15.
Sam és Jacob úgy döntött a legjobb lesz ha szólnak a falkavezérnek és vele is megtárgyalják a dolgok. Milyen ironikus, hogy őt is Sam-nek hívják. Két teljesen ellentétes faj, két ősi ellenség, akiket ugyanúgy szólítunk.
Féltettem a szerelmemet, nem akartam egyedül odaengedni. De ő azt mondta nem lesz baj és ezt most egymagában kell elintéznie. Talán igaza van. Ebben az állapotban lehet, hogy olyat tennék amit később megbánnék. De annyira szeretném megvédeni Sam-et. Elmondani micsoda balgaság bármiért is őt vádolni, őt a legtisztább lelket. Feldühít a gondolat is. És ki akarom deríteni ki az, aki ráterelte a gyanút. Ki az aki itt vadászott ráadásul vérfarkasra? Ha kicsit elvonatkoztatok a mérgemtől máris eszembe jut valami más. Talán egy új ellenség, akitől félnünk kéne? Aki nyakunkra hozza a bajt. Olyan hirtelen jött és el is tűnt. Az ismeretlenség homálya nyelte el, de ki tudja hogy ez így is marad-e? Hogy nem fog egyszer lesből támadni és tönkretenni az életünket? Nem kell-e egy újabb Volturi-féle csatát megvívnunk?
A félelmemet Jasper is megérezte, Edward pedig megerősítette.
-Nagyon remélem, hogy semmi komoly nincsen, csak egy átutazó nomád élte ki itt a vadászó ösztöneit és többé nem jön vissza. –mondta Jasper.
-Mindenesetre figyelnünk kell! –állapította meg Edward és én tökéletesen egyetértettem vele. Most már eggyel több embert féltettem. Sam-ért képes lennék megküzdeni bárkivel.
*
Lefutottam a szobámból amikor hallottam, hogy Sam megérkezett.
-Na mi volt? –támadtam le a kérdéssel.
-Megbeszéltünk mindent. Eleinte elég bizalmatlan volt, de elmondtam a tényeket, miszerint és egész nap veled voltam és egy percre sem váltunk el. Egyelőre hitt nekem, de nem volt elájulva a gondolattól, hogy ezentúl itt fogok lakni. Aztán elismerte, hogy az áldozatnál érzett szag és az enyém nem egyezik. Talán ez győzte meg őt a legjobban. Viszont ezek után kizárt, hogy bármikor is bízzanak bennem. Az a fagyos hangulat valami szörnyű volt.
-Ha egyszer elkapom azt, aki itt gyilkolt… -dühöngtem.
-Nem lesz baj, ne légy miattam ideges! –ölelt át szorosan, hogy picit lenyugodjak.
-Mondd, mit kívánsz tőlünk?
-Én semmit Aro, ellenkezőleg. Szívességet szeretnék tenni nektek.
-Hmm, egy szívességet? Mifélét?
-Csak szeretnék segíteni abban, hogy elkaphassatok egy szabályszegőt.
-Ez kezd érdekes lenni Aro, hallgassuk meg az idegent. Hogy is hívnak?
-Bartel.
-Én is így gondolom Caius, hallgassuk meg. Szóval, ki a szabályszegő?
-A neve: Samuel William Hansford. Felfedte magát az emberek között. Fényes nappal gyilkolt és többen látták.
-És mi erről eddig miért nem tudtunk?
-Megfélemlítette a szemtanúkat és befolyásoló képessége van. –hazudta az idegen és közben a Volturira koncentrálta a saját befolyását, a saját vámpírképességét. Mert nem Sam volt az, aki irányítani tudta mások gondolatát, hanem Bartel.
-És hol van most ez a Samuel?
-Forksban.
-Áh, szóval ott. Ismerős terepen. Volt már dolgunk arrafelé. Úgy tűnik most lesz is okunk végrehajtani a törvényt. Bartel, megengeded, hogy belenézzek az emlékeidbe. –az idegen örömmel állt elébe, hiszen egy pillanat alatt meg tudta változtatni az emlékeit, hogy Aro azt lássa, amit ő akar.
-Lássuk csak!...Igazat mondott. Ez a Samuel tényleg szabályt szegett. Meg kell büntetnünk! Most épp a Cullen családnál bújkál.
-Ó, drága barátaink, Cullenék. Jó lesz újra látni őket.
-Felix, Dimitri! Gyertek ide! Teszünk egy kis kirándulást.
Valaki dörömböl az ajtónkon. Mindenki egyszerre rohant le hozzá. Zafrina volt az meglepetésünkre. De nagyon idegesnek tűnt, ezzel minket is ugyanerre késztetve.
-Elnézést, hogy így iderontok, de nagyon fontos.
-Gyere csak be! –invitálta Carlisle. Zafrina gyorsan bele is kezdett a mondandójába, rögötön a közepétől.
-Idejön a Volturi! –hangja kétségbeesett és zavart volt.
-Mi? Miért?
-Egy nomád barátom mesélte. Épp Olaszországban járt és találkozott egy Volturi testőrrel, akitől hallotta, hogy Aroék ide készülnek hozzátok.
-De mégis miért?
-Valami árulóról hadovált, de pontosan maga sem tudta. Nem mondtak el neki részleteket, csak valami megtorlást emlegetett. –az agyam ezer felé szaladt, de egyben biztos voltam. Ennek köze van a farkasfalkával való konfliktushoz. Valaki ügyesen keveri a kártyákat és Sam-et akarja befeketíteni. Az nem lehet, hogy csak a véletlenség miatt jöttek össze így a dolgok. A farkasok haragja és a Volturi támadása. Ezek mind összefüggenek.
-Igazad van Linn. –bólogatott egyetértően Edward. –Szerintem sem függetlenek egymástól az események.
-Arra gondolsz, hogy valaki alánk akar tenni? –kérdezte Rose.
-Igen. Alánk vagy Sam alá. Nem tudsz valakit aki nagyon haragszik rád?
-Nem tudom, senkit nem bántottam soha. Sem embert, sem vámpír nem öltem.
Eluralkodott rajtam a pánik. Az én Sam-em. Őt akarják most eltenni láb alól. Minden ellene játszik és én nem tudok tenni semmit. De miért most? Amikor épp boldogok voltunk? Most kaptam csak szerelmet, erre elvennék tőlem? Nem engedem. Ha kell egyedül állok a Volturi elé.
Sam megszorította a kezem. Érezte, hogy az összeomlás szélén állok. Jobban megviselt engem , mint őt. Ő tartotta magát. Tudtuk mindannyian, hogy Sam nem vétkes, de ez nem volt elég bizonyíték a Volturinak. Úgy, ahogy anno is alig sikerült bizonyítanunk az igazunkat. Most végképp nincs megoldás. Most nem hívhatjuk össze a barátainkat, hiszen ők sem tudnának semmit tenni, maximum elismételni azt amit mi is mondunk. Most nem egy hallhatatlan gyermek meg nem létét kell igazolni, hanem egy vámpír ártatlanságát, amit sajnos egy idegen egyszerűen elferdíthet és hazudhat róla. Mi pedig csak próbálkozhatunk, eredmény nélkül.
Láttam Edward arcán is, hogy gondolkodik, de semmi ésszerű nem jut az eszébe, ahogy másoknak sem. Itt csak szóval védekezhetünk, ami a Volturinak nem sokat ér, főleg, hogy már így is szálkák vagyunk a szemükben. Találtak egy újabb okot, amiért elpusztíthatnak bennünket és kapva kapnak az alkalmon. Hányingerem volt tőlük. Minek hiszik magukat? Nem ők a mindenhatók. Igazságtalanul mennek a saját fejük után és önkényesen elpusztítják azt ami veszélyezteti a hatalmukat. Bár lenne akkora erőm, hogy mint a legyeket lecsapjam őket. Ezer-féle módon képzeltem el, ahogy felülkerekedem rajtuk, ők pedig magatehetetlenül kapálóznak, mikor én önfeledten kacagok rajtuk. Mikor jön már el az idő, amikor fordul a kocka és mi kerülünk fölénybe? Hol az igazság?
*
A semmibe meredve ültem az ágyamon. Sam keze a vállamon pihent. Próbált összetartani és kitörölni a fejemből minden haragot, kétségbeesést és aggodalmat. Sajnáltam, hogy átragasztom rá ezt a síri hangulatot, de nem tudtam ellene harcolni. Teljes súlyával letaglózott. Mert nem csak azt képzeltem el ezer-féle módon, hogy mi hogyan győzzük le a Volturi-t, hanem azt is, hogy ők, hogyan kerekednek rajtunk fölül. Véres harcokat láttam. Küzdünk az életünkért és a családunk életéért. Én küzdök Sam-ért, harcolok a szerelmemért. Bella reményvesztetten próbálja védeni Reneesme-t, közben saját magát áldozza fel, hiába segít minden erejével Edward.
Hiábavaló Jasper harci tudása és Emmett iszonyú ereje. Hatástalan Carlisle bölcsessége és Esme anyai szeretete. Eredmény nélküli marad Rose harciassága, még akkor is ha szívből küzd mindenkiért. És árván kapálózik Alice, jövőbelátó képessége már mit sem ér, hiszen ő maga is látja a tragikus végkimenetelt.
Mindannyian csapdába esett madárkáknak látszunk a hatalmas Volturi mellett. Leigáznak minket kegyetlen mosollyal. Aro felénk lép ördögi részvéttel, hogy aztán fejünket vehesse és kényelmesen hátradőlhessen a trónján. Caius diadalittasan kacag egy fa mellet, látva, hogy elvégezték a piszkos munkát helyette. Marcus egyszerű pókerarccal, érzelemmentesen nézi végig egy család halálát.
Ezt láttam én, ez borzasztott el annyira. Hiába jött fel hozzám Alice is vigasztalni. Annyira kontrollálhatatlan voltam éppen akkor, hogy teljesen véletlenül elvettem Alice képességét, amikor megölelt. Ő ezt nem vette észre, én viszont éreztem. Ekkor csillant fel egy halvány reménysugár. Előzmény nélkül kezdtek a fejembe szállingózni az ötletek. És pont ezek az gondolatok késztettek arra, hogy még ne adjam vissza Alice képességét és ne szóljak neki róla, amíg észre nem veszi. Viszont gyorsan kellett gondolkodnom, mert hamarosan rájön. Miért várjam meg, míg idejön a Volturi és lemészárol mindenkit? Engem még annyira úgy sem ismernek ott. Nem kell kockáztatnom az egész család életét, csak az enyémet. Azt pedig könnyűszerrel dobálom ide-oda, ha kell. Meg kell mentenem Sam-et, akkor is, ha belehalok. Mit számít egy élet az összes többihez. Ki fogják heverni. Most kell cselekednem és senkit nem hívhatok segítségül. Aro Alice-t és Edward-ot akarja. Nem hagyhatom, hogy bármelyikőjük is közel legyen hozzá. Én elutazom. Gyorsan, észrevétlenül. Kiderítem ki volt a valódi gyilkos és tisztázom Sam-et, bármi áron. Miért járjak haláltáncot, ha csak annyit kell tennem, hogy visszautasítom a felkérését és saját táncpartnert keresek?
Készen van a terv és pont megfelelő az időpont. Edward és a gondolatolvasó képessége most épp a saját kis házukban van Nessie-vel. Alice képessége még jóideig az enyém, hiszen az évek alatt megtanultam, hogy hogyan tartsam meg akár 5-6 órán át is. Bár ezzel még nem kísérleteztem olyan nagy távból mint Forks és Volterra. De meg kell próbáljam.
Egyetlen kritikus pontja van még a szökésemnek. Sam. Hazudnom kell neki, ami nagyon nehezemre esik. De a spontán döntések a legjobbak.
-Sam! –szólítottam és féltem, hogy a hangom megremeg.
-Igen? –fordult hozzám kíváncsi szemekkel. Most jöttem csak rá, hogy már órák óta némán ülünk egymás mellett.
-Elmennék egy kicsit vadászni.
-Persze, menj csak.
-Nem baj, ha most egyedül? Gondolkodnom kell. –próbáltam olyan komolyan mondani, ahogy csak lehet, hogy Sam érezze a fontosságának súlyát és eszébe se jusson követni. Én hazug, kihasználtam azt, hogy Sam mindig tiszteletben tartja azt amit kérek tőle. Utáltam magam ezért, de az ő érdekében tettem. „Linnea, csak egy kicsit bírd még ki” bíztattam magam.
-Nem baj. Csak siess vissza, mert hamar hiányozni fogsz.
-Sietek. –hazudtam ismét.
Nagyot nyeltem és kiléptem a szobából. Körbenéztem. Alice sehol nem volt. Még biztosan nem jött rá. Lesiettem és felmarkoltam egy köteg pénzt arról a helyről,a hová félre szoktam tenni. Amint a szabadba jutottam, úgy kilőttem mint a puskagolyó. Versenyt futottam az idővel és a képességem kitartóerejével. Messze elkerültem Edward-ék házát és a legközelebbi reptér felé kezdtem futni.
A sors a kezemre játszott, mert alig fél óra múlva indult egy járat Olaszországba. Tökéletes volt. Mivel a pénzben nem szűkölködtem, rögtön kaptam helyet. Utáltam, hogy így cselekszem, de most használnom kellett a befolyásom, bármily erkölcstelen is. Csomagok nélkül, egyetlen kézitáskával szálltam fel a gépre és imádkoztam, hogy senki ne vegyen észre a családból. Mikor felszállt a repülő kissé meg is nyugodtam, de másféle aggodalmak kerítettek a hatalmukba hirtelen. Fogalmam sincs róla mit fogok tenni, ha odaérek. Először is azt hiszem Aro-hoz kell mennem. Edward mesélte, hogy merre van a bejárat hozzájuk. Talán megtalálom. Kicsit tudok olaszul is, ami nem hátrány most.
Aztán amikor ott leszek Aro-val, az egész Volturival szemben? Magyarázkodjak vagy legyek határozott? Meséljem el a helyzetet és tisztázzam Sam-et? Igen, ez lesz az. Ha nem akarják akkor is elmondom, hogy Ő velem volt és köze sincs a gyilkossághoz. Ha kell könyörgök, hogy hagyják békén a családunkat. Ha kell feláldozom magam nekik.
Koncentráltam a képességemre. Nem szabadott elfeledkeznem róla. Éreztem, hogy még bennem van. Láttam a jövőt. Magamat a Volturi előtt. Egy jelentéktelen lánykát a szörnyetegek trónja előtt hajlongva. De több nem derült ki. Még nem volt biztos a jövőm. Annyira képlékeny volt minden. Talán meghalok, talán nem. Talán csak rontok a helyzeten, talán megmentem a családom. Annyi lehetséges opció, amiket okos megvalósítással lehet elérni, de közben rá kell bíznom magam az ellenségre. Ők döntenek a sorsomról. Meg kell alázkodjak, ha kell. Ennek a kezdete ezzel a mondattal jött el:
„ A gép 10 perc múlva leszáll Rómában”
