16.
Mint mikor a tolószékes fantomfájdalmat érez a lába helyén, az én szívem úgy kezdett el újra idegesen dobogni. De csak a képzeletem játéka volt, mégis gyilkosnak éreztem. De az elszántság vállvetve harcolt a szeretettel.
Így hát leszálltam a repülőről és nagy levegőt véve, kendőbe burkolva elindultam Volterra felé. Kimentem Róma legszélére, oda ahol már senki sem lát és őrült rohanásba kezdtem. Kerülgettem a fákat, átugrottam folyókat, átszeltem mezőket. Épp csak egy kevés idő kellett, hogy elérjem a célom és Volterra kapujában álljak.
A Nap már rég lement és Olaszország sötét éjbe burkolózott. Nyomasztó volt az utcák csendje, ahol én, egy éjszakai lény settenkedem, hogy rosszba keveredjek.
Ismertem. Volterra minden utcáját ismertem. Nem voltam felkészületlen. Anno Edward még sok mindent elmesélt róla. Azt is, hol van a Volturi székhelyének bejárata. Mikor néha napján a képességemet teszteltük, a gondolataiban megjelent a hely, ahova most mennem kell. Mennyi szerencsés egybeesés. Most céltudatosan haladtam előre. De ez csak a máz volt. Belül remegtem, de nem mutathattam félelmet. Gyenge vámpír egyenlő halál.
Levettem a sálamat, mikor a kapuhoz értem. Több bejárata is van a Volturi-palotának, de én az óratorony felőlit választottam. Nem is volt kétséges, hogy rögtön az első ajtó után egy testőrbe futottam.
-Te meg ki vagy? –megérezte rajtam, hogy vámpír vagyok, ez biztos.
-Aro-hoz jöttem.
-Azt hiszed csak úgy minden jött-ment bebocsátást nyer hozzá? –közelebb lépett hozzám. Fején csukja volt, de még így is felsejlettek vérvörös szemei és fekete hajtincsei. Hangja szigorú volt és gőgös. Nála volt a hatalom, velem szemben és ez láthatóan a fejébe szállt.
-Nem, de ha megmondod Aro-nak, hogy Linnea Cullen van itt, biztosan megfontolja hogy beengedjen. –használtam ki a nevemet. Tudtam ha Aro meghallja a Cullen nevet, több se kell neki és rögtön kíváncsi lesz.
-Cullen? –talán ő is tudja ki vagyok. –Talán megkérdezhetem, de nem ígérek semmit. Gyere velem!
Azzal levezetett valami alagút szerű járatba, ami egy irodaházhoz vezetett. Rám parancsolt, hogy maradjak ott, amíg ő megtudakolja, hogy mehetek-e. Engedelmesen vártam. Most nem jöhettem ki a sodromból.
10 percet vártam ott kíváncsi, gyanakvó szemek kereszttüzében. Fel sem fogtam, hogy perceken belül indul a játék Aro, Caius, Marcus és köztem. Talán csak ez a mondat tudatosította bennem:
-Bemehetsz, Aro fogad téged. –tért vissza a nagydarab vámpír, de a hangja már nem volt olyan gőgös. Teljesen érzéketlen és közömbös.
Rám se nézett, csak bevezetett a hatalmas terembe, egy olyan ajtón ár, amit emberi erővel szerintem ki se lehet nyitni. Tekintélyt parancsoló volt minden abban a helyiségben. Főleg a 3 trón a közepén, ahol a 3 diktátor foglalt helyet. Nagyra nyitott szemmel bámultak felém, én pedig csöndben a nagydarab kísérőm mögött lépkedve közeledtem feléjük.
Aro felpattant a helyéről és határozottam megindult az irányomba. A testőr eltűnt előlem és szemtől szembe találtam magam a vezetővel.
-Áh, üdvözöllek Linnea Cullen. Micsoda meglepetés! Nem is gondoltam volna, hogy meg fogsz látogatni. De kifejezetten örülök neki. Megtudhatom mi is a látogatásod célja? –a hangja mézes-mázos volt és behízelgő. Rosszul voltam tőle.
-Egy szörnyű tévedés esett meg és ezt szeretném tisztázni. Szerintem sejted miről lehet szó.
-Bizony, hallottam valamiről. Ugye lakik nálatok egy Sam nevű vámpír?
-Igen, nálunk van. –nem tagadhattam.
-Sajnos megtudtam, hogy felfedte magát az emberek előtt. Ez súlyos vétség, ami nem maradhat megtorlatlanul. Tudod, példát kell statuálnunk.
-Sajnálom, de az informátorotok nem túl jó, mivel semmi ilyesmi nem történt. Ha akarod kiolvashatod a fejemből. Bármikor alátámasztom Sam ártatlanságát.
-És ezért jöttél ide, hogy tisztázd őt?
-Így van. Mélyen megrendültem amikor hallottam, miféle váddal illetitek őt. Sam végig velem volt és nem sértett szabályt.
-Őszintén szólva, a társa sem volt makulátlan. Itt Volterrában fedte fel magát. Jó okkal gondolhatjuk, hogy ez a Samuel is lehet hasonló. –fel tudtam volna robbanni ettől a logikától. Tisztán látszódott, hogy csak ürügyet keres. Beigazolódott, hogy nehéz dolgom lesz.
-Itt a kezem, nézd csak meg. –ezt láttam az egyetlen megoldásnak.
-Bátor hölgy.
Lassan odanyújtattam a kezem, ő pedig hirtelen mozdulattal, mohón megfogta. Mindent tudni akart. A vágy, hogy kiismerje egy újabb vámpír történetét, mindennél erősebb volt benne. De nem hagytam magam. Az én ösztönöm is erős volt és lemásoltam a képességét, majd észrevétlenül használtam is rajta.
Ilyen mértékű tudás még soha nem volt a hatalmamban. Aro életének minden másodpercét megismertem. Egy pillanatra én ő voltam. Míg ő bennem olvasott, én benne. Láttam mindent amit valaha megtett. A gyilkolások kedvtelésből. A kevésbé okos vámpírok legyőzését egyszerű fondorlatokkal. Az a rengeteg álnokág és hazugság, amivel tömegeket igázott le. Éreztem az emberi vért, amit hetente többször hozat magának eredeti, élő csomagolásban.
Élvezte a hatalmat. Ő volt a törvény, szinte uralkodó. Féltek tőle a vámpírok és ő élvezte a felsőbbrendűségét, habár tudásszomja is legalább ekkora volt. Vágyott kiismerni mindent és mindenkit.
Mindez visszataszító és elgondolkodtató. Főleg, hogy emberi élete annyira más volt, mint most ez. Semmitmondó, törékeny fiatalember volt hajdanán. Igen, a halvány emlékfoszlányok visszaköszöntek az elméjében. Nem volt hatalmas úr, csak egy ember. Évezredekkel ezelőtt egy tudatlan kis pontocska a Földön. Szöges ellentéte a mai énjének.
Aro elvette a kezét és ízlelgette a megszerezett információkat.
-Csodás a képességed. –jegyezte meg, bár egyáltalán nem vágott a témába.
-Köszönöm.
-Értékes tagja lehetnél a családunknak. –magamban megemeltem a tekintetem. Azt ugyan várhatod, hogy én valaha is az életben csatlakozom. Inkább a halál. De nem leszek a gyűjteményében egy újabb darab.
-Ha nem haragszol, maradnék a családommal. Amibe most már Sam is beletartozik. –hárítottam tettetett alázattal.
-Láttam őt is, igen. Befogadtátok. Te különösen. Gratulálok kettőtökhöz!
-Köszönjük. Ugye látod, hogy nem vétkes?
-Azt látom, hogy jól kijöttök és sok kellemes órát eltöltöttetek együtt. De csak ennyi. Honnan tudjam, hogy egy nap, még mielőtt elment hozzátok, nem sértette-e meg a törvényt. És te honnan tudod?
-Tudom, mert ismerem. Valaki csak be akarta mocskolni a nevét.
-Láttam annak a vámpírnak az elméjében az igazságot.
-Az igazságot? –kérdeztem vissza.
-Azt gondolod, a képességem becsapott? –hibapont. Aro sértve érzi magát. Ezt nem kellett volna mondanom.
-Nem a te képességed, hanem az övé. Biztos vagyok benne, hogy manipulált.
-Az ember hazudhat a másiknak. De egy vámpír nekem nem. Látok mindent.
-És ha olyan képessége van ami elferdít bizonyos dolgokat, ami kiskaput nyit az adottságoddal szemben?
-Nem örülök a feltételezésnek.
-Aro! –szólalt meg Caius most először. –A lány a képességedet kritizálja, hát nem látod?
-Semmi esetre sem szeretném kritizálni. Igazán csodás adottság. De létezhetnek olyan vámpírok akik ki tudják játszani, esetleg.
-Csak meg akarja menteni a barátját. Úgy vélem hazudik! –szállt szembe velem Caius és én meg tudtam volna ölni. De meg kellett őriznem a hidegvéremet. De látni, ahogy élvezi azt, hogy egymás után ontja az ellenem szóló érveket, feldühített.
-Nagyon szeretheted, ha idáig eljöttél és mindezt kiállod.
-Tudom, hogy nem vállalkoztam egyszerű feladatra. Ebből is láthatod, hogy komolyan gondolom. Nem kockáztatnám az életem, ha nem lennék biztos a dolgomban.
-Micsoda dilemma. Tudod mit? Felix! –szólított valakit. Erre egy, még az előzőnél is hatalmasabb vámpír lépett be sietve.
-Igen uram?
-Kérlek keresd meg Bartel-t és hozd ide nekem!
-Máris uram. Még nem lehet messze. –azzal egy meghajlás kíséretében a Felix nevű őr már el is tűnt.
-Megtudhatom, ki az a Bartel?
-Ő mesélt nekem a te Sam-edről.
-Oh. –végre találkozhatok azzal a megátalkodott szeméttel. Csak kerüljön a kezem közé. –És pontosan ki ő? Honnan ismeri Sam-et?
-Sam társa kis összetűzésbe keveredett az ő barátjával. –egyből megvilágosodott minden. Az a szerencsétlen azért akarta befeketíteni Sam-et, mert Austin kárt tett a társában. Ezt hívják megtorlásnak.
-Értem.
-És Linnea. Jól tudom, hogy Sam-nek vannak befolyásoló képességei?
-Nem, nincsenek.
-Pedig azt hallottam vannak.
-Sajnálom, téves információval láttak el.
-Aro! Nem látod milyen szemtelen? –Caius egyre mérgesebb volt. Én pedig megrémültem, hogy egyszer elszakad a cérna.
-Várj még egy kicsit, drága barátom.
Félelmetes volt egyenesen Caius szemébe nézni. Tekintete gyilkos volt és közben kárörvendő. Tudtam, hogy vele különösen nehéz lesz a dolgom. Mindenképpen találni akart valamit amivel megvádolhat, Kereste az átjárókat a mondanivalómon, amivel mögé kerülhet és hátba támadhatja. Caius számomra veszélyesebb volt mint Aro. Kihasználta a befolyását, hogy érvényesíteni tudja elvakult akaratát.
Kicsit úgy éreztem kiforgatják a szavaimat és kiabálni támadt kedvem kétségbeesésemben.
Ekkor hangos csapódással kivágták az ajtót.
-Uram, megtaláltuk! –lökte felénk Felix az idegen vámpírt. Ő lesz Bartel, az-az alattomos féreg. Szemem összeszűkült és minden lépését követte. Érzékeim most gyilkolásra éleződtek ki. Feléledt bennem az-az ősi ösztön, amire eddig nem volt szükségem. Sosem volt semmi ami kiválthatta volna, egészen mostanáig. Éreztem a régmúltban gyökerező energiát, ami rettegett vérszívóvá tesz minket. Ilyennek teremtettünk és a legtöbb vámpír ma is így él. Tiszta ösztön ami hajt és nincs megállj. Mint mikor a vad folyó sodrása elragadja az evezőidet és ide-oda rángatja a csónakot, mardosva az oldalát, mintha be akarna törni egyszerre és a halálba taszítana.
-Ó micsoda gyűlölet. –szólalt meg Marcus, halk, gyenge hangon.
-Talán egymással kellene elintézniük. –vigyorgott ördögien Caius. Szinte láttam, ahogy a fejében megjelenik az életre-halálra menő harc köztem és Bartel között. Tessék, állok elébe!
-Úgysem tudunk dönteni, hogy kinek van igaza. –fűzte tovább.
-Hm, egy küzdelem szerinted megoldaná? –fordult felé Aro.
-Aki életben marad, annak lesz igaza. –fektette le a szabályokat Caius. Egyszerű: amúgy is meg akartam ölni, most csak több motivációt kaptam hozzá. Ha más lehetőség nincs a meggyőzésre, akkor ezt kell választanom.
-Én vállalom!
-Miért küzdjek vele? –értetlenkedett Bartel, de én átláttam az álarcán. Itt csak én nem hiszem el, hogy nem létezik ártatlan-ma-született-bárányka-vérengző-gyilkos? Úgy tűnik a Volturinál ezek nem zárják ki egymást.
-Mert elhitetted mindenkivel, hogy Sam gyilkos. –szűrtem ki a fogaim között.
-Mert az is! Embert ölt, láttam! –csattant fel válaszul.
-Én ismerem Sam-et és nem tett ilyet. –Bartel látva a merészségemet és állhatatosságomat egyre dühösebb lett. Biztos vagyok benne, hogy elvállalja a harcot.
-Ha mindketten ezt szeretnétek. –emelte fel a két kezét Aro, úgy téve, mintha mi erőltettük volna a küzdelmet. Pedig mi csak alávetjük magunkat az akaratnak. Mindketten a saját igazunkat akarjuk bizonyítani és a Volturi ezt az egyetlen, kegyetlen módot adta rá. Tehetetlen vagyok.
-Tiétek a lehetőség. –lépett hátra Aro, hogy teret adjon nekünk. Hát akkor használjuk ki azt a lehetőséget.
Barteln támadóállást vett fel. Nekem nem volt tervem, se stratégiám. Csak át kell engednem magam a gyilkos vámpír ösztönnek. Mintha vadásznék. Ő a vad, én a vadász. Kegyetlen, szívtelen és vérszomjas.
A torkomból morgás szakadt fel, ahogy Bartel haragtól izzó, vörös szemét néztem. Ő is tudta, hogy egyikünk most meg fog halni. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy láncra vert eb a kutyaviadalban. Épp csak nem fogadtak még ránk. Bár erre nem mernék megesküdni. Biztos voltam benne, hogy Caius Bartel mellett tette le a voksát.
Először Bartel támadott, de én kitértem előle. Ütése elől épphogy csak sikerült elhajolnom. És nem is gondolkodhattam sokáig. Visszaütöttem, sikeresen. Ellenségem a terem túlsó végébe repült. Feje a márványon koppant. Apró diadalmas mosoly ült ki az arcomra, de csak addig míg Bartel föl nem állt és teljes erővel belém nem rúgott. Most gyorsabb volt. Míg a földön feküdtem hirtelen felemelt és ledobott, úgy, hogy megrepedt a karomon a bőr. Egy pillanat alatt helyre kellett ráznom magam, hogy revánsot vehessek rajta. Átugrottam felette és kicsavartam a kezét, majd megrántottam és a padlóra zuhant. Ott hisztérikus erővel vertem a fejét a kőbe, magamból teljesen kikelve, igazságot követelve.
És naiv módon azt hittem ez test, test elleni küzdelem. Az erő maga. Eszembe sem jutott, hogy Bartel beveti a képességeit is. Hiába álltam győzelemre, mert hirtelen 3 Volturi testőr termett mögöttem és ütni kezdtek. Bartel befolyásolta őket, tudtam. Kipillantottam fájdalmamban Arora. Caius ennyit súgott neki:
-Nincsenek szabályok!
