16. Fejezet

16.

Mint mikor a tolószékes fantomfájdalmat érez a lába helyén, az én szívem úgy kezdett el újra idegesen dobogni. De csak a képzeletem játéka volt, mégis gyilkosnak éreztem. De az elszántság vállvetve harcolt a szeretettel.

Így hát leszálltam a repülőről és nagy levegőt véve, kendőbe burkolva elindultam Volterra felé. Kimentem Róma legszélére, oda ahol már senki sem lát és őrült rohanásba kezdtem. Kerülgettem a fákat, átugrottam folyókat, átszeltem mezőket. Épp csak egy kevés idő kellett, hogy elérjem a célom és Volterra kapujában álljak.

A Nap már rég lement és Olaszország sötét éjbe burkolózott. Nyomasztó volt az utcák csendje, ahol én, egy éjszakai lény settenkedem, hogy rosszba keveredjek.

Ismertem. Volterra minden utcáját ismertem. Nem voltam felkészületlen. Anno Edward még sok mindent elmesélt róla. Azt is, hol van a Volturi székhelyének bejárata. Mikor néha napján a képességemet teszteltük, a gondolataiban megjelent a hely, ahova most mennem kell. Mennyi szerencsés egybeesés. Most céltudatosan haladtam előre. De ez csak a máz volt. Belül remegtem, de nem mutathattam félelmet. Gyenge vámpír egyenlő halál.

Levettem a sálamat, mikor a kapuhoz értem. Több bejárata is van a Volturi-palotának, de én az óratorony felőlit választottam. Nem is volt kétséges, hogy rögtön az első ajtó után egy testőrbe futottam.

-Te meg ki vagy? –megérezte rajtam, hogy vámpír vagyok, ez biztos.

-Aro-hoz jöttem.

-Azt hiszed csak úgy minden jött-ment bebocsátást nyer hozzá? –közelebb lépett hozzám. Fején csukja volt, de még így is felsejlettek vérvörös szemei és fekete hajtincsei. Hangja szigorú volt és gőgös. Nála volt a hatalom, velem szemben és ez láthatóan a fejébe szállt.

-Nem, de ha megmondod Aro-nak, hogy Linnea Cullen van itt, biztosan megfontolja hogy beengedjen. –használtam ki a nevemet. Tudtam ha Aro meghallja a Cullen nevet, több se kell neki és rögtön kíváncsi lesz.

-Cullen? –talán ő is tudja ki vagyok. –Talán megkérdezhetem, de nem ígérek semmit. Gyere velem!

Azzal levezetett valami alagút szerű járatba, ami egy irodaházhoz vezetett. Rám parancsolt, hogy maradjak ott, amíg ő megtudakolja, hogy mehetek-e. Engedelmesen vártam. Most nem jöhettem ki a sodromból.

10 percet vártam ott kíváncsi, gyanakvó szemek kereszttüzében. Fel sem fogtam, hogy perceken belül indul a játék Aro, Caius, Marcus és köztem. Talán csak ez a mondat tudatosította bennem:

-Bemehetsz, Aro fogad téged. –tért vissza a nagydarab vámpír, de a hangja már nem volt olyan gőgös. Teljesen érzéketlen és közömbös.

Rám se nézett, csak bevezetett a hatalmas terembe, egy olyan ajtón ár, amit emberi erővel szerintem ki se lehet nyitni. Tekintélyt parancsoló volt minden abban a helyiségben. Főleg a 3 trón a közepén, ahol a 3 diktátor foglalt helyet. Nagyra nyitott szemmel bámultak felém, én pedig csöndben a nagydarab kísérőm mögött lépkedve közeledtem feléjük.

Aro felpattant a helyéről és határozottam megindult az irányomba. A testőr eltűnt előlem és szemtől szembe találtam magam a vezetővel.

-Áh, üdvözöllek Linnea Cullen. Micsoda meglepetés! Nem is gondoltam volna, hogy meg fogsz látogatni. De kifejezetten örülök neki. Megtudhatom mi is a látogatásod célja? –a hangja mézes-mázos volt és behízelgő. Rosszul voltam tőle.

-Egy szörnyű tévedés esett meg és ezt szeretném tisztázni. Szerintem sejted miről lehet szó.

-Bizony, hallottam valamiről. Ugye lakik nálatok egy Sam nevű vámpír?

-Igen, nálunk van. –nem tagadhattam.

-Sajnos megtudtam, hogy felfedte magát az emberek előtt. Ez súlyos vétség, ami nem maradhat megtorlatlanul. Tudod, példát kell statuálnunk.

-Sajnálom, de az informátorotok nem túl jó, mivel semmi ilyesmi nem történt. Ha akarod kiolvashatod a fejemből. Bármikor alátámasztom Sam ártatlanságát.

-És ezért jöttél ide, hogy tisztázd őt?

-Így van. Mélyen megrendültem amikor hallottam, miféle váddal illetitek őt. Sam végig velem volt és nem sértett szabályt.

-Őszintén szólva, a társa sem volt makulátlan. Itt Volterrában fedte fel magát. Jó okkal gondolhatjuk, hogy ez a Samuel is lehet hasonló. –fel tudtam volna robbanni ettől a logikától. Tisztán látszódott, hogy csak ürügyet keres. Beigazolódott, hogy nehéz dolgom lesz.

-Itt a kezem, nézd csak meg. –ezt láttam az egyetlen megoldásnak.

-Bátor hölgy.

Lassan odanyújtattam a kezem, ő pedig hirtelen mozdulattal, mohón megfogta. Mindent tudni akart. A vágy, hogy kiismerje egy újabb vámpír történetét, mindennél erősebb volt benne. De nem hagytam magam. Az én ösztönöm is erős volt és lemásoltam a képességét, majd észrevétlenül használtam is rajta.

Ilyen mértékű tudás még soha nem volt a hatalmamban. Aro életének minden másodpercét megismertem. Egy pillanatra én ő voltam. Míg ő bennem olvasott, én benne. Láttam mindent amit valaha megtett. A gyilkolások kedvtelésből. A kevésbé okos vámpírok legyőzését egyszerű fondorlatokkal. Az a rengeteg álnokág és hazugság, amivel tömegeket igázott le. Éreztem az emberi vért, amit hetente többször hozat magának eredeti, élő csomagolásban.

Élvezte a hatalmat. Ő volt a törvény, szinte uralkodó. Féltek tőle a vámpírok és ő élvezte a felsőbbrendűségét, habár tudásszomja is legalább ekkora volt. Vágyott kiismerni mindent és mindenkit.

Mindez visszataszító és elgondolkodtató. Főleg, hogy emberi élete annyira más volt, mint most ez. Semmitmondó, törékeny fiatalember volt hajdanán. Igen, a halvány emlékfoszlányok visszaköszöntek az elméjében. Nem volt hatalmas úr, csak egy ember. Évezredekkel ezelőtt egy tudatlan kis pontocska a Földön. Szöges ellentéte a mai énjének.

Aro elvette a kezét és ízlelgette a megszerezett információkat.

-Csodás a képességed. –jegyezte meg, bár egyáltalán nem vágott a témába.

-Köszönöm.

-Értékes tagja lehetnél a családunknak. –magamban megemeltem a tekintetem. Azt ugyan várhatod, hogy én valaha is az életben csatlakozom. Inkább a halál. De nem leszek a gyűjteményében egy újabb darab.

-Ha nem haragszol, maradnék a családommal. Amibe most már Sam is beletartozik. –hárítottam tettetett alázattal.

-Láttam őt is, igen. Befogadtátok. Te különösen. Gratulálok kettőtökhöz!

-Köszönjük. Ugye látod, hogy nem vétkes?

-Azt látom, hogy jól kijöttök és sok kellemes órát eltöltöttetek együtt. De csak ennyi. Honnan tudjam, hogy egy nap, még mielőtt elment hozzátok, nem sértette-e meg a törvényt. És te honnan tudod?

-Tudom, mert ismerem. Valaki csak be akarta mocskolni a nevét.

-Láttam annak a vámpírnak az elméjében az igazságot.

-Az igazságot? –kérdeztem vissza.

-Azt gondolod, a képességem becsapott? –hibapont. Aro sértve érzi magát. Ezt nem kellett volna mondanom.

-Nem a te képességed, hanem az övé. Biztos vagyok benne, hogy manipulált.

-Az ember hazudhat a másiknak. De egy vámpír nekem nem. Látok mindent.

-És ha olyan képessége van ami elferdít bizonyos dolgokat, ami kiskaput nyit az adottságoddal szemben?

-Nem örülök a feltételezésnek.

-Aro! –szólalt meg Caius most először. –A lány a képességedet kritizálja, hát nem látod?

-Semmi esetre sem szeretném kritizálni. Igazán csodás adottság. De létezhetnek olyan vámpírok akik ki tudják játszani, esetleg.

-Csak meg akarja menteni a barátját. Úgy vélem hazudik! –szállt szembe velem Caius és én meg tudtam volna ölni. De meg kellett őriznem a hidegvéremet. De látni, ahogy élvezi azt, hogy egymás után ontja az ellenem szóló érveket, feldühített.

-Nagyon szeretheted, ha idáig eljöttél és mindezt kiállod.

-Tudom, hogy nem vállalkoztam egyszerű feladatra. Ebből is láthatod, hogy komolyan gondolom. Nem kockáztatnám az életem, ha nem lennék biztos a dolgomban.

-Micsoda dilemma. Tudod mit? Felix! –szólított valakit. Erre egy, még az előzőnél is hatalmasabb vámpír lépett be sietve.

-Igen uram?

-Kérlek keresd meg Bartel-t és hozd ide nekem!

-Máris uram. Még nem lehet messze. –azzal egy meghajlás kíséretében a Felix nevű őr már el is tűnt.

-Megtudhatom, ki az a Bartel?

-Ő mesélt nekem a te Sam-edről.

-Oh. –végre találkozhatok azzal a megátalkodott szeméttel. Csak kerüljön a kezem közé. –És pontosan ki ő? Honnan ismeri Sam-et?

-Sam társa kis összetűzésbe keveredett az ő barátjával. –egyből megvilágosodott minden. Az a szerencsétlen azért akarta befeketíteni Sam-et, mert Austin kárt tett a társában. Ezt hívják megtorlásnak.

-Értem.

-És Linnea. Jól tudom, hogy Sam-nek vannak befolyásoló képességei?

-Nem, nincsenek.

-Pedig azt hallottam vannak.

-Sajnálom, téves információval láttak el.

-Aro! Nem látod milyen szemtelen? –Caius egyre mérgesebb volt. Én pedig megrémültem, hogy egyszer elszakad a cérna.

-Várj még egy kicsit, drága barátom.

Félelmetes volt egyenesen Caius szemébe nézni. Tekintete gyilkos volt és közben kárörvendő. Tudtam, hogy vele különösen nehéz lesz a dolgom. Mindenképpen találni akart valamit amivel megvádolhat, Kereste az átjárókat a mondanivalómon, amivel mögé kerülhet és hátba támadhatja. Caius számomra veszélyesebb volt mint Aro. Kihasználta a befolyását, hogy érvényesíteni tudja elvakult akaratát.

Kicsit úgy éreztem kiforgatják a szavaimat és kiabálni támadt kedvem kétségbeesésemben.

Ekkor hangos csapódással kivágták az ajtót.

-Uram, megtaláltuk! –lökte felénk Felix az idegen vámpírt. Ő lesz Bartel, az-az alattomos féreg. Szemem összeszűkült és minden lépését követte. Érzékeim most gyilkolásra éleződtek ki. Feléledt bennem az-az ősi ösztön, amire eddig nem volt szükségem. Sosem volt semmi ami kiválthatta volna, egészen mostanáig. Éreztem a régmúltban gyökerező energiát, ami rettegett vérszívóvá tesz minket. Ilyennek teremtettünk és a legtöbb vámpír ma is így él. Tiszta ösztön ami hajt és nincs megállj. Mint mikor a vad folyó sodrása elragadja az evezőidet és ide-oda rángatja a csónakot, mardosva az oldalát, mintha be akarna törni egyszerre és a halálba taszítana.

-Ó micsoda gyűlölet. –szólalt meg Marcus, halk, gyenge hangon.

-Talán egymással kellene elintézniük. –vigyorgott ördögien Caius. Szinte láttam, ahogy a fejében megjelenik az életre-halálra menő harc köztem és Bartel között. Tessék, állok elébe!

-Úgysem tudunk dönteni, hogy kinek van igaza. –fűzte tovább.

-Hm, egy küzdelem szerinted megoldaná? –fordult felé Aro.

-Aki életben marad, annak lesz igaza. –fektette le a szabályokat Caius. Egyszerű: amúgy is meg akartam ölni, most csak több motivációt kaptam hozzá. Ha más lehetőség nincs a meggyőzésre, akkor ezt kell választanom.

-Én vállalom!

-Miért küzdjek vele? –értetlenkedett Bartel, de én átláttam az álarcán. Itt csak én nem hiszem el, hogy nem létezik ártatlan-ma-született-bárányka-vérengző-gyilkos? Úgy tűnik a Volturinál ezek nem zárják ki egymást.

-Mert elhitetted mindenkivel, hogy Sam gyilkos. –szűrtem ki a fogaim között.

-Mert az is! Embert ölt, láttam! –csattant fel válaszul.

-Én ismerem Sam-et és nem tett ilyet. –Bartel látva a merészségemet és állhatatosságomat egyre dühösebb lett. Biztos vagyok benne, hogy elvállalja a harcot.

-Ha mindketten ezt szeretnétek. –emelte fel a két kezét Aro, úgy téve, mintha mi erőltettük volna a küzdelmet. Pedig mi csak alávetjük magunkat az akaratnak. Mindketten a saját igazunkat akarjuk bizonyítani és a Volturi ezt az egyetlen, kegyetlen módot adta rá. Tehetetlen vagyok.

-Tiétek a lehetőség. –lépett hátra Aro, hogy teret adjon nekünk. Hát akkor használjuk ki azt a lehetőséget.

Barteln támadóállást vett fel. Nekem nem volt tervem, se stratégiám. Csak át kell engednem magam a gyilkos vámpír ösztönnek. Mintha vadásznék. Ő a vad, én a vadász. Kegyetlen, szívtelen és vérszomjas.

A torkomból morgás szakadt fel, ahogy Bartel haragtól izzó, vörös szemét néztem. Ő is tudta, hogy egyikünk most meg fog halni. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy láncra vert eb a kutyaviadalban. Épp csak nem fogadtak még ránk. Bár erre nem mernék megesküdni. Biztos voltam benne, hogy Caius Bartel mellett tette le a voksát.

Először Bartel támadott, de én kitértem előle. Ütése elől épphogy csak sikerült elhajolnom. És nem is gondolkodhattam sokáig. Visszaütöttem, sikeresen. Ellenségem a terem túlsó végébe repült. Feje a márványon koppant. Apró diadalmas mosoly ült ki az arcomra, de csak addig míg Bartel föl nem állt és teljes erővel belém nem rúgott. Most gyorsabb volt. Míg a földön feküdtem hirtelen felemelt és ledobott, úgy, hogy megrepedt a karomon a bőr. Egy pillanat alatt helyre kellett ráznom magam, hogy revánsot vehessek rajta. Átugrottam felette és kicsavartam a kezét, majd megrántottam és a padlóra zuhant. Ott hisztérikus erővel vertem a fejét a kőbe, magamból teljesen kikelve, igazságot követelve.

És naiv módon azt hittem ez test, test elleni küzdelem. Az erő maga. Eszembe sem jutott, hogy Bartel beveti a képességeit is. Hiába álltam győzelemre, mert hirtelen 3 Volturi testőr termett mögöttem és ütni kezdtek. Bartel befolyásolta őket, tudtam. Kipillantottam fájdalmamban  Arora. Caius ennyit súgott neki:

-Nincsenek szabályok!

15. Fejezet

15.

Sam és Jacob úgy döntött a legjobb lesz ha szólnak a falkavezérnek és vele is megtárgyalják a dolgok. Milyen ironikus, hogy őt is Sam-nek hívják. Két teljesen ellentétes faj, két ősi ellenség, akiket ugyanúgy szólítunk.

Féltettem a szerelmemet, nem akartam egyedül odaengedni. De ő azt mondta nem lesz baj és ezt most egymagában kell elintéznie. Talán igaza van. Ebben az állapotban lehet, hogy olyat tennék amit később megbánnék. De annyira szeretném megvédeni Sam-et. Elmondani micsoda balgaság bármiért is őt vádolni, őt a legtisztább lelket. Feldühít a gondolat is. És ki akarom deríteni ki az, aki ráterelte a gyanút. Ki az aki itt vadászott ráadásul vérfarkasra? Ha kicsit elvonatkoztatok a mérgemtől máris eszembe jut valami más. Talán egy új ellenség, akitől félnünk kéne? Aki nyakunkra hozza a bajt. Olyan hirtelen jött és el is tűnt. Az ismeretlenség homálya nyelte el, de ki tudja hogy ez így is marad-e? Hogy nem fog egyszer lesből támadni és tönkretenni az életünket? Nem kell-e egy újabb Volturi-féle csatát megvívnunk?

A félelmemet Jasper is megérezte, Edward pedig megerősítette.

-Nagyon remélem, hogy semmi komoly nincsen, csak egy átutazó nomád élte ki itt a vadászó ösztöneit és többé nem jön vissza. –mondta Jasper.

-Mindenesetre figyelnünk kell! –állapította meg Edward és én tökéletesen egyetértettem vele. Most már eggyel több embert féltettem. Sam-ért képes lennék megküzdeni bárkivel.

*

Lefutottam a szobámból amikor hallottam, hogy Sam megérkezett.

-Na mi volt? –támadtam le a kérdéssel.

-Megbeszéltünk mindent. Eleinte elég bizalmatlan volt, de elmondtam a tényeket, miszerint és egész nap veled voltam és egy percre sem váltunk el. Egyelőre hitt nekem, de nem volt elájulva a gondolattól, hogy ezentúl itt fogok lakni. Aztán elismerte, hogy az áldozatnál érzett szag és az enyém nem egyezik. Talán ez győzte meg őt a legjobban. Viszont ezek után kizárt, hogy bármikor is bízzanak bennem. Az a fagyos hangulat valami szörnyű volt.

-Ha egyszer elkapom azt, aki itt gyilkolt… -dühöngtem.

-Nem lesz baj, ne légy miattam ideges! –ölelt át szorosan, hogy picit lenyugodjak.

-Mondd, mit kívánsz tőlünk?

-Én semmit Aro, ellenkezőleg. Szívességet szeretnék tenni nektek.

-Hmm, egy szívességet? Mifélét?

-Csak szeretnék segíteni abban, hogy elkaphassatok egy szabályszegőt.

-Ez kezd érdekes lenni Aro, hallgassuk meg az idegent. Hogy is hívnak?

-Bartel.

-Én is így gondolom Caius, hallgassuk meg. Szóval, ki a szabályszegő?

-A neve: Samuel William Hansford. Felfedte magát az emberek között. Fényes nappal gyilkolt és többen látták.

-És mi erről eddig miért nem tudtunk?

-Megfélemlítette a szemtanúkat és befolyásoló képessége van. –hazudta az idegen és közben a Volturira koncentrálta a saját befolyását, a saját vámpírképességét. Mert nem Sam volt az, aki irányítani tudta mások gondolatát, hanem Bartel.

-És hol van most ez a Samuel?

-Forksban.

-Áh, szóval ott. Ismerős terepen. Volt már dolgunk arrafelé. Úgy tűnik most lesz is okunk végrehajtani a törvényt. Bartel, megengeded, hogy belenézzek az emlékeidbe. –az idegen örömmel állt elébe, hiszen egy pillanat alatt meg tudta változtatni az emlékeit, hogy Aro azt lássa, amit ő akar.

-Lássuk csak!...Igazat mondott. Ez a Samuel tényleg szabályt szegett. Meg kell büntetnünk! Most épp a Cullen családnál bújkál.

-Ó, drága barátaink, Cullenék. Jó lesz újra látni őket.

-Felix, Dimitri! Gyertek ide! Teszünk egy kis kirándulást.

Valaki dörömböl az ajtónkon. Mindenki egyszerre rohant le hozzá. Zafrina volt az meglepetésünkre. De nagyon idegesnek tűnt, ezzel minket is ugyanerre késztetve.

-Elnézést, hogy így iderontok, de nagyon fontos.

-Gyere csak be! –invitálta Carlisle. Zafrina gyorsan bele is kezdett a mondandójába, rögötön a közepétől.

-Idejön a Volturi! –hangja kétségbeesett és zavart volt.

-Mi? Miért?

-Egy nomád barátom mesélte. Épp Olaszországban járt és találkozott egy Volturi testőrrel, akitől hallotta, hogy Aroék ide készülnek hozzátok.

-De mégis miért?

-Valami árulóról hadovált, de pontosan maga sem tudta. Nem mondtak el neki részleteket, csak valami megtorlást emlegetett. –az agyam ezer felé szaladt, de egyben biztos voltam. Ennek köze van a farkasfalkával való konfliktushoz. Valaki ügyesen keveri a kártyákat és Sam-et akarja befeketíteni. Az nem lehet, hogy csak a véletlenség miatt jöttek össze így a dolgok. A farkasok haragja és a Volturi támadása. Ezek mind összefüggenek.

-Igazad van Linn. –bólogatott egyetértően Edward. –Szerintem sem függetlenek egymástól az események.

-Arra gondolsz, hogy valaki alánk akar tenni? –kérdezte Rose.

-Igen. Alánk vagy Sam alá. Nem tudsz valakit aki nagyon haragszik rád?

-Nem tudom, senkit nem bántottam soha. Sem embert, sem vámpír nem öltem.

Eluralkodott rajtam a pánik. Az én Sam-em. Őt akarják most eltenni láb alól. Minden ellene játszik és én nem tudok tenni semmit. De miért most? Amikor épp boldogok voltunk? Most kaptam csak szerelmet, erre elvennék tőlem? Nem engedem. Ha kell egyedül állok a Volturi elé.

Sam megszorította a kezem. Érezte, hogy az összeomlás szélén állok. Jobban megviselt engem , mint őt. Ő tartotta magát. Tudtuk mindannyian, hogy Sam nem vétkes, de ez nem volt elég bizonyíték a Volturinak. Úgy, ahogy anno is alig sikerült bizonyítanunk az igazunkat. Most végképp nincs megoldás. Most nem hívhatjuk össze a barátainkat, hiszen ők sem tudnának semmit tenni, maximum elismételni azt amit mi is mondunk. Most nem egy hallhatatlan gyermek meg nem létét kell igazolni, hanem egy vámpír ártatlanságát, amit sajnos egy idegen egyszerűen elferdíthet és hazudhat róla. Mi pedig csak próbálkozhatunk, eredmény nélkül.

Láttam Edward arcán is, hogy gondolkodik, de semmi ésszerű nem jut az eszébe, ahogy másoknak sem. Itt csak szóval védekezhetünk, ami a Volturinak nem sokat ér, főleg, hogy már így is szálkák vagyunk a szemükben. Találtak egy újabb okot, amiért elpusztíthatnak bennünket és kapva kapnak az alkalmon. Hányingerem volt tőlük. Minek hiszik magukat? Nem ők a mindenhatók. Igazságtalanul mennek a saját fejük után és önkényesen elpusztítják azt ami veszélyezteti a hatalmukat. Bár lenne akkora erőm, hogy mint a legyeket lecsapjam őket. Ezer-féle módon képzeltem el, ahogy felülkerekedem rajtuk, ők pedig magatehetetlenül kapálóznak, mikor én önfeledten kacagok rajtuk. Mikor jön már el az idő, amikor fordul a kocka és mi kerülünk fölénybe? Hol az igazság?

*

A semmibe meredve ültem az ágyamon. Sam keze a vállamon pihent. Próbált összetartani és kitörölni a fejemből minden haragot, kétségbeesést és aggodalmat. Sajnáltam, hogy átragasztom rá ezt a síri hangulatot, de nem tudtam ellene harcolni. Teljes súlyával letaglózott. Mert nem csak azt képzeltem el ezer-féle módon, hogy mi hogyan győzzük le a Volturi-t, hanem azt is, hogy ők, hogyan kerekednek rajtunk fölül. Véres harcokat láttam. Küzdünk az életünkért és a családunk életéért. Én küzdök Sam-ért, harcolok a szerelmemért. Bella reményvesztetten próbálja védeni Reneesme-t, közben saját magát áldozza fel, hiába segít minden erejével Edward.

Hiábavaló Jasper harci tudása és Emmett iszonyú ereje. Hatástalan Carlisle bölcsessége és Esme anyai szeretete. Eredmény nélküli marad Rose harciassága, még akkor is ha szívből küzd mindenkiért. És árván kapálózik Alice, jövőbelátó képessége már mit sem ér, hiszen ő maga is látja a tragikus végkimenetelt.

Mindannyian csapdába esett madárkáknak látszunk a hatalmas Volturi mellett. Leigáznak minket kegyetlen mosollyal. Aro felénk lép ördögi részvéttel, hogy aztán fejünket vehesse és kényelmesen hátradőlhessen a trónján. Caius diadalittasan kacag egy fa mellet, látva, hogy elvégezték a piszkos munkát helyette. Marcus egyszerű pókerarccal, érzelemmentesen nézi végig egy család halálát.

Ezt láttam én, ez borzasztott el annyira. Hiába jött fel hozzám Alice is vigasztalni. Annyira kontrollálhatatlan voltam éppen akkor, hogy teljesen véletlenül elvettem Alice képességét, amikor megölelt. Ő ezt nem vette észre, én viszont éreztem. Ekkor csillant fel egy halvány reménysugár. Előzmény nélkül kezdtek a fejembe szállingózni az ötletek. És pont ezek az gondolatok késztettek arra, hogy még ne adjam vissza Alice képességét és ne szóljak neki róla, amíg észre nem veszi. Viszont gyorsan kellett gondolkodnom, mert hamarosan rájön. Miért várjam meg, míg idejön a Volturi és lemészárol mindenkit? Engem még annyira úgy sem ismernek ott. Nem kell kockáztatnom az egész család életét, csak az enyémet. Azt pedig könnyűszerrel dobálom ide-oda, ha kell. Meg kell mentenem Sam-et, akkor is, ha belehalok. Mit számít egy élet az összes többihez. Ki fogják heverni. Most kell cselekednem és senkit nem hívhatok segítségül. Aro Alice-t és Edward-ot akarja. Nem hagyhatom, hogy bármelyikőjük is közel legyen hozzá. Én elutazom. Gyorsan, észrevétlenül. Kiderítem ki volt a valódi gyilkos és tisztázom Sam-et, bármi áron. Miért járjak haláltáncot, ha csak annyit kell tennem, hogy visszautasítom a felkérését és saját táncpartnert keresek?

Készen van a terv és pont megfelelő az időpont. Edward és a gondolatolvasó képessége most épp a saját kis házukban van Nessie-vel. Alice képessége még jóideig az enyém, hiszen az évek alatt megtanultam, hogy hogyan tartsam meg akár 5-6 órán át is. Bár ezzel még nem kísérleteztem olyan nagy távból mint Forks és Volterra. De meg kell próbáljam.

Egyetlen kritikus pontja van még a szökésemnek. Sam. Hazudnom kell neki, ami nagyon nehezemre esik. De a spontán döntések a legjobbak.

-Sam! –szólítottam és féltem, hogy a hangom megremeg.

-Igen? –fordult hozzám kíváncsi szemekkel. Most jöttem csak rá, hogy már órák óta némán ülünk egymás mellett.

-Elmennék egy kicsit vadászni.

-Persze, menj csak.

-Nem baj, ha most egyedül? Gondolkodnom kell. –próbáltam olyan komolyan mondani, ahogy csak lehet, hogy Sam érezze a fontosságának súlyát és eszébe se jusson követni. Én hazug, kihasználtam azt, hogy Sam mindig tiszteletben tartja azt amit kérek tőle. Utáltam magam ezért, de az ő érdekében tettem. „Linnea, csak egy kicsit bírd még ki” bíztattam magam.

-Nem baj. Csak siess vissza, mert hamar hiányozni fogsz.

-Sietek. –hazudtam ismét.

Nagyot nyeltem és kiléptem a szobából. Körbenéztem. Alice sehol nem volt. Még biztosan nem jött rá. Lesiettem és felmarkoltam egy köteg pénzt arról a helyről,a hová félre szoktam tenni. Amint a szabadba jutottam, úgy kilőttem mint a puskagolyó. Versenyt futottam az idővel és a képességem kitartóerejével. Messze elkerültem Edward-ék házát és a legközelebbi reptér felé kezdtem futni.

A sors a kezemre játszott, mert alig fél óra múlva indult egy járat Olaszországba. Tökéletes volt. Mivel a pénzben nem szűkölködtem, rögtön kaptam helyet. Utáltam, hogy így cselekszem, de most használnom kellett a befolyásom, bármily erkölcstelen is. Csomagok nélkül, egyetlen kézitáskával szálltam fel a gépre és imádkoztam, hogy senki ne vegyen észre a családból. Mikor felszállt a repülő kissé meg is nyugodtam, de másféle aggodalmak kerítettek a hatalmukba hirtelen. Fogalmam sincs róla mit fogok tenni, ha odaérek. Először is azt hiszem Aro-hoz kell mennem. Edward mesélte, hogy merre van a bejárat hozzájuk. Talán megtalálom. Kicsit tudok olaszul is, ami nem hátrány most.

Aztán amikor ott leszek Aro-val, az egész Volturival szemben? Magyarázkodjak vagy legyek határozott? Meséljem el a helyzetet és tisztázzam Sam-et? Igen, ez lesz az. Ha nem akarják akkor is elmondom, hogy Ő velem volt és köze sincs a gyilkossághoz. Ha kell könyörgök, hogy hagyják békén a családunkat. Ha kell feláldozom magam nekik.

Koncentráltam a képességemre. Nem szabadott elfeledkeznem róla. Éreztem, hogy még bennem van. Láttam a jövőt. Magamat a Volturi előtt. Egy jelentéktelen lánykát a szörnyetegek trónja előtt hajlongva. De több nem derült ki. Még nem volt biztos a jövőm. Annyira képlékeny volt minden. Talán meghalok, talán nem. Talán csak rontok a helyzeten, talán megmentem a családom. Annyi lehetséges opció, amiket okos megvalósítással lehet elérni, de közben rá kell bíznom magam az ellenségre. Ők döntenek a sorsomról. Meg kell alázkodjak, ha kell. Ennek a kezdete ezzel a mondattal jött el:

„ A gép 10 perc múlva leszáll Rómában”

14. Fejezet

14. 

Nem tudom szabad-e egy vámpírnak ilyen fokú boldogságot érezni, de én most nyakig benne voltam. Ha valaha is irigyeltem Bellát és Edwardot vagy a többieket, az most végleg elszállt. Ha valaha is meg akartam tapasztalni a szerelmet, hát akkor most sikerült. Életemben sem terveztem el milyen lesz majd szerelmesnek lenni, holtomban már ki is zártam ezt a lehetőséget. Nem kellett volna, úgy tűnik. Két aranysárga szem tudatta velem, hogy a lehetetlen történt most meg.

Lehet, hogy Edward-tól kaptam el, de egy vers jutott eszembe:

„Mit nekem vihar

Ha szárnyam szelet kavar

Mit nekem tenger

Ha uszonyom ily hullámokat ver fel

Mit nekem ti magas hegyek

Ha egy lépéssel egy mérföldet teszek.”

Ha a bármi most lehetséges lett volna, megtettem volna. Annyi erőt éreztem magamban, mintha Sam és én eggyé váltunk volna. Valamilyen értelemben ez meg is történt.

Kétség sem fért hozzá, hogy a vámpírok tudnak szeretni, tiszta szívből. A mítoszok, a kegyetlen történetek most semmissé váltak és átváltoztak egy romantikus, helyenként csöpögős mozifilmmé. De olyan szívesen néztem most végig ezt a filmet. Rám zárhatnák a moziterem ajtaját.

Végre a saját életem főszereplője lettem. Hisz elviekben mindenki a saját létének főhőse, csak ezt sokan elfelejtik. Néhányan pedig azt, hogy főhősnek lenni nem ugyanaz, mint hősködni, esetleg hőst játszani. Lényeges, bár apró különbségeken csúszunk el olykor.

Kéz a kézben mentünk le a földszintre. Úgy gondoltam Alice már tűkön ülve várja, hogy lássa a valóságban is azt, ami már vízióban megtörtént.

Nem csalódtam. Alice a lépcső mellett leste, amint lejövünk. Szinte tapsikolva örvendezett a látványon.

-Olyan édesek vagytok! –nyöszörögte összetett kézzel és úgy bámult ránk, mintha egy újszülött kis cukorfalat csecsemőt figyelne. –Mondtam én, hogy könnyű lesz.

-Könnyű annak aki mindent előre lát.

-Most mondjátok azt, hogy nem volt ez a vallomás óriási megkönnyebbülés!

-De ez igaz. –válaszolt mindkettőnk nevében Sam.

-Jaj, biztos mindenki örülni fog nektek.

-Gondolom szóltál már előre mindenkinek. -állapítottam meg

-Hova gondolsz?! Csak Edward tudja, mert ő kiolvasta a gondolataimból. Meg azt hiszem elmondta titokban Bellának is. De más nem tudja. Rátok hagytam ezt a bejelentést. –Alice most kellemes meglepetést okozott.

Sam rám nézett és átkarolta a vállamat, jelezve, hogy kész bejelenteni, hogy együtt vagyunk.

Mintha a család megérezte volna a szerelmet a levegőben, úgy gyűltek maguktól a nappaliba és környékére. Először Esme lépett be, aki egyből észrevette összekulcsolt kezeinket és csak mosolygott ennek láttán.

Mikor mindenki megérkezett elkezdtem a mondandómat:

-Így, hogy mindenki itt van, szeretnénk elmondani valamit, ami nagyban befolyásolja a jövőnket…. Sam és én együtt vagyunk, így remélem nem bánjátok, ha végleg itt maradna velünk.

-Nem fogok zavarni.

-Már hogy bánnánk? Örülünk, hogy így történt és szívből gratulálunk. –tolmácsolta a család gondolatait Carlisle, majd odajött hozzánk és megölelt mindkettőnket.

-Kislány, te aztán nem vesztegetted az idődet. –bokszolt vállba Emmett, amit én viszonoztam.

-Kösz Em. Nem hazudtoltad meg magad bátyó. –nevettem.

-Remélem kivételesen látszik rajtam, hogy mennyire örülök nektek. –lépett oda hozzám Rosalie mosolyogva. –Ennyi szenvedés után igazán megérdemelted. Sam! Te pedig vigyázz a kishúgomra! –parancsolta Rose, bár végig mosolygott.

-Igenis! –tisztelgett viccesen Sammy.

-Ki lesz nekem mostantól Sam? –kérdezte tőlem Nessie.

-Sose voltam jó a rokoni szálakban. Főleg nem a miénkben. –kuncogtam a helyzeten.

-Olyan nagybácsi féle. Az megfelel? –válaszolt helyettem Sam. Úgy viselkedett Nessie-vel mintha már a kezdetektől a rokona lenne. Annyira aranyosan festettek együtt.

-Tökéletesen Sam bácsi. –vigyorgott Nessie és fürtjei az arcába estek.

-Hallod, nagybácsi lettél! –öleltem át Sam-et. Olyan jól hangzott ahogy kimondtam. Szinte hivatalos pecsétje annak, hogy Ő már a családunkhoz tartozik.

-Tetszik ez a cím. Van egy unokahúgom. –büszkélkedett és én helyben el tudtam volna olvadni, ahogy Sam felkapta Nessie-t és megpuszilta a homlokát. Láthatóan Ness is tökéletesen megbarátkozott a helyzettel és újdonsült bácsikájával.

Edward és Bella háromlépésnyire tőlünk figyelte az eseményeket. Mind a ketten mosolyogtak. Edward-dal összenéztünk, majd elindult felém és megölelt.

-Mostantól teljes a családunk. –súgta a fülembe.

Nem tudtam elég hálás lenni nekik, hogy szó nélkül befogadták Sam-et, csak azért mert én szeretem Őt. Milyen egy igazi család, ha nem ilyen? Bár vámpírfamília, de náluk jobbat nem ismerek.

*

Úgy tartottuk egymás kezét, mintha össze lett volna ragasztva. De olyan kellemes volt tartozni valakihez, egy kicsit turbékoló gerlepárnak lenni. Úgy láttam Ő is élvezi, mert állandó mosoly ült az arcán és én naphosszat csodálhattam.

Olyan boldognak tűnt a ház, bár lehet, hogy csak az én határtalan örömöm vetült ki. Kicsit újra embernek éreztem magam. Éreztem a gyermeki örömöt és izgatottságot. Azt, ami a tényleges halandó életemből kimaradt.

Összességében így tudnám jellemezni a vámpírlétet. Minden létrejön, mindent átélek, amit emberként soha. Elég olyan apró dolgokra gondolni, mint saját szoba. Ha viszont nagyobbakat nézünk, említhetném a családot.

-Szeretem, ha boldog vagy. –törte meg a gondolataim menetét Sam –Akkor én is az vagyok –a többletjelentés érezhető volt. Nem csak egyszerűen átragadtak rá az érzéseim, hanem szó szerint érezte amit én.

-Én is szeretek boldog lenni, most már nem csak magam miatt. –mondtam, majd a csókjáért hajoltam és Ő teljesítette a kívánságom.

*

-Mit gondolsz egy első közös vadászatról? –bújtam ki a karjai közül, hogy a szemébe nézhessek.

-Meglehetősen tetszetős gondolatnak találom. –kacsintott rám, szinte cinkosan.

Felpattantam és felhúztam Sam-et a kanapéról.

-Akkor lássuk ki a gyorsabb. –és el is illantam a szeme elől. Kiugrottam az ablakon és halk puffanással földet értem. Mikor nekirugaszkodtam, hogy átugorjam a folyót, Sam már a sarkamban volt, ezért beleerősítettem. Valahol 1 kilométerre a háztól kapta el a kezem.

-Megvagy te kis szökevény! –kapott fel a földről és a gondtalan nevetésem visszahangzott az erdőben.

-Úgy látszik nem voltam elég fürge.

-Még lesz időnk csiszolni rajta. –pörgetett meg majd szenvedélyesen megcsókolt.

Folytattuk volna még örök időkig, ha nem hallunk meg mindketten egy őzcsordát a közelben. Hagytuk, hogy az éhség győzzön a vágyaink felett. Szerelmes ragadózókká lettünk úgy fél órára, amíg belakmároztunk a lemenő nap fényében. De még vadászat közben is figyeltünk egymásra. Több éves gyakorlatunk lehetővé tette, hogy két helyre is koncentráljunk egyszerre.

Tisztán és sértetlenül hagytuk el a tisztást, ahol a csorda legelt. Két hímmel ritkítottuk meg őket. És én újra meg újra hálát adtam az akaraterőmért és a képességemért, miszerint eszem ágában sincs embereket gyilkolni. Azért szintén boldog voltam, hogy Sam is hasonló elveket vallott. Viszont egy kérdés eszembe jutott:

-Sam!

-Igen!

-Te öltél valaha embert? –úgy éreztem, a kapcsolatunk elég mély már ahhoz, hogy meg merjem kérdezni.

-Nem, még soha. Az, hogy a szüleimet megölték ezek a hidegvérű gyilkosok, megszilárdították bennem az elhatározást, hogy nem szeretnék ilyen lenni. Olyan aki ártatlan embereket öl meg, akiket szerettek és akik másokat szerettek. Ha én is olyan lennék mint egy igazi vámpír, akkor a saját szüleim gyilkosa is lehetnék. Nem lennék különb náluk. –éreztem a fájdalmat a szavaiból és hogy érzékeny pontra tapintottam.

-Sajnálom!

-Nekik kellene. De te ne érezd rosszul magad miatta. Így legalább még valamit megtudtunk egymásról. –oldotta a helyzetet. –Na gyere, menjünk haza! De fura kimondani, haza.

-Van hová hazamenned. –mosolyogtam.

*

Farkasvonyítás tört be a házba. Szinte sértette a fülemet. Hangos volt, fájdalmas és dühös. Vagy 10 farkas üvöltött egyszerre és én nagyon megijedtem. Felhőtlen boldogságomat most riadalom árnyékolta be. Aggódva összenéztünk Sam-mel. Bár még Jacob-on kívül más farkast nem ismert, még ő is érezte, hogy nincs minden rendben.

Egyszerre termett mindenki a nappaliban. A szemekben félelem és értetlenség tükröződött.

-Mi lehet a baj? –kérdeztem Carlisle-t.

-Nem tudom, de biztos nem apróság.

Ekkor mancsokat hallottunk közeledni a ház felé. Két farkas érkezett sietve. Jacob és Seth volt az. Lihegve változtak át az ajtó előtt majd berontottak.

-Vigyázzatok! Nagy a baj! –kezdte Seth a közepénél. Ő figyelmeztetni akart minket, de Jake-en nem ezt láttam. Dühös volt és valamiért Sam-et méregette. Nem tetszett ez a nézés.

-Mi az Jake? –kérdeztem.

-Hol voltál alkonyatkor? –bökött Sam-re. A hangneme még számomra is sértő volt.

-Linnea-val vadásztunk innen délre az erdőben.

-Külön váltatok? Akár csak egy percre is? –szegezte neki, mintha vallatná.

-Nem, egyszer sem. –válaszolt Sam, de semmit nem értett az egészből, ahogyan mi sem.

-Nem tudom, hogy elhiggyem-e.

-Na jól van Jacob Black, most van elegem. Miért vallatod Sam-et? –szakadt ki belőlem.

-Mert megölték az egyik falkatagot. –szűrte ki a fogai között és a padlót fixírozta, mintha csak azzal, hogy ránéz Sam-re szétrobbantaná a düh.

-És azt gondolod ő volt? –képedtem el ezen a lehetetlen állításon.

-Nem csak én.

-Jellemző, úgy vádoltok valakit, hogy semmi bizonyítékotok nincs.

-Ő itt az új fiú, még nem bízunk benne teljesen.

-És ez elég indok arra, hogy gyilkossággal vádoljátok? Igenis egész nap együtt voltunk. Egy másodpercre sem váltunk el. Tanúsítom ha kell. Sőt az-az őztetem is az erdőben.

-Jól van, nyugodjatok meg! –lépett közénk Carlisle. –Jacob, nincs okunk azt feltételezni, hogy Sam bármi rosszat is tett és szerintem hihetünk nekik, amikor azt állítják együtt voltak. Én sem gondolom, hogy Sam követte el. Biztosan vámpír volt?

-Kiszívták a vérét. Joggal gondolom, hogy vámpír volt.

-Jake, nyugi! Szerintem sem Sam volt. Hallgasd meg őket! –csitította Seth is.

-Na jó, hajlandó vagyok átgondolni, de ha kiderül...

-Nem fog kiderülni, mert nincs minek. –fejeztem be.

-Hidd el Jacob én nem tennék ilyet. Tudom, hogy idegen vagyok számotokra és potenciális veszélyforrás, de megesküszöm, hogy soha nem jártam a területeteken és még úgy nem bántottam senkit. Nem hogy farkast még halandót sem ölök. Nem tudnék. Kérlek mondd ezt el az egész falkának vagy bánom is én, beszélek velük, mert tudatni szeretném velük, hogy nem kell félni tőlem sem megvetni semmiért. Nem tudom ki lehetett a tettes de biztos nem én. Hacsak valaki le nem klónozott. Hisz én egész nap Linneával voltam. –magyarázta el Sam teljesen higgadtan, míg én őrjöngtem szinte. Csodáltam miért ilyen helyzetben is meg tudta őrizni a hidegvérét.