Egy nap varjak hangjára eszméltem fel. Ritkaság ez errefelé. Fekete szárnyaikkal csapkodtak fenn a magasban. Károgtak, üvöltöztek a földieknek. Ki tudja mit üvöltöztek? Nyelvük érthetetlen számunkra. Bajt jósoltak, ezt viszont megértettem. Nem egy valakinek szólt, hisz akkor nem a magasból hirdetnék a sötét jövőt. Nem, ez a szokatlan jelenség mindenkire vonatkozott. Az egész világ baljós napjait énekelték, a maguk módján. „Kár értük!” Lehet, hogy ezt mondják. El voltunk átkozva, a varjak ezt tudták. Minden bűnös lélek ott repült fent a magasban. Letekintve ránk nevettek rajtunk, hogy ugyanolyan hibákat foguk elkövetni, mint egykor ők is. Felügyelték a ballépéseinket, várták mikor bukunk el. Soha nem tűnnek el az életünkből, még akkor sem, ha nem látjuk őket.
Úgy éreztem mégis fölöttem köröznek és egyszerre tekintenek rám. Nem egy jött értem hanem sok ezer. Nagy volt az én bűnöm. Kioltottam egy emberi életet. Elcsábított a vágy, az, ami ellen több mint 100 évig küzdöttem és már azt hittem fölénybe kerültem. Az-az alattomos vágy kicsalogatott a barlangomból, hogy vadászni induljak. Belém költözött a gonosz és én engedtem neki. Az akaraterőm elhagyott. Hiába kerestem, a lelkem legmélyén, de nem találtam. A sűrű, fekete örvény nyelte el.
Ki kellett szakítanom magamból a szörnyet, de a testem kőkemény volt. Mint a szikla olyan erősen zárta magába a sötét lelket. Én próbáltam, esküszöm próbáltam, de minden hatástalan volt. Hová lettem? Eltűntem.
Visszhangzott a fejemben a nő üvöltése. Ahogy az élete után sikoltozott. Először könyörögve kért, majd csapkodni kezdett. És én mindezt élveztem. Sírt, zokogott, hogy engedjem el, de én csak még erősebben szorítottam. Kétségbeesettem kalimpált gyilkos karjaim között, de én a szemébe nevettem. Őrült, halálos nevetéssel. Magamba szívtam az illatát és éreztem ahogy vadul lüktetnek az erei. Engem csábított minden csepp vére. Nem bírtam tovább. Hatalmas elánnal haraptam belé és kiszívtam minden vérét. Egy évszázada nem éreztem ilyet. Ahogy az energia szétáramlik bennem és úgy érzem magam mint egy igazi vámpír.
Eldobtam a holttestet, be a fák közé, hogy ne lássák meg. Remegtem, mintha fáznék, pedig az lehetetlen volt. Néztem még egy ideig a testet, szinte elbambulva játszódott le bennem újra és újra a gyilkosság folyamata.
A fák közül elősejlett egy női alak. Kinézett egy fenyő mögül majd elő is lépett. Hófehér arca az eget bámulta, majd rám emelte a tekintetét. A szeme mintha őrülten izzott volna, pedig fehér volt. Pont mint a ruhája. Gyönyörű estélyi, darabokra szaggatva. Fújta a szél, mint egy darab rongyot. Kinyújtotta a kezét és felém közeledett, mire mögötte egy férfi jelent meg. Öltönyben és véresen lépett elő a szelleme. Követte a lányt és mindketten felém tartottak. Ledermedve bámultam, ahogy még többen bukkannak elő. Egy kisfiú, aki egy játékautót tartott a kezében és egy kést. Mögötte egy úriasszony egy ketreccel amiben egy döglött fehér macska feküdt. Őt követte egy munkásember, akinek az egyik keze hiányzott és szája állandó üvöltésre nyílt. Végül egy fiatal lány sétált elő. Bőrdzsekiben és bőrnadrágban. Rövid, égnek meredező hajjal. Szép lett volna, ha a keze nem lett volna összevagdosva és nem csorgott volna belőle a vér, ami mielőtt a földre ért volna, eltűnt.
Mindenki felém tartott és mélyen a szemembe néztek. Körülálltak. Mind tudták mit tettem és dühösek voltak rám. Mintha mindannyiukat én öltem volna meg.
-Nem én voltam. -suttogtam a levegőbe. -Ne nézzetek így rám! -kiáltottam el magam. Majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Mire visszanéztem már senki nem volt az erdőben, de én rendületlenül rohantam.
Lassan kel a nap. És nem eresztenek a szellemek, mert mindig visszatérnek. Egyre gyakrabban látogatnak meg. És csak én látok őket. Hiába kérdeztem Sam-et, hogy nem látott e valakit, ő csak rázta a fejét és őrültnek nézett. De én nem vagyok az, cseppet sem.
Suttogtak is a szellemek. „Gyilkos” Ez voltam én, a gyilkos. A rettenetes, hidegvérű vámpír, aki nem ismer kegyelmet. Lassan kezdtem is elhinni magamról. Öltem. Egy ártatlan nőt, akinek csak az volt a vétke, hogy rossz időben volt rossz helyen. Szegény, micsoda bűn. Épp aludhatott volna otthon, de ő sétált egy sötét utcában, a város szélén. Talán túl buta volt. Nem szabadott volna pont ott lennie. Tudhatná, hogy éjjel nem biztonságosak a kihalt utak. Aznap pont én voltam a veszélyforrás. Szegény-szegény hölgyemény.
Járkáltam a házban. Ide-oda, ide-oda. Egyik faltól a másikig. Sam épp vadászni volt, így nem takargattam a valódi énemet. Lehet, hogy egyszer ellene fordulok? Őt is megtámadom? Szerencséjére, ő jobban tud védekezni, mint egy törékeny ember.
*
Őrült vigyor ült ki az arcomra a tervem megszületésekor. És így szóltam a szellemekhez:
-Gyilkos vagyok? Szerintetek az vagyok? Mondjak valamit? Igazatok van. Kegyetlen gyilkos vagyok. Csak nézzetek! -kirontottam a házból és rohanni kezdtem. Épp Sam mellett futottam el, aki éppen hazajött. Meglepődött.
-Austin! Hová mész? -láthatta rajtam, hogy nem csak sétálgatni készülök ezért utánam futott. De hiába. Engem már nem tudott megakadályozni. Rohantam, jó messze, egészen Olaszországig. Nem érdekelt ki lát és ki nem. Csak Sam ügyelt most erre. Átszeltem az ország északi részét, egészen a híres-neves Volterráig. Nem véletlenül készültem oda. Hívogatott a megoldás. A nyilvánvaló, tiszta megoldás.
Már ment le a nap, amikor odaértem. Nem figyeltem kik mellett megyek el. Én a központba tartottam. Amint beértem a legelső sikátort céloztam meg. De nem a legmélyét. Olyan helyet kerestem, amit még látnak mások is. Nem válogattam az első ember aki ott volt elkaptam.
-Gyilkos vagyok. -súgtam a fülébe, majd elnevettem magam. -Halljátok? Gyilkos vagyok! -kiáltoztam a szellemeknek, mert tudtam, hogy hallják. -Többé nem kergethettek az őrületbe! Itt a vége, -majd beleharaptam az áldozatomba, aki egy utolsó sikítással kilehelte életét. Messzire dobtam a testet, az emberek közé. Hadd lássák. Majd futni kezdtem az óratorony felé, egy félreeső utcába. Nem csalódtam. Bejött a tervem. Három óriási, izmos vámpír támadt rám a sötétből. Nekiütöttek a falnak és ezt mondták:
-Mit gondoltál, hogy Volterrában vadászol? Tudod te hol vagy? És nyílt színen? Hát megőrültél? Véged van. -ezzel a mondattal támadtak rám mind a hárman és egyetlen mozdulattal szakították le végtagjaimat a testemről. Én hagytam magam és messze szálló hahotával nevettem a szellemek szemébe. „Én nyertem”
