hiszem magamtól nem figyeltem volna ilyenekre.

-Igen, ezt mi nem vesszük természetesnek, de az emberek igen. -elméláztam és kicsit hosszúra nyúlt a csönd.

-Carlisle!

-Igen? -mosolygott rám nyugtalólag.

-Ugye nem kell egyedül....?

-Elkísérlek! Ez csak természetes. -tette a vállamra a kezét és én végleg megnyugodtam. Ha ott lesz Carlisle, a biztos támasz, akkor nem lehet baj.

-Mikor megyünk?

-Ma este gondoltam. Illetve már fel is hívtam Emmát, hogy megyünk, ha nem bánod.

-Nem, dehogy. Jó a mai este. Legalább túl leszek rajta és elbúcsúzom tőlük. -búcsúzni. Eddig csak ritkán búcsúztam, sőt csak egyetlenegyszer. Soha nem volt kitől elköszönnöm, mert soha senki nem hiányolt, kivéve persze Maggie-t. Ő volt az első és – eddig azt hittem, hogy az utolsó is – akitől búcsút vettem. Nem hazudnak a könyvek és a filmek, búcsúzni tényleg nehéz. Főleg azoktól akiket szeretsz. Nehéz, ha csak pár napra mész el és nehéz akkor is ha örökre. Bár kevés időt töltöttem velük, megszerettem a forksi árvaház lakóit és nevelőjét. Sajnálom, hogy ott kell hagynom őket. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem lakom velük többé. Ha lehetséges, akkor talán meglátogathatnám őket néha. Ha kicsit jobban hozzászokom az új önmagamhoz és a többiek is úgy gondolják, hogy szabad. Remélem nem kell végleg eltávolodnom az emberi világtól. Egyáltalán közéjük tartozok még? Nem dobog a szívem, vér folyik az ereimben értelemben, hanem úgy társadalmilag és más megfogalmazhatatlan módokon. Bár ők nem tudják, de én igen, hogy más lettem. De ezzel együtt ki leszek e rekesztve a való világból, az emberek közül? Van még helyem mellettük? És vajon mennyire fogom másnak, kívülállónak érezni magam, ha újra emberek közt leszek?

-Hát akkor, úgy 1 óra múlva indulhatnánk is. Elviszek Emmának egy papírt. Neki is alá kell írnia azt, hogy örökbe fogadunk. És majd neked is.

-Örömmel.

-Egész hamar kész lesz az egész procedúra. Nem kell sokáig várnod, hogy hivatalosan is Cullen lehess.

-Nem számít. Amíg érzem, hogy ide tartozom, addig nincs szükség papírokra. De biztosan jó lesz látni, hogy a vezetéknevem már nem csak Masen, hanem Cullen is.

-Linnea Masen Cullen. -szerintem szépen cseng. Sétált be az ajtón Edward, Bella kezét fogva.

-Edward Masen Cullen. Tán' rokonok lennénk? -viccelődtem.

-Pontosabban Edward Anthony Masen Cullen, hogy teljes legyen a leltár.

-Ha már itt tartunk, akkor talán én is elárulom a teljes nevem. Ugyanis van második keresztnevem, amit nem használok, de azért van. Cherise.

-Linnea Cherise Masen Cullen. Hosszabb nevet nem találtál? -hallottam Emmett vidám hangját az emeletről, majd Esme rosszalló torokköszörülését. Én csak nevettem rajta. Önfeledt nevetés volt. Teljesen problémamentes, semmi hátsó szándék, csak a tiszta öröm. Annyi minden volt ebben a percben, aminek örülhettem. Előttem állt az örökkévalóság, hogy bepótoljam az egyedüllétben elvesztegetett pillanatokat és élvezzem a családi körben eltöltött időt. Tulajdonképpen örültem az igazságnak is. Mintha mindig is tudtam volna, hogy hazudnak nekem a szüleimmel kapcsolatban. Most a szívem megkönnyebbült, hogy a színtiszta igazat kapta. Ami ugyan szörnyűséges, de valahogy mégis megnyugvást hozott.

Az agyam úgy pörgött mint még soha, de én csak egyszerű semmittevést akartam. Elmerülni abban amivé váltam. Kiismerni a belső lehetőségeket, vámpírelmém mélységeit és persze a képességem lehető legalaposabb kiaknázását. Izgatott voltam, hogy talán új dolgokat fedezhetek fel magamban. Vajon mire lehetek még képes? Tudok dolgozni ezen a kunszton? Mint egy kislány aki beszabadul a játékboltba. Hirtelen nem tudja mit válasszon, annyi lehetőség kínálkozik.

Megálltam az ablak előtt ami a fák felé nézett és csak kifelé bámultam. Meglepő mennyi minden van amit soha nem láttam még, hisz ember voltam. Messzire láttam, mégpedig kristálytisztán. A levelek erezete, a madarak tolla, az aljnövényzet gazdagsága teljes mértékben kirajzolódott előttem. Elképesztő mennyi minden van az erdő egyetlen kis szeletében. Annyi élet, annyi történés, amit emberi agy nem tud felfogni. Egy ilyen szem, vagy elme egy tudósnak maga lenne a mennyország. Mindent tanulmányozhat, mindenféle műszerek nélkül, mindent érthet különösebb gondolkodás nélkül. Így végiggondolva a vámpírok nagyon hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak. Ezt valósítja meg Carlisle például. Orvosként nagy szolgálatot tesz a világnak.

Efféle gondolatok jártak a fejemben. Észre sem vettem az idő múlását, csak amikor Carlisle a vállamra tette a kezét.

-Indulhatunk?

-Persze!

Kimentünk Carlisle fekete Mercedes-éhez és elindultunk a régi otthonom felé, vissza Emmáékhoz. Közben még egyszer végiggondoltam, hogyan tegyek úgy mintha valóban ember lennék. Végigpörgettem magamban minden jótanácsot amit ma kaptam. A fejemben már egy egész kis színjáték tevődött össze. Ahol mozgolódtam, fészkelődtem, levegőt vettem és pislogtam.

Nagyon hamar megérkeztünk a házhoz. Carlisle egy bátorító pillantással kiszállt az autóból, hogy becsöngessen. Bár erre aligha volt szükség, mert Emma már az ablakból látta, hogy jövünk. Izgatottam szaladt kifelé, hogy újra láthassuk egymást. Aggódott értem ebben biztos voltam.

-Linnea, drágám, hát jól vagy? Örülök, hogy újra látlak! -ölelt át szorosan Emma, én pedig vigyáztam, hogy a bőröm közvetlenül ne érjen hozzá, ebben segített a hosszú ujjú halványkék pulcsi amit Alice-től kaptam. Jól befedte a bőröm nagy részét. Én is megöleltem őt, de vigyáztam, hogy ne roppantsam össze. Az emberek mostantól számomra olyanok mint a porcelánbabák. Csak egy rossz mozdulat és eltörnek.

Önkéntelenül is mosolyogtam, mert örültem, hogy újra látom Emmát és amint hallottam, odabent várt az összes többi kis lakó.

-Igen, nagyon jól érzem magam most már. Én is örülök, hogy viszont láthatlak!

-Jaj, annyira aggódtunk érted mindannyian. Picit még vissza kell nyerd a színedet, de amint látom meggyógyultál. Szebb vagy mint valaha. -vizslatott Emma. Azt gondoltam magamban, én már soha nem leszek a régi, de ő ezt nem tudhatta.

-Gyertek be! -invitált minket. -Mindenki üdvözölni szeretne téged Linn. -jól mondta Emma. Odabent már felsorakozott minden egyes ott lakó barátom. Kíváncsian, csillogó szemmel néztek rám, mikor beléptem. Kórusban üdvözöltek, majd egyenként is megöleltek. Éreztem az illatukat, mindenkinek megvolt a sajátja. Hallottam a lüktető vért az ereikben, de ez mit sem változtatott azon, hogy szerettem őket és érző, emberi lények voltak, akik nem érdemlik meg a halált. Így hát az apróbb dolgokra koncentráltam. A fülem mögé tettem a hajam, majd a testsúlyomat az egyikről a másik lábamra helyeztem.

Aztán felvonultunk az emeletre. Én pakolni,a többiek mesélni. Addig Carlisle lent maradt beszélgetni Emmával. A kis fenti hálószoba megtelt emberekkel. Egymás szavába vágva mondták el mennyire aggódtak értem, mit szólnak ahhoz, hogy elköltözöm és elmesélték azt is mik történtek,a míg én nem voltam itt. A legkedvesebb rész az volt, amikor George elmondta, hogy van barátnője. Egy Amanda nevű lány. Gratuláltam neki. George az egyik legkedvesebb srác, akit csak ismerek.

-Megváltoztál! -szólalt meg Rachel, rajtam pedig hirtelen végigfutott a remegés. -Úgy értem kivirultál. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Kissé ugyan sápadt vagy még, de a szemed csillog és látszik mennyire boldog vagy. -megnyugodtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy mindenre rájött.

-Túléltem ezt a betegséget, most már bárminek tudok örülni.

-Azt elhiszem. Erős vagy, hogy ilyen jól kezeled mindezt.

-Próbálkozom. -pakolásztam a könyveimet egy táskába. Sok ruhámat elvitték már a Cullen házba, de még van jó pár holmim ami itt maradt. A fürdő felé vettem az irányt, ahol az ilyen-olyan pipere dolgaim tanyáztak. Bér sötétben is tisztán láttam, azért felkapcsoltam a villanyt, mint egy normál ember. A tükörhöz érve magam is meglepődtem. Amit a többiek mondtak nem volt teljesen alaptalan. Bár a szemem színe nem változott, mégis más lett. Csillogott és kinyílva tekintett a világra. A tartásom egyenesebb lett, a bőröm kifogástalan, bár mintha soha nem látott volna Napot.

Alig egy másodperc alatt vettem magam szemügyre a tükörben mégis elképedtem. A változás igazán észrevehető volt. Egy újabb vámpír-dolog.

Hamar összerámoltam a cuccaimat, hiszen nem volt sok belőlük. Mentem, mégis maradtam volna. Olyan kevés időt töltöttem együtt ezzel a kis csapattal. De várt rám egy új élet, egy új családdal. De az biztos, hogy még visszalátogatok ide. Egészen úgy tűnt mintha évekkel ezelőtt laktam volna itt. És azok az emlékek is homályosak voltak. Annyi minden történt, amit felfogni sem lehet.

Mikor kiléptem régi otthonom ajtaján, a régi életemből szálltam ki egyúttal. Valamit ott hagytam. Ott hagytam egy bátortalan, életétunt, üres, haszontalan Linnea-t. A világ részének éreztem magam, nem egy kívülállónak. Mintha a lelkem új testbe költözött volna, ami erősebb mint valaha.

*

A Cullen házban furcsa volt a légkör. Mikor bementünk egy fogadóbizottság várt minket. Az élén Alice-szel. A szemében izgatottságot véltem felfedezni. Értetlenül néztem körbe a Cullen családon. Vajon mi folyik itt?

Edward közelebb lépett hozzám, és elvette a kezemből a bőröndöt. Alice leszökkent a lépcsőről és megragadta a kezem, egy szó nélkül. Éreztem most bármit is mondanék, felesleges lenne. Csak követtem újdonsült nővéremet, egészen a legfelső emeletig. A folyosó közepén megálltunk egy ajtó előtt. Alice letakarta a szemet, majd -amint hallottam – kinyitotta az ajtót és befelé indultunk. Pár lépés után megállt és -még mindig egy szó nélkül -levette a kezét a szememről.

Szétnéztem a hatalmas szobában. A falak hófehérek voltak, az ajtók feketék. Az egyik falnál egy ágy, fehér huzattal, narancs és pink párnákkal. Kisebb szőnyegek is voltak, ugyanebben a színben. A sarokban állt egy fekete bőr ülőgarnitúra egy üvegasztallal. A másik falnál egy fa íróasztal rajta egy vadonatúj számítógéppel. A szemben lévő fal, csakis ablakokból állt, így teljes kilátást nyújtott a természetre. Felfedeztem egy nagy cd és dvd állványt is, teljesen feltöltve. Mellette egy pár üres polc, ami arra várt, hogy könyvekkel és személyes tárgyakkal töltsem meg.

Minden annyira csodálatos volt. A színek abszolút összhangban. Az utolsó tárgyacska is passzolt a szobába. És mindez akkor volt mint a lakásotthonban 4 szoba együttvéve. Nem győztem csodálkozni. Ekkor Alice a derekamnál tolva beljebb vezetett az egyik fekete elhúzható ajtóig. Kitárta nekem és mögötte olyan dolog volt, amit még álmomban se mertem elképzelni. Egy óriási gardrób, annyi ruhával, cipővel és kiegészítővel, amennyi egy áruházban sincs. Nem bírtam megszólalni, így csak magamra mutatva utaltam arra, hogy „Ez mind az enyém?”

-Üdvözöllek itthon! -szólalt meg Alice, egyik kezét a vállamra téve. Én arra gondoltam: Már nem bolyongok az életben, értelmet keresve. Hazaértem.

1. RÉSZ VÉGE